Molnár Péter: Az ország lélegzik - végre!

Publikálás dátuma
2019.11.01. 17:07

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Slam poetry Európa- és országos bajnok.
Nem lőnek a Dunába és szabadon szólhatok, elmondhatom ki vagyok, hangyaszorgalmú tücsök. Azt üvöltöd, ez a te városod, a te esőerdőd, a te földed. Igen, ez mind a miénk, mint az ’56-os forradalom hosszú árnyéka, a saját árnyékunk, megijedünk tőle, már hogyne, magunk vagyunk a veszély. Kelepcében az őrült majom, szabad lenni nem tud, a földet szétrombolni képes, paradigmatikus vakság, csontsovány jegesmedvék olvadó jégtáblákon. Ma más szomorúságokra gondolok, nem rád. Nagyon fáj és nincs bocsánat, de nem lőnek a Dunába és szabadon szólhatok, ha meglátlak, elmosolyodok, elmondhatom ki vagyok, hangyaszorgalmú tücsök, mondogatnivaló szót gyűjtögető szógyűjtögető, aki dalland, mint Arany János. Közép-európai magyar mesemondó, kicsit amerikai is, előjogokban dúskáló fehér férfi, elragadó, okos nők árnyékában, na jó, férfiakéban is, árnyékuk, mint a fáké. Fává változó anyám ’56-ban húszévesen teherautóval stoppolt Pestre a faluból, ahol tanított, mielőtt Kerouac útiregénye legalább cenzúrázva megjelenhetett Amerikában. Nagybátyám 15 évesen látta a mellette álló ember fejéből spriccelő vért. Mi, fiatalabbak, ilyet nem láttunk. Bátyám ’62-ben született, én ’64-ben, Bibó ’63-ban szabadult a börtönből. A gyökerek, a Roots a Csengery és a Király sarkán, erőszakmentes telitalálat, az antikvárium mellett, ahol felnőve összeszedtem az összes Rejtőt, a pesti utca zsenialitása, ilyen gyökerekkel hagyjuk már, hogy ki haladó halandó és ki konzervatív, Micimackó rég megkérdezte a választ: Mindkettőt lehet? Költő dédapám Arany Jánosról írt esszéket, télikabátját ráterítette egy hajléktalanra, a fehérterrorban a szegedi Csillagbörtönben a fejébe verték a szemüvegét, a Lipótmező lett menedéke, nyelvekre tanította az orvosok gyerekeit. A zárt osztály közelsége. Nem lőnek a Du… Félelem, félelem, az elutasítástól való félelmemben elutasítalak, észre sem véve, hogy elutasítalak mielőtt célbaérnénk, mint egy másnak szánt, röptében elkapott bók! Nagyon fáj és nincs bocsánat, de nem lőnek a Dunába és szabadon szólhatok, ha meglátlak, elmosolyodok, elmondhatom ki vagyok, hangyaszorgalmú tücsök! „A leopárd lélegzik – végre!”               (Emily Dickinson) Az ország lélegzik – végre! Mesélsz te is magadról? *** Mesélsz te is magadról? Történetei annak vannak, aki elmeséli őket. Ölelésről szólj nékem múzsa, barátiról, vagy szerelmesről, bárhol is legyen a határ. Szárazak a szemeim, nézni akarok velük, petrigyurisan nézelődni, mintha lenne napsütötte sáv. A fák, és az általunk még el nem pusztított más élőlények védelmében azt mondod, százéves fa száz év alatt lesz száz éves. A teremtés koronáját ez nem érdekli. A fákat is társtettessé tesszük. Amerikában felakasztott fekete férfiak voltak a furcsa gyümölcsök, láthatatlan emberek, Ralph Ellison regénye ’52-ben, még akkor is alkotmányos volt a feketék elkülönítése! Nina Simone dalai, a mi Európánk, a legnagyobb volt gyarmatosítókkal és rabszolga-kereskedőkkel – jó üzlet volt, az általuk is összetört közép-európai olvasztótégelyünkkel, csoda, ha mindent átjár a félelem, mint huzat a házon? „Ugye nem lesz politikai az interjú?” – kérdik a klímakonferencián. „Maga is slammel?” – kérdik a slam EB után a Ludwig Múzeum slam estjén. „Oh, akkor magát is meghívjuk!” Azóta is. „Ez a fiú fél” – mondja rólam egy ékszercsontú lány régi bulibeli tánc után. Megy a 18 éves Petri ’61-ben a napsütötte sáv felé, Nagy Imre és társai három éve jeltelen sírban, közép-európai Antigoné, újratemetésük katarzisa a múlté, megint abban a sírban vagyunk, és gazzal benőtt zsidó temetőkben. Szárazak a szemeim, nézni akarok velük, petrigyurisan nézelődni, mintha lenne napsütötte sáv. Ölelésről szólj nékem múzsa, hogy előszedhessük egymásból az elrejtett szeretetet, Langston Hughes-zal, a Harlem Renaissence jazz költőjével, aki az öreg Abraham Lincolnt szólítja, Oooooooooooooold Abe! Setét Jenővel, aki azt mondja, embernek még fiatal, cigánynak már öreg, Soros Tivivel, aki hamis papírokkal bújtatta Gyuri fiát és sokakat, apámmal, aki azt mondta, veszekedéshez kettő kell, és ha tettünk valamit, ezt: „Csapás a kapitalizmusra.” Bátyámmal, aki szerint minden gondra van megoldás, és nem kell félnem a magánytól, fává változó anyámmal, aki agyérgörcse óta kérdi, amit az ország is kérdezhet: Mit kell csinálni? Ki tudja megmondani? És elslammeli a választ: „Kell valaki, aki előszedi az emberekből azt az elrejtett szeretetet, ami bennük van, de nem mindig valósul meg.” Előszedjük? Anyu, hallasz? Tőled van a kulcsmondat. 
Szerző
Témák
slam
Frissítve: 2019.11.02. 10:52

Sárközi Richárd: Átlagos vagyok

Publikálás dátuma
2019.11.01. 16:16

Fotó: Barbara Gabriella / Népszava
A 8. Slam Poetry Országos Bajnokság I. helyezettje.
Soha senkinek nem mondtam még el, amit itt most nektek. Én, Sárközi Richárd… átlagos vagyok. Ha rendelek a netpincértől 1950 a kaja, és 2000 a minimális rendelés. Egy feleségem van, két gyerekem. Ami ugye azért szar, mert ha fordítva lenne, lenne egy feleség, aki vigyázna a gyerekre, amíg a másik eljön megnézni SP OB-ra. Anniyra átlagos vagyok, hogy a bakancslistám pelenkavásárlással kezdődik. Annyira átlagos vagyok, hogy a mikrofont nem kell megigazítani utánam És az öltözködésem? Több mint norm core. Norm hardcore. Annyi fordulat van az életemben, mint egy slow motion, loopolt Tarr Béla filmben. És persze sosem voltam még édeshármasban. Bezzeg négyes-hatoson. Szlogenem a merjünk nem nagyok lenni Lehetnék az új Napóleon, de ahhoz magas vagyok. Deák Bill, túl sok a lábam. Kölcsey, két szemem van. Van Gogh, de sztereó vagyok. Michael Jackson, de nem vagyok eléggé pedofil. József Attila, de három napja az izgulás miatt megeszem a sokat és a keveset. Veszélyes ezekben az időkben átlagos lenni, mikor mindenki túlságosan önmaga. Légy hiteles! – és egész életedben megfizeted. Légy önmagad! – de mi van, ha igazából egy fasz vagyok? Légy egyedi! – minek, hogy legyen egy tematikus Instád, mert te tudsz a legjobban tusrajzzal hátulról rinocéroszt rajzolni? Én azt mondom, légy átlagos, és legyél büszke rá! Én például átlagon felül vagyok átlagos. Sokáig kerestem, miben vagyok különleges, hogy a gyerekeknek majd megmutatom. Pl. extrém a tájékozódási képességem: otthon a vécére is GPS-szel járok A Rubik-kockát 30 perc alatt SEM rakom ki. Tudok halálcsillagot hajtogatni, mutatom: halálcsillag, halálcsillag, halálcsillag Tudok kortárs költőket idézni: Tej Tudok mondani 5 fontos magyar írónőt, de ebből három a Nemes Nagy Ágnes. Tudok Európa egyik legjobb városában Európa egyik legszarabb fizetéséből élni. Tudok felnőtt lenni, vagy legalábbis meg tudom nézni a YouTube-on, hogy kell csinálni. Tudom, hogy a legginges fitneszsegg az Insta Dancsó Petije. Tudom, hogy mit kell 2019-ben adni a népnek: bagettet és cirque de soleilt Én tudatosan vagyok átlagos, és a tudatosság a szorongás melegágya. Félek, annyira átlagos vagyok, a hangos egyszer csak bemondja, hogy Sárközi Richárdot önmaga várja a bejáratnál. Közben persze annyira különleges akarok lenni, hogy annál nincs átlagosabb. Úgy kopaszodom, mint mindenki, úgy eszem, alszom, baszom, mint mindenki, úgy születtem és halok meg, mint mindenki. Én… ne lennék… átlagos? Nem is értem, mit keresek itt fent, visszamegyek inkább közétek. 

Nem untatja a közönségét - Sárközi Richárd a slam országos bajnoka (interjú)

Publikálás dátuma
2019.11.01. 15:55

Fotó: Markoszov Szergej / Népszava
2019. október 23-án a Trafó – Kortárs Művészetek Házában rendezték meg idén a 8. Slam Poetry Országos Bajnokság döntőjét. A rendkívül erős, 27 slammert felvonultató versenyesemény első helyezettje Sárközi Richárd lett, akit a zsűri – Babiczky Tibor és Simon Márton költők, Miklós Melánia dramaturg, valamint két, a közönség soraiból választott tag – továbbjuttatott a 2020. márciusi milánói Európa-bajnokságra. A bajnok slammerrel az esemény másnapján ültünk le beszélgetni.
A döntőn előadott két slamje alapján, ha nem lettek volna eleve ironikusak, azt gondolhatnám, hogy súlyos kisebbségi komplexusban szenved, mivel az első az átlagemberi mivoltáról, a másik a kozmikofóbiájáról szól. Mennyire jellemző ez valóban önre, vagy mennyire távolodik el slamjeiben életrajzi önmagától?  Úgy látszik, ez egy duplán coming outos este volt. Ez érdekes, hogy a kicsinység érzése fűzheti össze a két szöveget… Persze kérdés, hogy az átlagosság eleve kisebbséginek vagy éppen többséginek számít. Ez filozófiai és szociológiai problémaként is régóta érdekel. Van az az erős késztetés – az Instagram és a Facebook miatt –, hogy mindenkinek mindenáron különlegesnek kell lennie. Van, aki rajzol, van, aki énekel, van, aki kemény, feszes feneket tud növeszteni, amire aztán csinál egy profilt az Instán – és az emberek imádják, követni kezdik a posztjait. Miközben folyamatosan azt élik meg, hogy ők, akik se rajzolni, se énekelni, se feszes feneket növeszteni nem tudnak, nem különlegesek. Lemaradtak valamiről, kicsinek és átlagosnak érzik magukat. Foglalkoztat, hogy mindezt hogyan dolgozza fel az ember, illetve, hogy miként talál magában olyan dolgot, ami különlegessé teszi, amibe aztán belekapaszkodhat és amivel megmutathatja magát. Ami a kozmikofóbiát illeti, az egy létező dolog, legalábbis a wikipédia ír róla, márpedig akkor létezik. Én valóban kozmikofóbiásnak érzem magam, kiver tőle a víz, amikor a világegyetem nagyságáról és a benne elfoglalt helyünkről magyaráz valaki. Borzasztó érzés, hogy mennyire pici az ember, totálisan összenyom… miközben be vagyunk zárva a Földre, és azon belül is egy kicsi területre. És igen, jórészt önéletrajzi ihletésűek a szövegeim – rólam is szólnak. Pár éve Hegyi Zoltán Shizoo tanácsolta, hogy írjak olyan szövegeket, amik sokkal személyesebbek. Ezek szerint korábban hiába írtam magamról, azok nem voltak elég személyesek. Talán mára sikerült ezt megugranom. Az biztos, hogy a családjáról, a filozófia szak elvégzéséről vagy a reklámszakmában eltöltött idejéről ízelítőt kapunk a szövegeiben. De ezeknek a szövegeknek a megírásában mennyire segített a két utóbbiban való jártassága?  Nagyon sokat, főleg a filozófia. Hogy mindig szkeptikus legyek, mindig új perspektívákból vizsgáljam a leghétköznapibb dolgokat. Amitől egyben azok érdekesebbnek, fordulatosabbnak és viccesebbnek is hatnak. A humor mennyire fontos kelléke a slamszövegeknek?  A fordulatosság inkább, hiszen ha kiállsz a színpadra – akár tragédiáról, akár humoros eseményről beszélsz –, alapvető, hogy ne untasd a közönséget. Szórakoztasd, még ha szomorú dologról is van szó. Most, hogy országos bajnok lett, biztos megnövekedett figyelem fogja kísérni. Mennyi munka van ebben, azaz mióta slammel?  2013-ban kezdtem, először egy Pilvakerre írtam át egy Petőfi-verset, elő is adtam, nem sikerült valami jól. Aztán vagy egy fél évig írtam egy másikat, amivel lementem a Slam Poetry Budapest klubjába, a Colorba, és azt a versenyt meg is nyertem vele. Mi volt a motiváció, amiért slammelni kezdett?  Mint mindenki más, én is írogattam tinédzserként verseket, persze. Később pedig azt vettem észre, amiket írok, jóval lazább szövésűek, mint a hagyományosabb versek, és nagyon hasonlítanak azokra, amiket a You­Tube-on slamként megismertem. Így találtunk egymásra. „A slammer az a költő, aki olyan szar verseket ír, hogy inkább felolvassa / a költő meg az a slammer, aki olyan szar slameket ír, hogy inkább csak leírja” – summázta az országos bajnokság elődöntőjén a különbségtételt. Mindkettő foglalatosságban jártas, cizellálná még egy kicsit a differenciát?  Slamet csakis direktbe írok, amikor egy-egy eseményre készülök. Máskülönben csak gyűjtögetem az ötleteket, az elkapott fordulatokat egy mappába a számítógépemen. Az élőszóban előadott slamszövegek közérthetőbbek, hiszen nagyon fontos, hogy rögtön megértse az elhangzásuk pillanatában a közönség, míg a leírt, publikált versek esetében lehetőségük van az olvasóknak újra meg újra végigmenni a sorokon, amiknek ezért sűrűbb szövésűeknek, tömörebbnek kell lenniük, amelyek minden olvasásnál újat adnak. Érdekes, hogy míg a ver­seimhez sokkal nehezebben nyúlok, a slamjeimet akár az utolsó pillanatig korrigálom. A versenyeken rögtönöznek is?  Nem, a műfajra nem jellemző az improvizáció. Az Átlagos vagyok szövegében vagy háromszor oda-vissza átírtam a „légy önmagad, de mi van, ha igazából egy fasz vagyok” sorban a lét­igét vagyra, mert nem tudtam eldönteni, melyik a jobb, hogyan lesz konzekvensebb a szövegben. A döntős szövegekben csak úgy röpködtek a „bazmegek”, a „picsák” és a „faszok” – a trágárság is része a műfajnak?  A slam azért elég közel van a slanghez és a hip-hophoz, de én például csak akkor használom a trágár kifejezéseket, ha túlmutatnak a nyomatékosító szerepen, ha pluszfunkcióval bírnak. És a színészi, lényegében a stand uppal rokon gesztusok mennyiben követelmények a slamelőadásoknál?  A slam azért – tisztelet a kivételnek (Bödőcs Tibor) – „okosabb” és intellektuálisabb a stand upnál. Itt a poénok nem öncélúak. Az előadásmód és kellékei pedig inkább az előadó habitusától vagy akár az éppen előadott szövegtől függenek. Én is élek gesztusokkal, mozdulatokkal – külön brainstorming szokott lenni, hol mit játsszak el. A döntő idején Greta Thunberg valószínűleg egyfolytában csuklott, annyit emlegették a klímatudatossággal karöltve. Voltak, akik a politika különféle vetületét is megvillantották, Molnár Péter Európa-bajnok slammer például elképesztően költőien emlékezett meg az ’56-os eseményekről. Másoknál inkább korosztályi vagy személyes problémák domináltak. Önnél mi dönti el, miről ír?  A budapesti klubok közül én főleg a Földalatti Slam-estekre járok, amiket éppen Molnár Péter és Bíró Dénes szervez. Ott mindig konkrét hívószavakra kell írni. Hol Valentin-napi szövegek készülnek, hol éppen az „ellenállás” a kulcsszó. Utóbbira én például arról írtam, hogy nem tudok az alkoholnak ellenállni, de született politikai tartalmú írásom is, amikor a netadótüntetés zajlott.
A slamet kedvelők és a slamet művelők köre mennyire zárt közösség? Inkább szupernyitott! Ahol a 15 évestől a 60 évesig jelen van minden korosztály, lányok és fiúk, a biológustól a reklámoson át a mozdonyvezetőig. Rengeteget köszönhetek a slamnek, elsősorban éppen a közösséget, ahol értik, ha Pilinszkyvel vagy Tarr Bélával viccelsz. Fantasztikus, hogy megismerkedhettem Simon Mártonnal és Babiczky Tiborral, de a slamen keresztül kerültem kapcsolatba a szerkesztő Péczely Dórival, aki például véleményezte a verseimet is. Hogy eljárhatok velük focizni, és együtt játszhatok Gábor Tamás Indianával, Bárány Bencével, Borsos Bencével, Bíró Dénessel, Pion Istvánnal, Schwarz Ádámmal. Illetve ennek köszönhetően kerültem be a Magyar Íróválogatottba, akikkel 2016-ban Cipruson Európa-bajnokságot nyertünk.

A dislexikon néven is fellépő,

39 éves, szombathelyi születésű slammer filozófia szakon végzett a szegedi József Attila Tudományegyetemen. 2013 júliusában az első helyet szerezte meg a Slam Poetry Budapest versenyén, 2014 októberében pedig a harmadikat. Jelenleg egy reklámügynökségnél dolgozik, Budapesten él feleségével és két kisgyerekével.

Szerző