Jól szervezett fésületlenség – Mesterházy Balázs hangjai és hajói

Publikálás dátuma
2019.10.26. 13:35

„Rettentő izgalmas, hogy eredeti szándékától függetlenül, az irodalmi szöveguniverzumoktól távol esni látszó reklámvilág alkalmanként mennyire lírai kifejezésmódokkal él” – mondja Mesterházy Balázs, aki nagy sikert arató Gesztenye placc című novelláskötete után ismét versekkel jelentkezett. A Random címet viselő kötet megjelenésének apropóján beszélgettünk a szerzővel.
A tavaly megjelent Gesztenye placc című novellaciklus idén a Margó-díjra esélyes legjobb tíz jelölt közé is bekerült. A regényként is olvasható könyv két verseskötetet – Szélen balzsam (2006), Soha nem látott bálnák hangja (2017) – követett. Mi volt az oka a próza felé fordulásnak?  Az egyik a minden emberben munkálkodó vágy, hogy megfogalmazza a saját élettörténetét, hogy valamiféle történetszerűségben lássa mindazt, amit megélt. Hogy egy narratívát hozzon létre, elbeszélhetővé tegye az életét. És ez az elbeszélendő világ nagyon másképp építkezik, mint a líra. Ez a másmilyenség nagyon érdekelt. Ráadásul, amikor belevágtam, rendkívül jólesett írni, és ez döntőnek bizonyult. A másik ok, hogy szerettem volna több olvasóhoz eljutni, és az emberek láthatóan könnyebben olvasnak prózát, mint lírát. Még azok is, akik nem állnak túl közel az irodalomhoz, kézbe vették, olvasták, szerették. Volt, aki egy kórházból azt írta, a Gesztenye placc segített neki túlélni. Egy barátom, aki a verset a konyakhoz hasonlította, úgy foglalta össze: nem akar mindennap konyakot inni, valamikor jobban esik neki egy jó fröccs, egy novella. A történetei egy Tolna megyei kis településen játszódnak, a gyönki olvasók, a két tannyelvű iskola egykori diákjai hogyan fogadták a kötetet? Aki bármilyen módon kötődik Gyönkhöz, az az igazságot, a szöveg előtti, illetve az azon túli valóságot kereste benne – ez a reflex sokat elárul a magyar irodalomoktatásról: még mindig nem az irodalom szövegszerűségét hangsúlyozza. De ezzel együtt egyértelműen pozitívan fogadták, tetszett nekik a szöveg. Minek köszönhető, hogy az első két verseskötetének megjelenése között eltelt több mint egy évtized?  2006 körül még korántsem volt akkora felhajtóereje a közösségi médiának, mint manapság, így az első kötet ismertsége is csekélyebb volt. Ugyanakkor Margócsy István írt egy igen elismerő kritikát róla. Az nagyon sokat jelentett. De én nem az irodalomból élek, így az időm jó részét a munkámnak kellett szentelni. Aztán 2008-ban egy nagyon komoly egészségügyi katasztrófa ütött le a lábamról, amivel azóta is bajlódom, így mire újra oda jutottam az életemben, hogy az írásra tudjak figyelni és összeálljon egy újabb kötet, eltelt tíz év. A most megjelent Random című, harmadik verseskötet viszont gyorsan követte az előzőeket.  Ma már, 45 évesen eljutottam oda, hogy csak és kizárólag azzal kívánok foglalkozni az életben, ami örömet okoz és az én véleményem szerint értéket teremt. Ez a kötet két-három hónap alatt kijött a kezeim alól. És elmondhatom, hogy már készen van az ötödik könyv is, megint próza, amit közösen írtam egy barátommal, valamint nagyon jól állok hatodik könyvemmel, egy készülő verses regénnyel is. A randomizáltság egy verseskötet esetében, úgy hiszem, hatalmas tudatosságot, rendszerépítő hátteret feltételez – a Randomban is bonyolult az architektúra, mik a legfőbb építőelemek?  Ahhoz, hogy randomnak, tehát véletlenszerűnek tűnjön valami, a szerzőnek igen sokat kell dolgoznia. Én egyébként nem hiszek az ösztönös alkotásban – a szöveg létrehozásához szervezett munka szükséges. A Random úgy íródott, hogy naponta jegyzeteltem a füzetembe, folyamatosan javítgattam a sorokat, és láttam, hogy most nem nagy kompozíciók alakulnak, hanem többféle hang, beszédmód, több, az olvasás során kialakuló lírai alany szólal meg bennük, szól ki belőlük, amelyek nem állnak össze egységgé, nem rendezhetők ciklusokká. Tulajdonképpen jól állt nekik a fésületlenség. Ezért ezen imbolygó, instabil beszélőpozíció mentén kezdtem felfűzni őket, kitalálva, hogy indexálom az egyes verseket, ami nem szokványos egy lírai kötetben. Hol a beszélők, hol a tematika mentén lehetett indexekkel ellátni a szövegeket, rendező elvként működtek a tematikák, szöveghagyományok: Tandori, Dosztojevszkij, Caspar David Friedrich, Proust, Rilke, víz, atya, angyal vagy a Parti Nagy Lajos Dumpf Endréjére rájátszó Réthesy-Máz Andor. Aztán, mintha egy véletlengenerátor tenné, összekevertem őket, véletlenszerű, random sorrendet hozva létre. A formabontó indexálás mellett ne feledkezzünk meg a verseskötetben szintén szokatlan felugró hirdetési ablakokról, a pop upokról sem! Örülne neki, ha nem papíralapú lenne a kötet, hanem digitális felületen jelenne meg, s ezen a médiumon keresztül érvényesülnének a fogyasztói kultúra líraivá tett alak(zat)ai?  Nagyon jól állna neki, nem vitás, ám ehhez egy, az informatikához nálam jobban értő segéderő lenne szükséges. Számomra egyébként rettentő izgalmas, hogy eredeti szándékától függetlenül, az irodalmi szöveguniverzumoktól távol esni látszó reklámvilág alkalmanként mennyire lírai kifejezésmódokkal él, mekkora líra tud lenni az üzleti, fogyasztói nyelvezetben. Az angyalok elég sokszor előfordulnak a verseiben, ezek milyen (szöveg)univerzumokból származnak? Konkrétak vagy vendégszövegek?  Vallásos ismerőseim, barátaim szerint a hit nem egy stabil valami, hanem állandó munka, küzdelem a bizonytalanság, a kétség, valamint a bizonyosság között. Ahogy Dosztojevszkij is írja A Karamazov testvérekben, nem a csoda szüli a hitet, hanem a hit a csodát. Már a két korábbi verseskötetemben is jól nyomon követhető a végesség szeretete. Ami engem nagyon foglalkoztat, az a végességben rejlő végtelenség, a könnyedség meglátása a végességben – az angyalok is egy ilyesféle kettősség alakzatai: létezés és nemlétezés, teremtés és pusztítás, emberi és isteni határán mozgó alakok. A kötet egyik verse a Thézeusz hajója címet viseli – a mitológiából tudjuk, hogy paradox módon akkor is ugyanaz a hajó, ha minden alkotóelemét kicserélik, míg úti céljához elér –, az ön költészete, a prózai kitérővel, mennyire változott – ez még ugyanaz a hajó?  Mérvadó kritikusok szerint is elég sokféle nyelven szólalok meg, sokféleképpen tudok írni, és én is azt gondolom, jó dolog, hogy a három kötet „hangügyileg” széles és szélsőséges skálán mozog. Azt nem érzem, hogy a Gesztenye placc bármiféle hatással lenne a Random nyelvére. Inkább az előző verseskötet, a Soha nem látott bálnák hangja utolsó ciklusáról mondanám azt, hogy annak a nyelvre már a Random irányába mutat. Alkotóként mindig is úgy éreztem jól magam, ha „a hajómnak” a legtöbb alkatrésze lecserélődik – de hogy ez most akkor még ugyanaz a hajó-e vagy sem, azt döntse el az olvasó.
Szerző
Frissítve: 2019.10.26. 17:23

Kántor Zsolt: Áthelyezés (vers)

Áthelyezés azt telefonáltad hogy fáj a fejed azért mert Isten áthelyezett – az egész Galaktikát és minden mást – úgy együtt az összes igét éjjel lenyeljük ez nehezen bírható épp hogy elviselhető – ez a mindenható felhasználói Név hogy belépj ebbe a tudás-központba és cselekedni vélj tényleg nyugodtál már meg valaha? egyáltalán
Témák
vers

Menekülési útvonal (Krasznahorkai László: Mindig Homérosznak)

Publikálás dátuma
2019.10.26. 11:45

Krasznahorkai könyvének elbeszélője a menekülőlét anatómiai összefoglalóját meséli el, részleteiben kézikönyvként szolgál – mondhatni, menekülési útvonalat nyújt.
Krasznahorkai László nem bír leállni. A Nemzetközi Man Booker-díjas szerző még az AEGON Művészeti Díjjal jutalmazott Báró Wenckheim hazatér című regénye megjelenésekor nyilatkozott úgy, hogy ez az utolsó regénye. Azóta – A Manhattan-tervet és az Aprómunka egy palotáértet követve – a Mindig Homérosznak a harmadik könyve. Tehát írni ír tovább, de ezek nem regények. A Manhattan-terv előjáték volt egy regényhez, az Aprómunka pedig bejárás mások őrületébe, az alcímük szerint. A Mindig Homé­rosznakot összművészeti alkotásként aposztrofálják, mely három művész együttműködéséből született. A 19+1 fejezet egyenként 1–4 oldalas, egy-két Krasznahorkai-mondatos szövegeihez Max Neumann német festőművész egy-egy képe társul, valamint minden fejezethez egy QR-kód (vagy internetes cím), ahol elérhetőek Miklós Szilveszter jazzdobos zenéi, melyek az író felolvasásai alatt született improvizációk. „Olvasási készség”, „vizuális kíváncsiság” és a „linkek megnyitása szükséges csupán” a mű befogadásához, áll a könyvborító fülén a szerzői útmutató/ajánlás. Annyi bizonyos, így az olvasó szeme pont úgy elkalandozik, mint a könyv borítóján az emberalaké, a fülébe jutó hangok pedig nemcsak a vérének lüktetésére hatnak, de egy-egy fejezet olvasásának idejét is kiszabhatják. Hogy külön-külön is megélnének-e ezek a „művészi megközelítések”? – talán a kérdés is értelmetlen, annyi bizonyos, hogy a könyvet vásárló olvasó elsősorban a Krasznahorkai-szöveget fogadja be, ami alapján értelmet gyárt a vizuális és akusztikai tartalomnak, már amennyiben a szerzői instrukciók szerint jár el. Ha nem, akkor részlegesnek, egyoldalúnak is mondható a több érzékre ható, de végül is az agyban megformálódó értelmezés. A horvát tengerpart vonalán egy kis szigetre, gyilkosai elől menekülő (emberi?) élőlény az Odüsszeiából is ismerős Kallüpszó nimfa (feltételezett) barlangjához igyekszik lélekszakadva, hogy végre menedéket leljen – egy temetősziget halálistennőjének lakhelyére!, ahogy azt egyes mítoszkutatók magyarázzák. A történet vége ezáltal sem kiszámítható, pláne megnyugtató – krasznahorkais dupla csavar (18. fejezet legvége és 19. fejezet) borzolja, korbácsolja föl az idegeinket. Persze a fenti leírás ellenére a „történet” ennél jóval absztraktabb: a létről szól – ezúttal a menekülés, a menekülők perspektívájából. A lét, az élet nem más, mint állandó menekülés, paranoia (mint mozgatóerő?) hajtotta továbbállás. A „pillanat foglyaiként”, azaz nincs se múlt, se jelen, se folytonosság, a menekülőnek minden csak most van, nem építkezik semmiből, nem tervez – mert minden csak közelebb engedné az amúgy is sarkában lévő gyilkosokat, akik a halálát hozzák el. Bár a fentiekből adódik, hogy ha menekülünk előlük, s már-már biztonságban éreznénk magunkat, képesek szembejönni az emberrel. Krasznahorkai könyvének elbeszélője a menekülőlét anatómiai összefoglalóját meséli el, részleteiben kézikönyvként szolgál – mondhatni, menekülési útvonalat nyújt. Közel sem csak a közelmúlt/közeljelen jugoszláv, szír, afgán, líbiai stb. migrációs hullámai örvén, hanem léttapasztalatként közelíti és jeleníti meg, valamint közvetíti a „menekülthelyzetet”. Külön érdemes azonban hangsúlyozni azt az elbeszélői kitételt, mely a menekülő szempontjából a végletes absztrakciót, a matematikait és annak következményeit mélyen elutasítja, mert kizárja az erkölcsi mozzanatot a világból. [Ettől a „belső” értelmezéstől függetlenül a „külső”, olvasói, létre ­irányuló absztrahálás még legitim, sőt akár ter­mékeny értelmezési ambivalenciát generálhat, ahogy hasonlóképp a menekülő könyvbeli révbe érése (reménykedése) is mintha némileg szemben állna az általa korábban vallottakkal. – Nincsen remény!…] Hogy mindez ráadásul a Krasznahorkai-féle „hosszú mondatok” egymást „űző-hajszoló”, kacsokként összefűződő, de szét is ágazó egységeinek túlfeszített sodraként íródik, azaz írásképileg és lélegzetvételileg is állandó kifulladás előtti, mégis tovalendülő formát mutat, nem a kallüpszói, hanem az írói varázslat része, mely akár magához is láncolhat hosszan. (Max Neumann festőművész és Miklós Szilveszter jazzdobos közreműködésével. Magvető, 2019. 94 o.) 
Szerző