Jól szervezett fésületlenség – Mesterházy Balázs hangjai és hajói

„Rettentő izgalmas, hogy eredeti szándékától függetlenül, az irodalmi szöveguniverzumoktól távol esni látszó reklámvilág alkalmanként mennyire lírai kifejezésmódokkal él” – mondja Mesterházy Balázs, aki nagy sikert arató Gesztenye placc című novelláskötete után ismét versekkel jelentkezett. A Random címet viselő kötet megjelenésének apropóján beszélgettünk a szerzővel.

A tavaly megjelent Gesztenye placc című novellaciklus idén a Margó-díjra esélyes legjobb tíz jelölt közé is bekerült. A regényként is olvasható könyv két verseskötetet – Szélen balzsam (2006), Soha nem látott bálnák hangja (2017) – követett. Mi volt az oka a próza felé fordulásnak?

Az egyik a minden emberben munkálkodó vágy, hogy megfogalmazza a saját élettörténetét, hogy valamiféle történetszerűségben lássa mindazt, amit megélt. Hogy egy narratívát hozzon létre, elbeszélhetővé tegye az életét. És ez az elbeszélendő világ nagyon másképp építkezik, mint a líra. Ez a másmilyenség nagyon érdekelt. Ráadásul, amikor belevágtam, rendkívül jólesett írni, és ez döntőnek bizonyult. A másik ok, hogy szerettem volna több olvasóhoz eljutni, és az emberek láthatóan könnyebben olvasnak prózát, mint lírát. Még azok is, akik nem állnak túl közel az irodalomhoz, kézbe vették, olvasták, szerették. Volt, aki egy kórházból azt írta, a Gesztenye placc segített neki túlélni. Egy barátom, aki a verset a konyakhoz hasonlította, úgy foglalta össze: nem akar mindennap konyakot inni, valamikor jobban esik neki egy jó fröccs, egy novella.

A történetei egy Tolna megyei kis településen játszódnak, a gyönki olvasók, a két tannyelvű iskola egykori diákjai hogyan fogadták a kötetet?

Aki bármilyen módon kötődik Gyönkhöz, az az igazságot, a szöveg előtti, illetve az azon túli valóságot kereste benne – ez a reflex sokat elárul a magyar irodalomoktatásról: még mindig nem az irodalom szövegszerűségét hangsúlyozza. De ezzel együtt egyértelműen pozitívan fogadták, tetszett nekik a szöveg.

Minek köszönhető, hogy az első két verseskötetének megjelenése között eltelt több mint egy évtized?

2006 körül még korántsem volt akkora felhajtóereje a közösségi médiának, mint manapság, így az első kötet ismertsége is csekélyebb volt. Ugyanakkor Margócsy István írt egy igen elismerő kritikát róla. Az nagyon sokat jelentett. De én nem az irodalomból élek, így az időm jó részét a munkámnak kellett szentelni. Aztán 2008-ban egy nagyon komoly egészségügyi katasztrófa ütött le a lábamról, amivel azóta is bajlódom, így mire újra oda jutottam az életemben, hogy az írásra tudjak figyelni és összeálljon egy újabb kötet, eltelt tíz év.

A most megjelent Random című, harmadik verseskötet viszont gyorsan követte az előzőeket.

Ma már, 45 évesen eljutottam oda, hogy csak és kizárólag azzal kívánok foglalkozni az életben, ami örömet okoz és az én véleményem szerint értéket teremt. Ez a kötet két-három hónap alatt kijött a kezeim alól. És elmondhatom, hogy már készen van az ötödik könyv is, megint próza, amit közösen írtam egy barátommal, valamint nagyon jól állok hatodik könyvemmel, egy készülő verses regénnyel is.

A randomizáltság egy verseskötet esetében, úgy hiszem, hatalmas tudatosságot, rendszerépítő hátteret feltételez – a Randomban is bonyolult az architektúra, mik a legfőbb építőelemek?

Ahhoz, hogy randomnak, tehát véletlenszerűnek tűnjön valami, a szerzőnek igen sokat kell dolgoznia. Én egyébként nem hiszek az ösztönös alkotásban – a szöveg létrehozásához szervezett munka szükséges. A Random úgy íródott, hogy naponta jegyzeteltem a füzetembe, folyamatosan javítgattam a sorokat, és láttam, hogy most nem nagy kompozíciók alakulnak, hanem többféle hang, beszédmód, több, az olvasás során kialakuló lírai alany szólal meg bennük, szól ki belőlük, amelyek nem állnak össze egységgé, nem rendezhetők ciklusokká. Tulajdonképpen jól állt nekik a fésületlenség. Ezért ezen imbolygó, instabil beszélőpozíció mentén kezdtem felfűzni őket, kitalálva, hogy indexálom az egyes verseket, ami nem szokványos egy lírai kötetben. Hol a beszélők, hol a tematika mentén lehetett indexekkel ellátni a szövegeket, rendező elvként működtek a tematikák, szöveghagyományok: Tandori, Dosztojevszkij, Caspar David Friedrich, Proust, Rilke, víz, atya, angyal vagy a Parti Nagy Lajos Dumpf Endréjére rájátszó Réthesy-Máz Andor. Aztán, mintha egy véletlengenerátor tenné, összekevertem őket, véletlenszerű, random sorrendet hozva létre.

A formabontó indexálás mellett ne feledkezzünk meg a verseskötetben szintén szokatlan felugró hirdetési ablakokról, a pop upokról sem! Örülne neki, ha nem papíralapú lenne a kötet, hanem digitális felületen jelenne meg, s ezen a médiumon keresztül érvényesülnének a fogyasztói kultúra líraivá tett alak(zat)ai?

Nagyon jól állna neki, nem vitás, ám ehhez egy, az informatikához nálam jobban értő segéderő lenne szükséges. Számomra egyébként rettentő izgalmas, hogy eredeti szándékától függetlenül, az irodalmi szöveguniverzumoktól távol esni látszó reklámvilág alkalmanként mennyire lírai kifejezésmódokkal él, mekkora líra tud lenni az üzleti, fogyasztói nyelvezetben.

Az angyalok elég sokszor előfordulnak a verseiben, ezek milyen (szöveg)univerzumokból származnak? Konkrétak vagy vendégszövegek?

Vallásos ismerőseim, barátaim szerint a hit nem egy stabil valami, hanem állandó munka, küzdelem a bizonytalanság, a kétség, valamint a bizonyosság között. Ahogy Dosztojevszkij is írja A Karamazov testvérekben, nem a csoda szüli a hitet, hanem a hit a csodát. Már a két korábbi verseskötetemben is jól nyomon követhető a végesség szeretete. Ami engem nagyon foglalkoztat, az a végességben rejlő végtelenség, a könnyedség meglátása a végességben – az angyalok is egy ilyesféle kettősség alakzatai: létezés és nemlétezés, teremtés és pusztítás, emberi és isteni határán mozgó alakok.

A kötet egyik verse a Thézeusz hajója címet viseli – a mitológiából tudjuk, hogy paradox módon akkor is ugyanaz a hajó, ha minden alkotóelemét kicserélik, míg úti céljához elér –, az ön költészete, a prózai kitérővel, mennyire változott – ez még ugyanaz a hajó?

Mérvadó kritikusok szerint is elég sokféle nyelven szólalok meg, sokféleképpen tudok írni, és én is azt gondolom, jó dolog, hogy a három kötet „hangügyileg” széles és szélsőséges skálán mozog. Azt nem érzem, hogy a Gesztenye placc bármiféle hatással lenne a Random nyelvére. Inkább az előző verseskötet, a Soha nem látott bálnák hangja utolsó ciklusáról mondanám azt, hogy annak a nyelvre már a Random irányába mutat. Alkotóként mindig is úgy éreztem jól magam, ha „a hajómnak” a legtöbb alkatrésze lecserélődik – de hogy ez most akkor még ugyanaz a hajó-e vagy sem, azt döntse el az olvasó.