Ugródeszkának is jó - Interjú Vajna Balázzsal, a Slam Poetry Magyarország Egyesület elnökével

Publikálás dátuma
2019.11.01. 14:16

Fotó: Pavel Bogolepov / NEPSZAVA
„Az új generáció nem szeret a politikával foglalkozni, nincs is képben, nem is fogékony rá. A témáikat illetően eluralkodtak a különböző életkori, a szexualitással kapcsolatos, a társkeresés, a mindennapi élet problémái” – vázolja a jelenkori magyar slam tendenciáit Vajna Balázs. A Slam Poetry Magyarország Egyesület elnökét még az október 23-i 8. Országos Slam Poetry Bajnokság döntője előtt kérdeztük.
Miért jó a slam?  Elsősorban azért, mert kiváló terepe az önkifejezésnek és nagyon kevés kötöttséggel jár. Milyen a viszonya az irodalommal?  Szoros, hiszen elsődleges célja volt már a műfaj létrejöttekor, hogy közelebb hozza a költészetet az emberekhez. Marc Kelly Smith chicagói költő alapvetően azért is indította útjára, mert nagyon unta, hogy a felolvasóestek jórészt abból állnak, hogy egy költő motyogva előadja a verseit három másik költő előtt. Ki akarta ragadni a költészetet az elefántcsonttoronyból, s mivel az amerikai eleve egy versengő nemzet, kitalálta, hogy költészeti versenyek keretében olvassanak fel a költők, és a közönség döntsön, kinek ítéli a díjat. Smith Chicagóban, több mint 30 éve a mai napig, heti rendszerességgel, minden vasárnap rendezi meg ezeket a Poetry Slam versenyeket, ami aztán mozgalommá nőtte ki magát és kialakította a slam poetry műfaját. Kötöttségeket is említett.  Ahogy egyre népszerűbbek lettek a slamestek, szabályokra is szükség lett. Bárki benevezhetett akármilyen hosszú poémával, ma már a 3 perces időkorlát él, ami alatt kellék vagy zenei kísérlet mellőzésével kell a költőknek megmutatni magukat. Minek köszönhetően szökkent szárba a műfaj?  A világhírt a 2000-es évek elején az HBO sorozata hozta el a műfaj számára, ami a nemzetközi karriert is beindította. Ám érdekes, hogy míg az amerikai slam poetry sokat köszönhet a ’60-as évekbeli beatköltészeti mozgalomnak, Allen Ginsbergnek és körének, vagy a New York-i St. Mark’s Place költészeti iskolából, és a Nuyorican Poets Caféból kinövő spoken word műfajának, addig sok más nemzet a saját ízlése és hagyományai szerint formálja a maga képére a slamet. Milyen a magyar?  Nagyon fiatal. Nálunk a közönség 70-80 százaléka a gimnazista és egyetemista korosztályból kerül ki. Országosan több százan művelik a műfajt, a közönség pedig pár ezresre tehető. Ami unikális a magyar slamben, hogy mára nincs olyan közepes méretű magyar város, ahol ne lenne havi rendszerességgel slamklub – abszolút önszerveződő módon! A fiataloknak láthatóan nagyon nagy igénye van az önkifejezésre, ahol hiteles dolgokat hallgatnak a saját előadóiktól és a saját problémáikat járhatják körbe. Ön mióta slammel?  Én nem slammelek, én szervezek. Egészen korán belecsöppentem a magyar slam történetébe. Minden 2006-ban kezdődött, miután az akkori Műcsarnok-igazgató, Petrányi Zsolt elhatározta, hogy itthon is igyekszik meghonosítani a slam műfaját. Ezért meghívásos alapon szerveztek egy „költők a rapperek ellen”-estet, ami rendkívül sikeresnek bizonyult. Így 2007-re is meghirdették az eseményt, és ennek megszervezését az akkor kurátorasszisztens feleségem, Stráhl Katalin kapta feladatául. Besegítettem neki, hiszen én is rengeteg programot szerveztem már a Tilos Rádióban dolgozva. Majd elkezdtünk önállóan is szervezni slamprogramokat. 2008-ban ezzel párhuzamosan elindult az első klub is, a Slam Poetry Budapest, kezdetben a Kőleves nevű étterem pincéje adott otthont a slamkedvelők fellépésének, de mind a ma napig minden hónap utolsó csütörtökén van klubest, jelenleg az Ankertben. Nem sokra rá egyesítettük az erőinket. Az egyesületet milyen célból hozták létre?  Az egyesület alapítása viszonylag új keletű. 2009-ben volt a nagy európai slamtalálkozó Berlinben, ami annyira jól sikerült, hogy az ott jelen lévő, 18 országból érkező mintegy 200 versenyző elhatározta: évről évre megrendezi az Slam Európa-bajnokságot, aminek mindig más-más ország ad majd otthont. Mi már akkor is nagyon szerettük volna Budapestre hozni a rendezvényt, ám ez csak tavaly realizálódhatott – nagy-nagy sikerrel, az alapító atya, Marc Kelly Smith és más amerikai slammerek díszvendégsége mellett. A bajnokság szervezéséhez szükséges volt egy civil egyesületre, ami később is ernyőként tudja összefogni a magyar slam történéseit, ezért hoztuk létre 2017-ben. A rendezvény költségeire pedig pályáztunk, elsősorban nemzetközi szervezeteknél (amerikai nagykövetség és Visegrad Fund), mert azt hamar beláttuk, hogy hazai finanszírozásból nem fogunk tudni labdába rúgni. Az idei országos bajnokság már a 8. a sorban, hányan jelentkeztek rá?  Száz fő fölött, ami azonban visszaesés az elmúlt évekhez képest, amikor 160-170 volt a jelentkezők száma. Ennek oka a nagyon fiatal közönség fogyasztási szokásainak hektikusságában is keresendő – a tizenéveik végén, húszas éveik elején járókból nehéz állandó közönséget verbuválni.
A slam közönsége jórészt fiatalokból áll, de mi a helyzet az előadókkal, ott milyen az életkori szórás? Az idei döntőbe bejutott legfiatalabb slammer 15 éves. A tavalyi országos és Európa-bajnok Molnár Péter ugyanakkor közelebb van a 60-hoz, mint az 50-hez. Az egykori Fidesz-alapító, országgyűlési képviselő egyébként csak pár éve fedezte fel magának a műfajt, aminek keretében meg tudja szólítani a ma fiataljait. De a slammerek zöme a legfiatalabbak köréből kerül ki, akik aztán adott esetben az idősebb, tapasztaltabb, akár esélyesebbnek tűnő társaikat is maguk mögé utasíthatják – a legdemokratikusabb módon, a közönség-zsürinek köszönhetően. Vagy akár éppen fordítva, ahogy erre Molnár Péter a példa. Az elődöntők alapján milyen tendenciák figyelhetők meg jelenleg a magyar slamben? A legmarkánsabb a műfaj apolitikussá válása. A legfiatalabb generáció iszonyatosan ódzkodik a politikától. Míg a kezdetekkor nagyon erős volt a jó értelemben vett politikai tartalom, a szociális érzékenység, a társadalom szélesebb rétegeit érintő problémák megjelenítése, az elmúlt 5-6 évben ez erősen megváltozott. Az új generáció nem szeret a politikával foglalkozni, nincs is képben, nem is fogékony rá. A témáikat illetően eluralkodtak a különböző életkori, a szexualitással kapcsolatos, a társkeresés, a mindennapi élet problémái. Teszem hozzá: ebből a mezőnyből lógott ki tavaly Molnár Péter, aki éppenhogy nagyon is politikai témákat hozott. Nem véletlen, hogy nagy hangsúlyt szeretnénk fektetni az új generáció szellemi spektrumának szélesítésére. Ezért jött létre Orfűn a Slam Poetry Tábor Simon Márton költő, Kövér András, a pécsi slam poetry élet központi figurája és Horváth Kristóf, azaz Színész Bob vezetésével. Molnár Péter pedig a CEU-n indított slamakadémiát, ahol vendég­előadók beszélnek a fiataloknak különböző társadalmi témákról. Érdekes, hogy Amerikában eközben arról megy a vita, hogy a slam vajon csupán előadói terápia vagy önálló művészeti forma-e, mivel náluk egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a gender vagy a fekete közösségek problémáit tematizáló slamelőadások. Az alapítók ugyanakkor szeretnék ismét a költészetre, az irodalomra irányítani a figyelmet, ne legyen elég kiállni azzal, hogy „leszbikus vagyok”, hogy „fekete vagyok”, a tartalom mellett a művészi értéknek is szerepet kell játszania. Merre tart a magyar slam, milyennek látja a jövőjét? A közönség tekintetében bár nagy a fluktuáció, azért a hiteles előadókra, akik az ő korosztályi problémáikkal foglalkoznak, mindig lesz igény – így az utánpótlás folyamatosan biztosított. Ugyanakkor fontos, hogy az előző generációktól érkező visszajelzések is állandóak legyenek, hiszen nálunk is megfigyelhető az a tendencia, hogy sokan ugródeszkának használják a slamet. A még kötet előtt álló, ambiciózus fiatal költők 3-5 évig kipróbálják magukat ebben a közegben, s ezt követően indulnak el a hagyományosabb értelemben vett költői pályán. Amúgy nagyon heterogén ez a közeg – elég csak a 27 döntőst megnézni –, s bár a jelenkori magyar slamre is jellemző a művészi-költészeti értékek háttérbe szorulása, meglepetések mindig érik az embert.
Szerző

Jól szervezett fésületlenség – Mesterházy Balázs hangjai és hajói

Publikálás dátuma
2019.10.26. 13:35

„Rettentő izgalmas, hogy eredeti szándékától függetlenül, az irodalmi szöveguniverzumoktól távol esni látszó reklámvilág alkalmanként mennyire lírai kifejezésmódokkal él” – mondja Mesterházy Balázs, aki nagy sikert arató Gesztenye placc című novelláskötete után ismét versekkel jelentkezett. A Random címet viselő kötet megjelenésének apropóján beszélgettünk a szerzővel.
A tavaly megjelent Gesztenye placc című novellaciklus idén a Margó-díjra esélyes legjobb tíz jelölt közé is bekerült. A regényként is olvasható könyv két verseskötetet – Szélen balzsam (2006), Soha nem látott bálnák hangja (2017) – követett. Mi volt az oka a próza felé fordulásnak?  Az egyik a minden emberben munkálkodó vágy, hogy megfogalmazza a saját élettörténetét, hogy valamiféle történetszerűségben lássa mindazt, amit megélt. Hogy egy narratívát hozzon létre, elbeszélhetővé tegye az életét. És ez az elbeszélendő világ nagyon másképp építkezik, mint a líra. Ez a másmilyenség nagyon érdekelt. Ráadásul, amikor belevágtam, rendkívül jólesett írni, és ez döntőnek bizonyult. A másik ok, hogy szerettem volna több olvasóhoz eljutni, és az emberek láthatóan könnyebben olvasnak prózát, mint lírát. Még azok is, akik nem állnak túl közel az irodalomhoz, kézbe vették, olvasták, szerették. Volt, aki egy kórházból azt írta, a Gesztenye placc segített neki túlélni. Egy barátom, aki a verset a konyakhoz hasonlította, úgy foglalta össze: nem akar mindennap konyakot inni, valamikor jobban esik neki egy jó fröccs, egy novella. A történetei egy Tolna megyei kis településen játszódnak, a gyönki olvasók, a két tannyelvű iskola egykori diákjai hogyan fogadták a kötetet? Aki bármilyen módon kötődik Gyönkhöz, az az igazságot, a szöveg előtti, illetve az azon túli valóságot kereste benne – ez a reflex sokat elárul a magyar irodalomoktatásról: még mindig nem az irodalom szövegszerűségét hangsúlyozza. De ezzel együtt egyértelműen pozitívan fogadták, tetszett nekik a szöveg. Minek köszönhető, hogy az első két verseskötetének megjelenése között eltelt több mint egy évtized?  2006 körül még korántsem volt akkora felhajtóereje a közösségi médiának, mint manapság, így az első kötet ismertsége is csekélyebb volt. Ugyanakkor Margócsy István írt egy igen elismerő kritikát róla. Az nagyon sokat jelentett. De én nem az irodalomból élek, így az időm jó részét a munkámnak kellett szentelni. Aztán 2008-ban egy nagyon komoly egészségügyi katasztrófa ütött le a lábamról, amivel azóta is bajlódom, így mire újra oda jutottam az életemben, hogy az írásra tudjak figyelni és összeálljon egy újabb kötet, eltelt tíz év. A most megjelent Random című, harmadik verseskötet viszont gyorsan követte az előzőeket.  Ma már, 45 évesen eljutottam oda, hogy csak és kizárólag azzal kívánok foglalkozni az életben, ami örömet okoz és az én véleményem szerint értéket teremt. Ez a kötet két-három hónap alatt kijött a kezeim alól. És elmondhatom, hogy már készen van az ötödik könyv is, megint próza, amit közösen írtam egy barátommal, valamint nagyon jól állok hatodik könyvemmel, egy készülő verses regénnyel is. A randomizáltság egy verseskötet esetében, úgy hiszem, hatalmas tudatosságot, rendszerépítő hátteret feltételez – a Randomban is bonyolult az architektúra, mik a legfőbb építőelemek?  Ahhoz, hogy randomnak, tehát véletlenszerűnek tűnjön valami, a szerzőnek igen sokat kell dolgoznia. Én egyébként nem hiszek az ösztönös alkotásban – a szöveg létrehozásához szervezett munka szükséges. A Random úgy íródott, hogy naponta jegyzeteltem a füzetembe, folyamatosan javítgattam a sorokat, és láttam, hogy most nem nagy kompozíciók alakulnak, hanem többféle hang, beszédmód, több, az olvasás során kialakuló lírai alany szólal meg bennük, szól ki belőlük, amelyek nem állnak össze egységgé, nem rendezhetők ciklusokká. Tulajdonképpen jól állt nekik a fésületlenség. Ezért ezen imbolygó, instabil beszélőpozíció mentén kezdtem felfűzni őket, kitalálva, hogy indexálom az egyes verseket, ami nem szokványos egy lírai kötetben. Hol a beszélők, hol a tematika mentén lehetett indexekkel ellátni a szövegeket, rendező elvként működtek a tematikák, szöveghagyományok: Tandori, Dosztojevszkij, Caspar David Friedrich, Proust, Rilke, víz, atya, angyal vagy a Parti Nagy Lajos Dumpf Endréjére rájátszó Réthesy-Máz Andor. Aztán, mintha egy véletlengenerátor tenné, összekevertem őket, véletlenszerű, random sorrendet hozva létre. A formabontó indexálás mellett ne feledkezzünk meg a verseskötetben szintén szokatlan felugró hirdetési ablakokról, a pop upokról sem! Örülne neki, ha nem papíralapú lenne a kötet, hanem digitális felületen jelenne meg, s ezen a médiumon keresztül érvényesülnének a fogyasztói kultúra líraivá tett alak(zat)ai?  Nagyon jól állna neki, nem vitás, ám ehhez egy, az informatikához nálam jobban értő segéderő lenne szükséges. Számomra egyébként rettentő izgalmas, hogy eredeti szándékától függetlenül, az irodalmi szöveguniverzumoktól távol esni látszó reklámvilág alkalmanként mennyire lírai kifejezésmódokkal él, mekkora líra tud lenni az üzleti, fogyasztói nyelvezetben. Az angyalok elég sokszor előfordulnak a verseiben, ezek milyen (szöveg)univerzumokból származnak? Konkrétak vagy vendégszövegek?  Vallásos ismerőseim, barátaim szerint a hit nem egy stabil valami, hanem állandó munka, küzdelem a bizonytalanság, a kétség, valamint a bizonyosság között. Ahogy Dosztojevszkij is írja A Karamazov testvérekben, nem a csoda szüli a hitet, hanem a hit a csodát. Már a két korábbi verseskötetemben is jól nyomon követhető a végesség szeretete. Ami engem nagyon foglalkoztat, az a végességben rejlő végtelenség, a könnyedség meglátása a végességben – az angyalok is egy ilyesféle kettősség alakzatai: létezés és nemlétezés, teremtés és pusztítás, emberi és isteni határán mozgó alakok. A kötet egyik verse a Thézeusz hajója címet viseli – a mitológiából tudjuk, hogy paradox módon akkor is ugyanaz a hajó, ha minden alkotóelemét kicserélik, míg úti céljához elér –, az ön költészete, a prózai kitérővel, mennyire változott – ez még ugyanaz a hajó?  Mérvadó kritikusok szerint is elég sokféle nyelven szólalok meg, sokféleképpen tudok írni, és én is azt gondolom, jó dolog, hogy a három kötet „hangügyileg” széles és szélsőséges skálán mozog. Azt nem érzem, hogy a Gesztenye placc bármiféle hatással lenne a Random nyelvére. Inkább az előző verseskötet, a Soha nem látott bálnák hangja utolsó ciklusáról mondanám azt, hogy annak a nyelvre már a Random irányába mutat. Alkotóként mindig is úgy éreztem jól magam, ha „a hajómnak” a legtöbb alkatrésze lecserélődik – de hogy ez most akkor még ugyanaz a hajó-e vagy sem, azt döntse el az olvasó.
Szerző
Frissítve: 2019.10.26. 17:23

Kántor Zsolt: Áthelyezés (vers)

Áthelyezés azt telefonáltad hogy fáj a fejed azért mert Isten áthelyezett – az egész Galaktikát és minden mást – úgy együtt az összes igét éjjel lenyeljük ez nehezen bírható épp hogy elviselhető – ez a mindenható felhasználói Név hogy belépj ebbe a tudás-központba és cselekedni vélj tényleg nyugodtál már meg valaha? egyáltalán
Témák
vers