Viccpárt a hatalomban

Az október 13-án lezajlott önkormányzati választás sok érdekes ténnyel és tanulsággal szolgál az elemzők számára. Az egyik alig figyelemre méltatott tény, hogy a Kétfarkú Kutya Párt jelöltjeit megválasztották négy budapesti kerület, a II., a XII., XIV. és XV. kerület önkormányzati képviselőtestületébe.

Nyugat-Európában már többször előfordult hasonló (ld. Viccpártok a spájzban, augusztus 5.), de Magyarországon korábban erre még nem került sor, itt a politikában eddig a szigorúan komoly, összevont szemöldökű bürokrata-politizálásnak volt hagyománya. Úgy tűnik, ez is változóban van. A Kétfarkúak sikeres önkormányzati választási szereplésével látszólag megdőlt egy közhely érvényessége is: miszerint a magyar választók nem értékelik a humort, az iróniát és szatírát. Azért teszem hozzá óvatosan, hogy „látszólag”, mert a viccpártra való voksolás mögött mindenhol kimutatható a protest érzület.

Lássuk, milyen lehetőségek nyílnak azon viccpártok számára, amelyek bekerülnek egy-egy döntéshozó testületbe. Ezek modellként szolgálhatnak ugyanis, mi várhat a Kétfarkú Kutya Pártra és képviselőire a közeljövőben.

Nézzük meg először a szavazók szociális miliőjét! Erről a lakóhely alapján vonhatók le bizonyos következtetések. A viccpártok önkormányzatba kerülése minden országban a városokban történt (Anglia kivétel bizonyos értelemben). A Kétfarkú Kutya Párt így belesimul a viccpárti pártcsalád mezőnyébe, hiszen a párt négy képviselője egy-egy budapesti kerületben jutott be az önkormányzati képviselő-testületbe. Emellett figyelemre méltó, hogy a párt része volt a szombathelyi ellenzéki összefogásnak (persze, nem tudjuk, ebből mennyi voksot hozott magával a viccpárt).

Okkal vélhető ennek alapján, hogy bizonyos polgári miliő szükséges egy viccpárt komolyan vételéhez: azaz szükség van egy olyan társadalmi rétegre, amely megengedheti magának, hogy humorral reagáljon kiélezett helyzetekben is a politikára, mert nem a mindennapi megélhetésért kell küzdenie, vagy ha küzdenie kell, akkor ezt rugalmas munkavégzés mellett teheti. Bár ahogyan látni fogjuk, Angliában a helyi viccpárt kifejezetten falusi környezetben aratta sikerét. Másutt a viccpártok a művészek, bohémek által lakott kerületekben arattak sikert, például Hamburg St. Pauli kerületében. Az azóta megszűnt dán viccpárt vezetője, a komikus Jacob Haugaard pedig Aarhusban, Dánia második legnépesebb városában lépett föl képviselő-jelöltként, és innen került be a dán országos törvényhozásba, a Folketingbe. Budapest a négy kerületben megválasztott viccpárti képviselővel olyan európai településekhez zárkózott föl, mint Hamburg, Lübeck, Saarlouis, vagy az angliai Bolney és Fleet falvak.

Ebből a szempontból figyelemre méltó, hogy egy olyan kerületben (II. kerület) is a viccpárt adja az egyik önkormányzati képviselőt, amely a rendszerváltás óta mindig következetesen jobboldali, konzervatív választási attitűddel volt leírható. A 2019-es önkormányzati választás tehát jelentősen átírta azt, amit a történelmi tapasztalatok alapján a belbudai régió választási attitűdjeiről gondoltunk. Ebből persze nem következik a politikai kultúra vagy választási magatartás megváltozása, de nyilvánvalóan hatott a protest jelleg a szavazás során. Minden olyan eset, amikor egy viccpárt jó eredményt ér el, figyelmeztetés a „komoly” pártok számára. Az FDP számára például komoly tanulság volt, amikor a 2011-es Budestag-választáson Hamburg öt kerületében a viccpárt megelőzte a liberális pártot.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a viccpártok nem tudtak „csak” viccpártok maradni, ha bekerülnek a törvényhozásba, illetve az önkormányzatba. Sem a dán viccpárt, sem az izlandi Legjobb Párt nem volt képes megőrizni a humoros, szatirikus arculatot. A dán viccpárt a parlamentben és izlandi „rokona” a reykjavíki képviselőtestületben egyetlen ciklust bírt ki, és kiesésük után hamarosan belesüllyedtek a jelentéktelenségbe. Érthető is, hogy a reykjavíki esetben, ahol egy súlyos válság kezelése volt szükséges, az állampolgárok nem azt várták el a politikusoktól, hogy humorosak legyenek, sőt politikai és gazdasági válsághelyzetekben a szatirikus kijelentések, poénok nem mindig szerencsésen sülnek el. Ha viszont szakpolitizálnak, akkor a párt politikusai nem maradnak viccpárti politikusok. (Általában egyébként zöld és szociáldemokrata szakpolitikai javaslatokat támogatnak.)

A másik út, amikor egy párt továbbra is megpróbál szatirikus maradni. Martin Sonneborn, a német viccpárt vezetője ezt választotta, aminek az lett a következménye, hogy a Brexittel kapcsolatban Anglia és Európa földrajzi távolságára tett szatirikus kijelentését félreértették, és úgy idézték, mint hivatalos politikusi nyilatkozatot, mint a Brexittel kapcsolatos elitista gőg megnyilvánulását.

Amennyiben az egyes kerületekben sikerül fenntartani a pártok közötti konszenzust, és lehetőség nyílik a kompromisszumos politikára, akkor a viccpárti képviselőknek könnyebb megőrizniük a viccpárti identitást. Ebből a csapdából a viccpárt olyan kezdeményezésekkel törhet ki, amelyek reflektálnak az emberek mindennapi életére. Például ilyen volt a Kétfarkú Kutya Párt videóban is népszerűsített kezdeményezése a kötelező sziesztáról, amely – ha a globális felmelegedés így folytatódik – valóban indokolt lesz Magyarországon.

A Kétfarkú Kutya Párt számos olyan akcióval hívta föl magára a figyelmet, amelyet politikai attitűdtől függetlenül bárki értékelhet pozitívan: gondoljunk például a párt pirosszemű kutyás logóját tartalmazó matricák kihelyezésére, vagy a szombathelyi, fából készített buszmegállókra, amelyet a Kétfarkú Kutya Párt „passzivistái” állítottak fel. Jellemző egyébként a hazai közhangulatra és közállapotokra, hogy sokan még ebben a kedves gesztusban is provokációt láttak, és voltak, akik szándékosan nem álltak alá, ha esett eső, sőt némelyik rongálás áldozatául esett. Ebből is látszik, hogy van még hová fejlődnie a magyarországi humorkultúrának.

A szerző történész-politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa