Putyinisszimusz

Az orosz elnök látogatásának az égvilágon semmi értelme nem volt. Ha volt, az legalábbis nem derült ki a közös sajtóértekezleten. Illetve, orosz részről talán valami mégiscsak, különben Vlagyimir Putyin nem beszélt volna az orosz gázexportról - egészen 2025-ig, jóllehet Budapest csak évente akar megállapodni. De az tényleg nem világos, hogy mi haszna Magyarországnak a villámlátogatásból. Amellyel újra, ország-világ előtt sikerült demonstrálni azt, amit pedig Orbán Viktor a kamerák előtt megpróbált legalább formálisan elhessegetni magától, a koordinált orosz-magyar nyomásgyakorlást Ukrajnára. A magyar diplomácia jó időzítéssel éppen Putyin érkezése előtt tett keresztbe egy Ukrajnával kapcsolatos NATO-nyilatkozatnak. Ezzel, de ezt leszámítva is csak a blama marad. Oroszország kétségkívül nagyhatalom. Akkor is, ha gazdasági teljesítményét tekintve csupán a 11-12. helyen áll a világban. Van lista, ahol megelőzi Dél-Koreát, van, amelyiken elmarad tőle. (Márpedig Dél-Koreát ritkán említik a nagyhatalmakat sorolva.) Népessége Banglades mögött, de Mexikót megelőzve a kilencedik. (Globálisan ezt a két országot se tekintjük nagyon befolyásosnak.) Mindenesetre Oroszország földrajzi értelemben tényleg nagy hatalom. Olyan nagy, hogy csak kisebbik, európai részéből kitelne negyven Magyarország. Ráadásul ott van a gyakorlatilag bevethetetlen, ám érvként békében is nagyon hatásos atomarzenál - 6500 nukleáris robbanófej a hozzá tartozó rakétákkal, repülőgépekkel és tengeralattjárókkal. Van aztán még két emberi tényező, ami segít Oroszországot nagyhatalommá tenni: az ambíciója és Vlagyimir Putyin. Az első azt jelenti, hogy az ország kész anyagi és emberi erőforrásainak jelentős részét geo- és katonapolitikai céljaira összpontosítani. A lakosság (egyelőre? még mindig?) hajlandó ennek alárendelni életszínvonalát és szabadságjogait. A kulcsmondat itt a közhellyé vált, mindenre alkalmazható végső érv: "De legalább a Krím miénk!" A nagyhatalmiság másik fontos összetevője a viszonylag gyenge kártyáit kiválóan, póker-arccal megjátszó államfő. Az egykori KGB-tiszt intellektuális képessége és politikai ösztöne főleg amerikai kollégájával való összehasonlításban tűnik kiemelkedőnek. Úgyhogy a kiegyensúlyozott kapcsolatok, amikor szükség van rá, a magas, sőt, legmagasabb szintű találkozók Magyarország szempontjából is fontosak. Volt idő, amikor Orbán Viktornak (és persze Gyurcsány Ferencnek) erről a mainak pont az ellenkezője volt a véleménye, de ezt tudjuk be a szokásos kormány-ellenzék játéknak. Ennél nagyobb baj, hogy a Moszkva érdekei iránt tanúsított magyar megértés már jócskán túlmutat a kétoldalú kapcsolatrendszeren és nem véletlenül váltja ki európai és amerikai szövetségeseink gyanakvását. Magyarország államnak nem túl nagy, de trójai falónak pont elég - be lehet jutni vele az amúgy bevehetetlen falak mögé. Az remélhetőleg csak tapintatlanság, hogy az Orbánt évek óta látványosan domináló putyinisszimusznak pont október 23. és november 4. között támadt kedve idevillámlátogatni.
Frissítve: 2019.10.30. 21:29

Viccpárt a hatalomban

Az október 13-án lezajlott önkormányzati választás sok érdekes ténnyel és tanulsággal szolgál az elemzők számára. Az egyik alig figyelemre méltatott tény, hogy a Kétfarkú Kutya Párt jelöltjeit megválasztották négy budapesti kerület, a II., a XII., XIV. és XV. kerület önkormányzati képviselőtestületébe. 
Nyugat-Európában már többször előfordult hasonló (ld. Viccpártok a spájzban, augusztus 5.), de Magyarországon korábban erre még nem került sor, itt a politikában eddig a szigorúan komoly, összevont szemöldökű bürokrata-politizálásnak volt hagyománya. Úgy tűnik, ez is változóban van. A Kétfarkúak sikeres önkormányzati választási szereplésével látszólag megdőlt egy közhely érvényessége is: miszerint a magyar választók nem értékelik a humort, az iróniát és szatírát. Azért teszem hozzá óvatosan, hogy „látszólag”, mert a viccpártra való voksolás mögött mindenhol kimutatható a protest érzület.
Lássuk, milyen lehetőségek nyílnak azon viccpártok számára, amelyek bekerülnek egy-egy döntéshozó testületbe. Ezek modellként szolgálhatnak ugyanis, mi várhat a Kétfarkú Kutya Pártra és képviselőire a közeljövőben.
Nézzük meg először a szavazók szociális miliőjét! Erről a lakóhely alapján vonhatók le bizonyos következtetések. A viccpártok önkormányzatba kerülése minden országban a városokban történt (Anglia kivétel bizonyos értelemben). A Kétfarkú Kutya Párt így belesimul a viccpárti pártcsalád mezőnyébe, hiszen a párt négy képviselője egy-egy budapesti kerületben jutott be az önkormányzati képviselő-testületbe. Emellett figyelemre méltó, hogy a párt része volt a szombathelyi ellenzéki összefogásnak (persze, nem tudjuk, ebből mennyi voksot hozott magával a viccpárt). 
Okkal vélhető ennek alapján, hogy bizonyos polgári miliő szükséges egy viccpárt komolyan vételéhez: azaz szükség van egy olyan társadalmi rétegre, amely megengedheti magának, hogy humorral reagáljon kiélezett helyzetekben is a politikára, mert nem a mindennapi megélhetésért kell küzdenie, vagy ha küzdenie kell, akkor ezt rugalmas munkavégzés mellett teheti. Bár ahogyan látni fogjuk, Angliában a helyi viccpárt kifejezetten falusi környezetben aratta sikerét. Másutt a viccpártok a művészek, bohémek által lakott kerületekben arattak sikert, például Hamburg St. Pauli kerületében. Az azóta megszűnt dán viccpárt vezetője, a komikus Jacob Haugaard pedig Aarhusban, Dánia második legnépesebb városában lépett föl képviselő-jelöltként, és innen került be a dán országos törvényhozásba, a Folketingbe. Budapest a négy kerületben megválasztott viccpárti képviselővel olyan európai településekhez zárkózott föl, mint Hamburg, Lübeck, Saarlouis, vagy az angliai Bolney és Fleet falvak. 
Ebből a szempontból figyelemre méltó, hogy egy olyan kerületben (II. kerület) is a viccpárt adja az egyik önkormányzati képviselőt, amely a rendszerváltás óta mindig következetesen jobboldali, konzervatív választási attitűddel volt leírható. A 2019-es önkormányzati választás tehát jelentősen átírta azt, amit a történelmi tapasztalatok alapján a belbudai régió választási attitűdjeiről gondoltunk. Ebből persze nem  következik a politikai kultúra vagy választási magatartás megváltozása, de nyilvánvalóan hatott a protest jelleg a szavazás során. Minden olyan eset, amikor egy viccpárt jó eredményt ér el, figyelmeztetés a „komoly” pártok számára. Az FDP számára például komoly tanulság volt, amikor a 2011-es Budestag-választáson Hamburg öt kerületében a viccpárt megelőzte a liberális pártot. 
A tapasztalat azt mutatja, hogy a viccpártok nem tudtak „csak” viccpártok maradni, ha bekerülnek a törvényhozásba, illetve az önkormányzatba. Sem a dán viccpárt, sem az izlandi Legjobb Párt nem volt képes megőrizni a humoros, szatirikus arculatot. A dán viccpárt a parlamentben és izlandi „rokona” a reykjavíki képviselőtestületben egyetlen ciklust bírt ki, és kiesésük után hamarosan belesüllyedtek a jelentéktelenségbe. Érthető is, hogy a reykjavíki esetben, ahol egy súlyos válság kezelése volt szükséges, az állampolgárok nem azt várták el a politikusoktól, hogy humorosak legyenek, sőt politikai és gazdasági válsághelyzetekben a szatirikus kijelentések, poénok nem mindig szerencsésen sülnek el. Ha viszont szakpolitizálnak, akkor a párt politikusai nem maradnak viccpárti politikusok. (Általában egyébként zöld és szociáldemokrata szakpolitikai javaslatokat támogatnak.) 
A másik út, amikor egy párt továbbra is megpróbál szatirikus maradni. Martin Sonneborn, a német viccpárt vezetője ezt választotta, aminek az lett a következménye, hogy a Brexittel kapcsolatban Anglia és Európa földrajzi távolságára tett szatirikus kijelentését félreértették, és úgy idézték, mint hivatalos politikusi nyilatkozatot, mint a Brexittel kapcsolatos elitista gőg megnyilvánulását.
Amennyiben az egyes kerületekben sikerül fenntartani a pártok közötti konszenzust, és lehetőség nyílik a kompromisszumos politikára, akkor a viccpárti képviselőknek könnyebb megőrizniük a viccpárti identitást. Ebből a csapdából a viccpárt olyan kezdeményezésekkel törhet ki, amelyek reflektálnak az emberek mindennapi életére. Például ilyen volt a Kétfarkú Kutya Párt videóban is népszerűsített kezdeményezése a kötelező sziesztáról, amely – ha a globális felmelegedés így folytatódik – valóban indokolt lesz Magyarországon. 
A Kétfarkú Kutya Párt számos olyan akcióval hívta föl magára a figyelmet, amelyet politikai attitűdtől függetlenül bárki értékelhet pozitívan: gondoljunk például a párt pirosszemű kutyás logóját tartalmazó matricák kihelyezésére, vagy a szombathelyi, fából készített buszmegállókra, amelyet a Kétfarkú Kutya Párt „passzivistái” állítottak fel. Jellemző egyébként a hazai közhangulatra és közállapotokra, hogy sokan még ebben a kedves gesztusban is provokációt láttak, és voltak, akik szándékosan nem álltak alá, ha esett eső, sőt némelyik rongálás áldozatául esett. Ebből is látszik, hogy van még hová fejlődnie a magyarországi humorkultúrának. A szerző történész-politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa 
Szerző
Paár Ádám

Putyin Budapesten

Szergej Lavrov külügyminiszter után ma a magyar fővárosba érkezik Vlagyimir Putyin is. A magyar kormányfő és az orosz elnök ölelkezései immár megszokottá váltak, aligha rongálják tovább Budapest uniós megítélését azután, hogy Orbán Viktor – megvétózva az Unió tiltakozását - magyar érdeknek nevezte Erdogan török elnök szíriai hadjáratát, amellyel az amerikaiak által magukra hagyott kurdokat tizedelte meg, s rést nyitott az orosz fegyverek előtt. A vétó után nem véletlenül emlegette a német uniópártok helyettes frakcióvezetője, hogy Magyarországnak el kellene hagynia az Uniót. Kemény hang volt ugyan, de a semmibe száll azokban a hetekben, amikor Brüsszel a Brexit árnyékában az Unió történetének legnagyobb geopolitikai tévedését követi el.
A tévedés az, ahogyan Emmanuel Macron francia elnök a közösség balkáni bővítését a homályos jövőbe tolja ki. Mondhatnánk, Macronnak igaza van, amikor az egész felvételi rendszer átdolgozását sürgeti a bővítés előtt, mert okult a keleti periféria kelleténél gyorsabb csatlakozásából. Hogy annak idején a moszkvai „bolsevik” restauráció félelmében, a német egyesítés ellensúlyaként az Unió kapott egy olyan keleti perifériát, amely utóbb megfertőzte a liberális parlamentarizmust az autokrata nacionalizmussal. Más sem hiányzik most, mint a Brexit árnyékában a balkáni történelmi zűrzavar Nyugat-Európába importálása. Ráadásul Szerbiát most Koszovó elismerésével zsarolják, mintha nem volna öt uniós tagállam is, amely nem ismerte el az önálló Koszovót.
Ám ez csak a geopolitikai vakság egyik oldala. A másik: a szerb-orosz szabadkereskedelmi egyezmény, amely az uniós halasztás másnapján hirtelen életre kelt, s amely azt mutatja: Moszkva nagyon is aktív a Balkánon.
Azok sem tévedtek, akik figyelmeztették von der Leyen bizottsági elnököt, ne bízza a magyarokra a bővítési biztosi posztot, mert Budapest „közép-európai gondolkodásának” középpontjában egy magyar szupremácia alatt álló közép-kelet-európai tömb létrehozása áll, Varsótól Budapesten át Rómáig. Érheti a magyar kormányt csalódás akár a V4-ek, akár az olasz belpolitika részéről, nem mondott le arról a tervéről, hogy magyar dominanciával szervezzen gazdasági és politikai szövetséget, ha lehet, az Unión belül, ha nem, hát azon kívül. Mindenképp Putyin kedvére való volna egy ilyen, „mértékletes” orosz befolyás alatt álló ütköző zóna. A magyar igyekezetet lehűti Varsó zsigeri oroszellenessége, vagy Pozsony euró melletti érdeke, de nem is céltalan: a szövetség kötőanyaga a tekintélyelvű populista kormányzás volna.
Közben Macron, talán mert a németeket akarja bosszantani – ha gazdaságilag nem megy, hát politikailag -, talán mert a berlini hegemónia és London távozása után Párizs fejére rakná az Unió koronáját, valójában Moszkva karjaiba kergeti a balkáni országokat. Macron vékony jégen lépked: a német-francia tandem gyengülése az Európai Unió végét hozná el. Azt a kort, amellyel eljönne Orbán Viktor „nemzetállami Európájának” ideje, s amitől a teremtő mentse meg a kontinens nemzeteit.
Szerző
Friss Róbert