A nyáron végigsöpört a médián egy álhír, a 17 éves Noa Pothoven haláláról. Számos vezető külföldi médium egybehangzóan arról számolt be, hogy a holland lány élete eutanáziával ért véget. De ez nem volt igaz.
Noa június 2-án vasárnap 2 óra 40 perckor hunyt el. Instagram-oldalán ezt írta: „Most már egy ideje nem eszem és nem iszom, és sok megbeszélés után arra az elhatározásra jutottunk, hogy elengednek az elviselhetetlen szenvedésem miatt…" Noa Pothoven előzőleg engedélyezett eutanáziát akart, de nem kapta meg. Ezt akarta? Amit utolsó mondataival üzent? Belenyugvással, méltósággal megpihenhetett? Nem szenvedett tovább?
Ki döntsön, hogyan döntsön és mikor döntsön az élet vége körüli kérdésekben? Mi történik, amikor a test már semminek sem engedelmeskedik? Csak az értelmes agy küzd, a jó halálra vár. De addig hol van egy meleg kéz, amiben meg lehet kapaszkodni? Mit fognak tenni velem? És ha nem akarom?
Ez egy keskeny sáv, egy csukott ajtó, amely mögé nincs belátás. Erkölcsi jog-e az eutanázia a végstádiumban lévő beteg számára, ha az országban, ahol él, ez engedélyezett? Vannak-e alternatívák, amelyek révén méltósággal lehet végigmenni az utolsó úton? Ki legyen a végső kísérő, és hol? Ha döntés született a kórházi, az otthoni vagy hospice ápolásról, mi szolgálja legjobban a beteg érdekét? A csövek és gépek? Az erőszakos folyadékpótlás vagy annak kísérlete a páciens belegyezése nélkül? Ágy szélére kikötözött csuklókkal? Vagy az ápolás teljes eszköztárának felvonultatása? A beteg jóllétének biztosítása erőszakos eszközök nélkül, azaz a palliatív ápolás?
A bentlakásos idősek otthonában, csak egészséges gondozottakat láttak el. Egy ott lakó férfi beteget át akartak helyezni egy ápolási otthonba, ahol kritikus állapotú betegeket is ellátnak, vagy kórházi tartózkodás után nyújtanak szakápolást, mert a gondozók határozottan úgy gondolták, hogy a férfinak állapota miatt olyan helyre kell kerülnie, ahol szakképzett ápolói személyzet foglalkozik vele. A bentlakásos otthonban bár családias volt az ellátás, de az itt dolgozó személyzet nem volt szakképzett. Ennek ellenére az idős emberek nagyon jól érezték itt magukat, és soha nem akartak átmenni a másik otthonba.
Miközben az otthonban súlyos állapotba került a férfi, az ápolási otthonban - ahová ő nem akart átkerülni - egy hasonló korú idős nőbeteg szintén terminális állapotba került. Mindketten elhatározták, hogy visszautasítják az ételt és italt. A reakció mindkét otthonban azonos volt: az ápolók megkezdték az etetést és az itatást. Az ápolási otthonban azonban a vezető ápoló és a szakképzett ápolók a gondozóktól átvették az idős haldokló nő szakszerű ápolását, kívánsága szerint ápolták, mindenben elfogadva a nő döntését. A nő néhány nap múlva csendesen meghalt.
A bentlakásos otthonban a gondozók már nem voltak képesek megbirkózni a feladattal, a férfi kiszáradt, kórházba szállították, ahol intravénásan feltöltötték folyadékkal. Ezután hazavitték a bentlakásos otthonba, ahol a gondozó személyzet szondán keresztül kezdte táplálni. Ezt a beteg képtelen volt elviselni. A szakképzetlen személyzet súlyos döntési helyzetbe került: mivel a beteget már nem tudták ápolási otthonba áthelyezni, egyrészt azért mert a férfi tiltakozott, másrészt, mert éppen nem volt üres ágy, a férfit újra kórházba vitték, ahol a beteg lassan folytatta haldoklását.
A történtek a kérdések sokaságát vetik fel. Kinek kell dönteni? Magának az érintettnek? A szakmai személyzetnek, orvosnak, ápolónak? A családtagoknak, miközben a csukott ajtó mögé senki sem lát be? Mi lenne a szakszerű eljárás? Az erőszakos folyadékpótlás vagy annak kísérlete a páciens belegyezése nélkül, esetleg az ápolás eszköztárának felvonultatása, a beteg jóllétének biztosítása erőszakos eszközök nélkül? Nem lehet leértékelni és figyelmen kívül hagyni az ápolók tudását, amellyel esetünkben az ápolási otthonban a vezető ápolónő az ott ellátott végstádiumú nőt ápolta. Hatalmas tapasztalatával tudta, hogy elérkezett a természetes halál ideje. Ő döntött a palliatív ápolás mellett, ő mondta meg, hogy nem kell drasztikus eszközökkel erőltetni az étkezést és a folyadékbevitelt.
Nem tenni valamit mindig könnyebb, mint racionális döntést hozni. Az emberek nem szeretnek dönteni. A történetnek megvan a maga tanulsága: a társadalom számára, az egyén számára és a gyógyítók, az ápolók számára is.
Úgy vélem, hogy a társadalomnak, az orvosoknak és különösen az állampolgároknak jelentős erőfeszítéseket kell tenniük. Gondolkodjanak és beszéljenek arról, hogy szükséges az emberi méltóság és az emberhez méltó élet tisztelete az élet utolsó időszakában is. Kényszerítsék ki azokat az ellátási formákat, amelyeket az ápolás tud számukra adni: a professzionális kísérést az élet végső szakaszában.
Mert egyszer mindenki felteszi a kérdést. Hol lehet csendesen meghalni?
A szerző ápolásetikus