A játék öröme

Egyre erősebb bennem a meggyőződés, hogy a britek valójában a játék örömét keresik, amikor a Brexit nevű fejtörővel szórakoznak. Ideális karácsonyi ajándék, egyetlen család kandallója mellől sem hiányozhat. A játék lényege, hogy először is sorsolás útján kijelölnek egy miniszterelnököt, aki megpróbálja elfogadtatni a parlamenttel az unióból való kilépés feltételeit. Ha ez összejön, akkor a résztvevők „Deal!” felkiáltással elbúcsúznak Brüsszeltől. 
A miniszterelnök háromszor próbálkozhat, ha nem jár sikerrel, akkor kiesik, kivéve, ha előre hozott választásokra tudja rávenni a törvényhozást. Ez felettébb nehéz feladat, mert az alsóházban most nagyon kiegyensúlyozottak az erőviszonyok, viszont ahhoz, hogy parlamenti határozattal döntsenek az idő előtti választásról, kétharmados többség kell. Theresának háromszor nem jött össze a Deal, de ő nem próbálkozhatott előre hozott választással, mert arra minden miniszterelnöknek csak egyszer van lehetősége, és Theresa korábban már megszervezett egy ilyet, ráadásul úgy, hogy annak nyomán kis híján teljesen elveszítette korábbi szilárd parlamenti többségét. 
Ezután jött Boris. Ő csak egyszer próbálkozott a Deal elérésével, nem járt szerencsével. Mivel előrehozott választást ő még nem tartott, háromszor próbálkozhatott annak parlamenti elfogadtatásával. Ez sem jött be, így látszólag kimerítette összes lehetőségét. De csak látszólag, mert ha nem parlamenti határozattal írják ki a választásokat, akkor nem kell kétharmados többség, elég az egyszerű is. A korábbi szavazásokon ugyan az sem volt meg, így a próbálkozás nem sok jóval kecsegtetett, de Boris belevágott. Mert, és nyert: csodák csodája, ezúttal nem csupán az egyszerű, hanem a kétharmados többség is összejött! 
Ha valaki megkérdezi, hogy végeredményben mi a gyakorlati különbség a kétharmadot igénylő parlamenti határozattal, illetve az egyszerű többséget előíró törvénnyel kiírt előre hozott választás között, a válasz az, hogy semmi. Pontosabban: a játék öröme.
Frissítve: 2019.10.31. 06:27

Saraska

Bevégeztetett! A majd’ 200 éves Magyar Tudományos Akadémia (1825) testestül-lelkestül, szőröstül-bőröstül zsákmánnyá lett. Függetlenségét, önállóságát elveszítette. Nem azért veszítette el, mert akarta, nem azért, mert hagyta. Nem hagyta! Amíg képes volt rá, ellenállt. A számára adatott törvényi keretek között. Amik bizony nagyon is szűkösek voltak. De mégis. Ellenállt. Egy darabig. Habár ez sokak számára nem volt túlságosan harcos. Megalkuvás, vagy kompromisszum? Kiegyezés, vagy küzdelem? Kérdőjelek!
Most viszont új korszak, új élet, új létezésforma kezdődik. A kiszolgáltatottságé. A tudományos kényszermunkáé. Mint annak idején ott, a szovjet gulagon, a tudósok kényszermunkatáborában, a Saraskában. Ha nem teljesítesz, nem kapsz enni. Ha nem teljesítesz, a családod bánja. A kényszer nagy úr. A szükség is. Egy ideje csend van körülötte, mert az aktuálisabb zajok elnyomták. De miféle ez a csend? A megalkuvásé vagy a csendes alkotásé? Végül is, a tudományos kutatás nem a zajt igényli, inkább a csendet. Valószínűsíthető, hogy itt már nem szabad tudományos kutatás lesz, hanem centrális erőtérből irányított innováció. Amikor a szellem szabad szárnyalását felváltja a vicinális egyvágányú döcögése.
Mindenesetre nem az önálló, szabad, szellemi szárnyalás lesz ezentúl az akadémiai kutatás motorja, aminek üzemanyagát a tudósok lángelméje, frappáns ötletei, valamint tudományos lelkesedésük és eltökéltségük adja. No, meg az a kitartó megátalkodottság, a kreativitás tüze, ami fogantatója a tudományos felismerésnek, amit az elme saját teremtményének érez. Amit nem hajlandó feladni, vagy eltérni tőle, amíg tények és érvek meg nem győzik az ellenkezőjéről. Vagy ostoba és durva kényszerek. 
Ezt válthatja fel az újjászervezett és lelaposított centrális irányítási erőtér, ahol a központilag előírt irányok hivatalilag erőltetett koncepciókra lesznek alapozva. Amikre jut majd nagylelkűen kiporciózott működési keret. A munkát, a határidőket, az erősen elvárt eredményeket, szigorú elszámoltatással együtt járó tudományos vallatások fogják kiváltani. Amit a szabad szellemhez szokott, az intellektuális szárnyalást életelemüknek tartó és vállaló kiszolgáltatottak nehezen fognak viselni. Elviselni, elfogadni, vagy akár megalkudni, és teljesítményt vagy látszatteljesítményt előállítani talán képesek lesznek. Kétséges hatékonysággal! Vagy ennél is rosszabb történhet. Lelassuló folyamatok, újabb és újabb tudományos eszköz, anyag és időigények, amelyek lassítanak, álcázott szabotálást produkálnak, akár magas szellemi-technikai szinten előadott referátumokban.
Ha mindezek ilyen formában – egyfajta kényszerítő körülmények között működő rendszerben - lesznek megvalósíthatóak, az jól érzékelhetően sok kutatói-emberi érzékenységét sértő, akár elutasítást vagy látszat-alkalmazkodást eredményező beletörődést jelent. Amíg feltétlenül szükséges. Mert – mint említém, a szükség nagy úr. Előállhat az Alkotás kényszerítő, pezsgető izgalmának megszűnése, a kutatói érdektelenség. Legalábbis itthon. 
Mint a Saraskában. A szerző borász 
Szerző
Kuthi Csaba
Frissítve: 2019.10.31. 20:10

Hol lehet csendesen meghalni?

A nyáron végigsöpört a médián egy álhír, a 17 éves Noa Pothoven haláláról. Számos vezető külföldi médium egybehangzóan arról számolt be, hogy a holland lány élete eutanáziával ért véget. De ez nem volt igaz.
Noa június 2-án vasárnap 2 óra 40 perckor hunyt el. Instagram-oldalán ezt írta: „Most már egy ideje nem eszem és nem iszom, és sok megbeszélés után arra az elhatározásra jutottunk, hogy elengednek az elviselhetetlen szenvedésem miatt…" Noa Pothoven előzőleg engedélyezett eutanáziát akart, de nem kapta meg. Ezt akarta? Amit utolsó mondataival üzent? Belenyugvással, méltósággal megpihenhetett? Nem szenvedett tovább?
Ki döntsön, hogyan döntsön és mikor döntsön az élet vége körüli kérdésekben? Mi történik, amikor a test már semminek sem engedelmeskedik? Csak az értelmes agy küzd, a jó halálra vár. De addig hol van egy meleg kéz, amiben meg lehet kapaszkodni? Mit fognak tenni velem? És ha nem akarom?
Ez egy keskeny sáv, egy csukott ajtó, amely mögé nincs belátás. Erkölcsi jog-e az eutanázia a végstádiumban lévő beteg számára, ha az országban, ahol él, ez engedélyezett? Vannak-e alternatívák, amelyek révén méltósággal lehet végigmenni az utolsó úton? Ki legyen a végső kísérő, és hol? Ha döntés született a kórházi, az otthoni vagy hospice ápolásról, mi szolgálja legjobban a beteg érdekét? A csövek és gépek? Az erőszakos folyadékpótlás vagy annak kísérlete a páciens belegyezése nélkül? Ágy szélére kikötözött csuklókkal? Vagy az ápolás teljes eszköztárának felvonultatása? A beteg jóllétének biztosítása erőszakos eszközök nélkül, azaz a palliatív ápolás? 
A bentlakásos idősek otthonában, csak egészséges gondozottakat láttak el. Egy ott lakó férfi beteget át akartak helyezni egy ápolási otthonba, ahol kritikus állapotú betegeket is ellátnak, vagy kórházi tartózkodás után nyújtanak szakápolást, mert a gondozók határozottan úgy gondolták, hogy a férfinak állapota miatt olyan helyre kell kerülnie, ahol szakképzett ápolói személyzet foglalkozik vele. A bentlakásos otthonban bár családias volt az ellátás, de az itt dolgozó személyzet nem volt szakképzett. Ennek ellenére az idős emberek nagyon jól érezték itt magukat, és soha nem akartak átmenni a másik otthonba. 
Miközben az otthonban súlyos állapotba került a férfi, az ápolási otthonban - ahová ő nem akart átkerülni - egy hasonló korú idős nőbeteg szintén terminális állapotba került. Mindketten elhatározták, hogy visszautasítják az ételt és italt. A reakció mindkét otthonban azonos volt: az ápolók megkezdték az etetést és az itatást. Az ápolási otthonban azonban a vezető ápoló és a szakképzett ápolók a gondozóktól átvették az idős haldokló nő szakszerű ápolását, kívánsága szerint ápolták, mindenben elfogadva a nő döntését. A nő néhány nap múlva csendesen meghalt.
A bentlakásos otthonban a gondozók már nem voltak képesek megbirkózni a feladattal, a férfi kiszáradt, kórházba szállították, ahol intravénásan feltöltötték folyadékkal. Ezután hazavitték a bentlakásos otthonba, ahol a gondozó személyzet szondán keresztül kezdte táplálni. Ezt a beteg képtelen volt elviselni. A szakképzetlen személyzet súlyos döntési helyzetbe került: mivel a beteget már nem tudták ápolási otthonba áthelyezni, egyrészt azért mert a férfi tiltakozott, másrészt, mert éppen nem volt üres ágy, a férfit újra kórházba vitték, ahol a beteg lassan folytatta haldoklását.  
A történtek a kérdések sokaságát vetik fel. Kinek kell dönteni? Magának az érintettnek? A szakmai személyzetnek, orvosnak, ápolónak? A családtagoknak, miközben a csukott ajtó mögé senki sem lát be? Mi lenne a szakszerű eljárás? Az erőszakos folyadékpótlás vagy annak kísérlete a páciens belegyezése nélkül, esetleg az ápolás eszköztárának felvonultatása, a beteg jóllétének biztosítása erőszakos eszközök nélkül? Nem lehet leértékelni és figyelmen kívül hagyni az ápolók tudását, amellyel esetünkben az ápolási otthonban a vezető ápolónő az ott ellátott végstádiumú nőt ápolta. Hatalmas tapasztalatával tudta, hogy elérkezett a természetes halál ideje. Ő döntött a palliatív ápolás mellett, ő mondta meg, hogy nem kell drasztikus eszközökkel erőltetni az étkezést és a folyadékbevitelt. 
Nem tenni valamit mindig könnyebb, mint racionális döntést hozni. Az emberek nem szeretnek dönteni. A történetnek megvan a maga tanulsága: a társadalom számára, az egyén számára és a gyógyítók, az ápolók számára is.
Úgy vélem, hogy a társadalomnak, az orvosoknak és különösen az állampolgároknak jelentős erőfeszítéseket kell tenniük. Gondolkodjanak és beszéljenek arról, hogy szükséges az emberi méltóság és az emberhez méltó élet tisztelete az élet utolsó időszakában is. Kényszerítsék ki azokat az ellátási formákat, amelyeket az ápolás tud számukra adni: a professzionális kísérést az élet végső szakaszában. 
Mert egyszer mindenki felteszi a kérdést. Hol lehet csendesen meghalni? A szerző ápolásetikus 
Frissítve: 2019.10.31. 20:08