A játék öröme

Egyre erősebb bennem a meggyőződés, hogy a britek valójában a játék örömét keresik, amikor a Brexit nevű fejtörővel szórakoznak. Ideális karácsonyi ajándék, egyetlen család kandallója mellől sem hiányozhat. A játék lényege, hogy először is sorsolás útján kijelölnek egy miniszterelnököt, aki megpróbálja elfogadtatni a parlamenttel az unióból való kilépés feltételeit. Ha ez összejön, akkor a résztvevők „Deal!” felkiáltással elbúcsúznak Brüsszeltől.

A miniszterelnök háromszor próbálkozhat, ha nem jár sikerrel, akkor kiesik, kivéve, ha előre hozott választásokra tudja rávenni a törvényhozást. Ez felettébb nehéz feladat, mert az alsóházban most nagyon kiegyensúlyozottak az erőviszonyok, viszont ahhoz, hogy parlamenti határozattal döntsenek az idő előtti választásról, kétharmados többség kell. Theresának háromszor nem jött össze a Deal, de ő nem próbálkozhatott előre hozott választással, mert arra minden miniszterelnöknek csak egyszer van lehetősége, és Theresa korábban már megszervezett egy ilyet, ráadásul úgy, hogy annak nyomán kis híján teljesen elveszítette korábbi szilárd parlamenti többségét.

Ezután jött Boris. Ő csak egyszer próbálkozott a Deal elérésével, nem járt szerencsével. Mivel előrehozott választást ő még nem tartott, háromszor próbálkozhatott annak parlamenti elfogadtatásával. Ez sem jött be, így látszólag kimerítette összes lehetőségét. De csak látszólag, mert ha nem parlamenti határozattal írják ki a választásokat, akkor nem kell kétharmados többség, elég az egyszerű is. A korábbi szavazásokon ugyan az sem volt meg, így a próbálkozás nem sok jóval kecsegtetett, de Boris belevágott. Mert, és nyert: csodák csodája, ezúttal nem csupán az egyszerű, hanem a kétharmados többség is összejött!

Ha valaki megkérdezi, hogy végeredményben mi a gyakorlati különbség a kétharmadot igénylő parlamenti határozattal, illetve az egyszerű többséget előíró törvénnyel kiírt előre hozott választás között, a válasz az, hogy semmi. Pontosabban: a játék öröme.