Bábeli zűrzavar a Drakulics elvtársban

Publikálás dátuma
2019.11.02. 11:00
Nagy Ervin Kun elvtársat alakítja
Fotó: InterCom
Sok műfajt és stílust idéz Bodzsár Márk új filmje, a saját atmoszféra azonban hiányzik a Drakulics elvtársból.
Engedtessék meg, hogy egy irtó gyenge szocialista viccből fakadó hasonlattal illessem Bodzsár Márk második egészestés alkotását, a Drakulics elvtársat. Jelesül, mi a Fradi-leves című tréfára a válasz a kritikusi fő észrevételem: mindent bele! Nincs mit csodálkozni ezen, hiszen Bodzsár a hat évvel ezelőtti Isteni műszakban is közös nevezőre hozta a magyar egészségügyet és a balkáni háborút. Most viszont az államszocializmust keveri össze a burleszk és a vámpír univerzummal. A hetvenes években zajló cselekmény több szálon fut. Adott a Magyarországra hazatérő Fábián elvtárs (Nagy Zsolt, aki szemmel tudna ölni), aki állítólag harminc éve nem öregedett. Az egykori harcostárs, Kádár János (Rába Roland és a maszk) Brezsnyev számára szeretné megszerezni tőle az örök élet titkát, ezért bevetik az állambiztonság legjobb ügynök párosát, akik „szerelmespár” is egyben: Kun elvtárs (Nagy Ervin önironikus alakítása) és Magyar Máriát (Walters Lili, aki igazi filmszínésznőnek tűnik a vásznon). Nagy Ervin karaktere felelős a film burleszk és helyzetkomikum vonaláért, hiszen azon kell nevetnünk, hogy Kun mekkora tahó és mindig idő előtt elsül az asszonnyal való kötelező közösülések során. Így nem meglepő, hogy Fábián macsós nézései célba jutnak Máriánál, aki egyre inkább megadja magát a vérvörös Mustanggal várost szelő, és bambis üvegből vért ivó férfinak. Nem nehéz kitalálni, milyen kölcsönhatások zajlanak le majd a karakterek között.
De nem a történet az, ami szemmel láthatóan Bodzsárt érdekelte, sokkal inkább izgatta, hogy megidézze a Kádár rendszer emblematikus formáit és karaktereit. Sajátos módon ez még annál is sokkal fontosabb a számára, mintsem, hogy elkészítse a magyar vámpírfilmet, ami abszolút háttérbe szorul. Ha rokonművet kell mondanom, akkor Ujj Mészáros Károly rendezte Liza, a rókatündér a választás, csak míg ebben a műben a múlt emlékeiből fiktív jelent hoztak létre, Bodzsár a Szeszélyes évszakok nosztalgiájában kalandozik, néma modern trágársággal nyakon öntve. Nem kétséges, hogy a Drakulics elvtárs úgynevezett crossover mozi, amelynek sok műfaj és stílus megidézése mellett sincs saját atmoszférája, ennélfogva ritmusa sem. Tudom, nem túl fair hasonlat, de Quentin Tarantino pontosan tudta, mit akar elmondani 1969-ről, amikor leforgatta a Volt egyszer egy... Hollywoodot. Ezzel szemben a Drakulics nem lép túl a szórakoztatni vágyás szándékával elkövetett anekdotázáson. Mondjuk, ebben sikeres. Infó: Drakulics elvtárs Forgalmazza az InterCom 

Az út vége

Publikálás dátuma
2019.10.31. 13:30

Fotó: STELA CINE
Láthatatlan háború, amely lenyűgöz és elbizonytalanít.
A Monos megdöbbentő film. Nem azért, mert olyat nyújtana, vagy azt mesélné el, amit még sohasem láttunk, hallottunk – erről szó sincs. Láttunk már dél-amerikai gerillákat, akik egy gazdagnak vagy értékesnek vélt fehér embert tartanak fogságban. Ezekben a filmekben a gerillák általában nagyon gonoszak, a vezérük valami hatásvadász monológban tüzeli fel az embereit. Alejandro Landes rendező azonban úgy döntött, hogy a klisék helyett inkább afféle egyetemes abszurditásba emeli a művét. A lenyűgöző, civilizációtól elzárt kolumbiainak tűnő hegyek közt (nem tudjuk meg a pontos helyszínt) nyolc fiatalt (név szerint: Rambo, Törpe, Répa, Hosszúláb, Farkas, Lady és Bumbum) képez ki a szemünk előtt a nagy feladatra, a harcra a Szervezet embere – aki egy törpe. A fiatalok még szinte gyerekek, akik imádnak bulizni és szerelembe esni. A kötelező fogoly a doktornő, a lehetőségeihez képest elvan, hiszen nem is ő központi „feladat”, hanem egy Shakira nevű tehén. A fiatalok azonban egy tomboló éjszakai buli hevében véletlenül megölik a VIP tehenet, és ezen után kénytelenek tovább állni a dzsungel mélyére. Miközben tartanak a következményektől, különböző kartellektől és politikai csoportoktól való konfliktustól, minden megtörténik, ami (el)várható: hatalmi harcoktól kezdve az árulásig. Miközben nem tudjuk meg soha, hogy ezek a fiatalok miért is radikalizálódtak, az atmoszféra az, ami Landes művének erejét adja. A tempó, a gyönyörű képek, az energikus zene és William Golding A legyek ura című klasszikusának egyre erősödő parabolikus parafrázisai. Landes gyerekkatonái láthatatlan háborút játszanak, amely annyira lenyűgöz és elbizonytalanít, hogy dermedve nézzük, hogyan válnak időzített bombaként fiatalokból kitörő idegroncsok. A mű lezárása pedig tökéletes indok arra, hogy a néző feltegye a kérdést: innen mégis hogyan tovább? Infó: Monos Bemutatja a Magyarhangya

Múzsák találkája a Szépművészeti Múzeumban

Publikálás dátuma
2019.10.31. 12:30
Bagi Marcell Dragomán György Zebracsont című monológjával ütötte szíven a nézőt
Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Képzőművészet, irodalom és színház egy időben és térben: visszaköltözött a Textúra a Szépművészeti Múzeumba.
Oroszlán, feszület, koponya és bíborosi kalap: Szent Jeromos jelképei mind megtalálhatók azon a XVI. századi flamand festményen, amely a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárában látható. De egyszerű ikonográfiai megközelítéssel nem írható le e képnek a szépsége sem. Lehet, hogy a hatalmas múzeumot járva csak néhány pillanatot töltenénk el a mű előtt és nem tűnődnénk el azon, az inkább emberarcú oroszlán miért mosolyog a bibliafordító mögött, és miért van a Szentírás kinyitva az okos és a balga szüzek példázatánál. Ha közelebb akarunk kerülni egy – akár találomra – kiválasztott műalkotáshoz, muszáj vissza-visszajárni a múzeumba. „Egyszerűen csak megpróbálom nézni a képet. Elfelejteni az ikonográfiát. Rájönni, hogyan működik… Ez nem szokás a művészettörténetben. De talán ideje lenne, hogy ez megváltozzon. Ha a művészetnek volt története, és ha még mindig van, az a művészek munkájának köszönhető, és részben annak, ahogyan ők nézték a múlt műveit, ahogyan magukévá alakították őket. Ha nem próbálja megérteni ezt a tekintetet, megtalálni egy régi képben azt, ami a későbbi művész tekintetét magára vonhatta, akkor lemond a művészettörténet egy részéről, épp a legművészibbről” – írja Daniel Arasse művészettörténész Festménytalányok című művében. 
Flamand festő: Szent Jeromos cellájában című képe a XVI. század harmadik negyedében készült
Fotó: Erdős Dénes / Népszava
A Szépművészeti Múzeum öt éve indult sorozata, a Textúra egy kicsit még ennél is tovább lép: a képzőművészeti alkotások kortárs irodalmi és színházi parafrázisával kívánja ráirányítani a figyelmet egy-egy klasszikus műre, és megmutatni, azok milyen új jelentést hordozhatnak a XXI. század emberének. A kiválasztott alkotások, az előttük zajló irodalmi szövegek és színházi jelenetek segítségével időben és térben végigjárja a látogató a múzeum állandó gyűjteményeit is, de a Textúra inkább szellemi és érzéki utazás. (Ez érvényes a gyerekeknek szóló változatra, a Mini Textúrára is.) A múzeum rekonstrukciója idején a Textúra a Magyar Nemzeti Galériában volt látható, a november 5-én induló új évad újra a Szépművészetiben lesz. A Kossuth-díjas Valló Péter rendezésében hét író-költő – köztük a júniusban elhunyt Térey János – irodalmi szövegeit mutatják be színészek. A feltehetően legifjabbik, Bagi Marcell tegnap Szent Jeromos képe előtt Dragomán György Zebracsont című monológjával ütötte szíven a nézőt. „Mióta nagymama senkit nem ismer meg és kórházba került, azóta nagyapa nem akar velem oroszlánosat játszani” – hallhattuk a plüssoroszlánt szorongató fiútól.