Harc a hallgatás ellen - interjú Thomas Waltherrel, az egyik utolsó "nácivadásszal"

Thomas Walther számos magyar mellékvádlót képviselt a náci elkövetőkkel szembeni perekben. Az egykori német bíró, az utolsó "nácivadászok" egyike úgy véli, a fiataloknak mindez már történelem, a holokauszt, a náci terror távolinak tűnik számukra, de éppen e perek révén hidat építhetünk a múlt és a jelen közé.

Ön 2006-ig bíróként dolgozott Németországban, ekkor úgy döntött, hogy a holokauszt túlélői megsegítésének szenteli az életét. Mi volt ennek az oka? Apja példája lebegett a szeme előtt, aki zsidó családoknak segített a náci érában?

Való igaz, apám példája is fontos volt számomra. Két zsidó családnak segített az 1938. novemberi pogrom után. Az apám építési vállalkozó volt és sokszor zsidók építették a házakat, villákat a 20-as években, így kerültek kapcsolatba, sok személyes barátságot alakított ki velük. Apám nagy hatást gyakorolt rám, szellemi fejlődésemet is alapjaiban határozta meg. De ez csak az egyik ok. Tudja, a bírói munkámban sok minden ismétlődött az évtizedek alatt. Azon tűnődtem, mit tehetnék majd ezután? Mire használhatnám fel addigi tapasztalataimat? Több lehetőség merült fel, végül érkezett egy megkeresés a nemzetiszocialista bűncselekmények feltárásáért felelős ludwigsburgi központtól, s mivel már egyik gyermekem sem lakott otthon a négy közül, így úgy gondoltam, Ludwigsburgot választom.

Mennyire jelentős intézmény a ludwigsburgi központ?

A hivatalt 1958-ban nemzetközi nyomásra hozták létre, szerepe volt ebben például annak is, hogy az NSZK a kapcsolatok normalizálására törekedett Izraellel. Feladata anyagok összeállítása az egyes bírósági eljárásokhoz, vádemelési jogköre nincs, erre az ügyészségnek van lehetősége. Akkoriban azonban alig volt olyan ügy, amely büntetőeljárást vont volna maga után. Ehhez ugyanis arra lett volna szükség, hogy a vádlottra közvetlenül rábizonyítsuk a gyilkosságot. Ám ez rendkívül nehéz, évtizedekkel az események után nem lehet azt várni, hogy a túlélő felismerje azt, aki Auschwitzban náci egyenruhát viselt.

Hogyan vélekedett arról, hogy évtizedekkel a bűncselekmény után is bizonyítani kellett a bűncselekményt egy adott személy esetében?

Kezdetben elfogadtam, később azonban a felettesemnek felvetettem, mégis miért van szükség erre? A válasz az volt, hogy mert ez a szokás.

És mi hozta meg a változást?

A nagy áttörést a sobibori koncentrációs tábort őrző John Demjanjuk elleni 2011-es ítélet jelentette. Az eljárásban a washingtoni társhatóságnak (Office of Special Investigations) is nagy szerepe volt. Az amerikaiak többször tették fel a kérdést, hogy Németországban miért nem lehet vádat emelni a náci koncentrációs táborok őreivel szemben? Erre akkor azt válaszoltam, nem értik a német jogrendszert. 2007-ben aztán rájöttem, akkor lehet előrelépni a jogi értelmezésben, ha az egész tábort halálgyárként fogjuk fel. Vagyis mindenki bűnös, aki ebben részt vett. Ha ez nem így működött volna, akkor Hitler nem mészárolhatott volna le hatmillió zsidót.

Hogy tudta meggyőzni erről a bírákat?

Ez volt számomra a legnagyobb meglepetés. Az amerikaiak fellépése miatt valamit tennünk kellett, s ezt a bíró is belátta és támogatta. Amikor véget ért az előzetes eljárás, 150 oldalnyi dokumentum született, és fogalmazhatunk úgy, hogy ekkor már nyitott kapukat döngettünk. Ekkor már nem is volt szükség a bírák meggyőzésére. Hirtelenjében mindenki azt mondta, jó lesz ez így.

A Demjanjuk elleni ítélet után már nem volt szükség rábizonyítani a vádlottra a gyilkosságokat?

Még ezután is volt példa arra, hogy a helyi bíróságok a régi indoklással utasították el a bírósági eljárást. Akadtak bíróságok, ahol sikerrel jártunk, de olyanok is, ahol nem, Brandenburgban volt például egy olyan eljárás, amit egész egyszerűen elszabotáltak.

Ugyanakkor az Oskar Gröning elleni ítéletet iránymutatónak is nevezik, mert az egykori auschwitzi őrt úgy ítélték el, hogy a gyilkosságot nem bizonyították rá. Egyebek mellett 300 ezer magyar zsidó meggyilkolásában való bűnrészességgel vádolták.

Gröning feladata a haláltáborba küldött emberek tulajdonának kezelése volt, vagyis mindazon dolgoké, amiket a foglyok magukkal vittek a haláltáborba. Ezek közé tartoznak aranyfogaik, az értékeik, az esetleg a kabátjukba rejtett pénz - mindezt összegyűjtötték és értékesítették. Még a foglyok haját is áruba bocsátották, ez azonban nem Gröning feladata volt. Ugyanakkor ő felelt a nem német valutáért is. A mintegy hetven főből álló egységével a rendről is gondoskodtak, elvették, szétszortírozták az emberek csomagjait. A zsidóknak azt mondták, dolgozniuk kell majd, ezért sokféle dolgot vittek magukkal bőröndjeikben. Ezt azonban mind be kellett gyűjteni, el kellett tüntetni a következő vonat megérkezéséig. Gröning annyit legalább elismert, hogy két magyar zsidókat szállító vonat megérkezésénél és poggyászaik elvételénél ő is jelen volt. De – érvelt – ő csak a munkáját végezte. A magyar zsidók deportálása 1944. május 14-én és 15-én kezdődött és 56 napig tartott. Ez idő alatt 147 vonat érkezett be. Köztük Debrecenből, ahonnan az anyósom, a holokausztot túlélő Fahidi Éva is származik. Összességében 437 ezer magyar zsidót deportáltak, 300 ezret azonnal meggyilkoltak. Ha pedig valaki bármiféle segítséget nyújtott a zsidókkal szembeni fellépéshez, akkor jogi szempontból bűnrészessé válik 300 ezer zsidó meggyilkolásában. Ez jelentette a Gröning elleni ítélet alapját.

E per során ismerte meg Fahidi Évát?

Nem, még a Gröning-per előtt, körülbelül nyolc éve. Ludwigsburg után a holokauszt áldozatai után kutattam és mellékvádlókat kerestem. Mit is jelent és miért fontos ez? Korábban egyes náci elkövetőkkel szembeni pereken számos fotóriporter vett részt. S mit fotózzanak? Az idős, gyakran már kerekesszékben lévő egykori nácik arcát. Az azonban egyszerűen elfogadhatatlan, hogy hetven évvel a bűncselekmény után csak az öregembert mutassák. S hiába hangzott el a perekben, hogy ezer, ötezer, vagy akár 300 ezer halálos áldozatról beszélünk, ezt senki sem tudja elképzelni. A halottakat nem lehet fotózni, de a túlélőket vagy az unokákat igen. A német jogrend szerint az, aki valamelyik hozzátartozóját gyilkosság révén vesztette el, mellékvádlóként léphet fel egy per során. Ők majdnem hasonló jogkörökkel rendelkeznek, mint az ügyész. A Demjanjuk-perben is fontos szerepük volt a mellékvádlóknak így nem csak a kerekesszékes Demjanjukot, hanem a holokauszt túlélőit is mutatták a kamerák. Azért kerestem mellékvádlókat, hogy meghallgassák őket, igazságot szolgáltassanak nekik. A német jogrend szerint a gyilkosság nem évül el, így az elkövetőt akár száz évvel később is felelősségre vonhatják. Ami pedig a Fahidi Évával való kapcsolatomat illeti, az interneten találtam rá, mielőtt felkerestem volna, elolvastam A Dolgok lelke című németül is megjelent könyvét

Tapasztalatai szerint akár Gröning, akár a 2016-ban 170 ezer zsidó meggyilkolásában való bűnrészesség miatt elítélt Reinhold Hanning megbánták mindazt, amit tettek?

Gröning úgy érezte, egyre közelebb van számára a vég, s azt gondolta, mindarról, amit ott elkövetett, Istennek kell ítéletet mondania. Ám szerinte ez nem az igazságszolgáltatás feladata. Úgy vélte, csak erkölcsi értelemben lehet bűnösnek nevezni, jogilag nem. A hatvanas években még nem is találták bűnösnek. Hanning ugyanakkor ügyvédje után azt közölte, bűnszövetkezet tagja volt, egyfajta maffiáé. Hozzátette azonban, hogy ő maga sosem gyilkolt meg senkit, ezért közvetlen felelősség nem terheli. Csakhogy attól még nem ártatlan, hogy nem személyesen követte el a gyilkosságokat.

Amikor nyáron magas állami kitüntetést, tiszti keresztet kapott, az allgäui polgármester, Michael Lang úgy méltatta önt, hogy a hallgatás ellen harcolt. Valóban hallgatott a német társadalom a náci bűntettek kapcsán?

Így van. 1948-ban tartották az első választást Németországban. Számos plakát jelent meg, na azért nem olyanok, mint a magyarországi Soros-plakátok. A szabad demokrata FDP plakátján ekkor ez szerepelt: „Legyen vége”. Mindez a náci érára vonatkozott. Tehát nagyon gyorsan elkezdődött az a folyamat, hogy mindazt, ami a Hitler-érában történt, zárjuk egy fal mögé. A ludwigsburgi hivatal is egyfajta alibiként szolgált. Létrejött nemzetközi nyomásra, de a náci éra bűntetteinek jogi értelemben való feldolgozását nemigen segítette. És ez a kettősség mindig jelen volt a német igazságszolgáltatásban. Ezért is szenzáció például az, hogy most Hamburgban egy német férfit állítanak bíróság elé, aki őrként dolgozott egy koncentrációs táborban. S a peren hangfelvételt is készítenek a történelmi felelősség miatt, hogy a későbbi generáció, a történelem is értesüljön róla.

A fiatalok mit gondolnak a náci éráról?

Ez számukra történelem. A német fiatalok a jelenben élnek. Keveset olvasnak, márpedig a Harmadik Birodalom dolgairól nem írnak a Twitteren. A holokauszt, a náci terror már távolinak tűnik számukra, de éppen ezen perek révén egy hidat építhetünk a múlt és a jelen közé. Csakhogy mindig ismétli magát a múlt. Falakat, kerítéseket építünk, bezárjuk egy kis területre a külföldről érkezetteket, alig adunk nekik élelmet, hogy minél hamarabb elmenjenek.

Mennyire tarja veszélyesnek a mai német társadalom számára az Alternatíva Németországért (AfD) pártot?

Az AfD a szélsőjobb politikai szárnya. Csakhogy a szavak tettekre sarkallhatnak. És ezt Drezdában is megtapasztalhattuk feleségemmel és anyósommal a Pegida tüntetések idején. Egy férfi odarohant hozzánk és közvetlen közelről az arcunkba kiáltotta: „A hétfő a miénk”. A világban végrehajtott számos merénylet is mutatja, mekkora a veszély. Oda kell figyelni ezekre a jelenségekre. Hitler a 20-as évek végén még 15-16 százalékot kapott, amennyin most az AfD áll. Néhány évvel később azonban már az egész politikát az uralma alá hajtotta. Ilyen változások más országban is megfigyelhetőek. Magyarországon talán némi reménysugarat jelent az önkormányzati választás.