Nyolcvan évvel ezelőtt, 1939-ben kezdte meg a Magyar Nemzet (főszerkesztő: Pethő Sándor) önálló rovatban közölni Szabó Zoltán, a bátor szociológus és publicista cikksorozatát a „Szellemi Honvédelem” jegyében, ezt a rovatcímet persze a jobboldali sajtócenzúra hamarosan töröltette is. A pár évig azért folytatott sorozat a progresszív és antifasiszta magyar közírás értéke, számos máig érvényes gondolattal, tétellel, magyarság-felfogással és nem utolsósorban ethoszával. (A sorozatot modern kiadásban Kenedi János gyűjtötte össze és rendezte kötetbe, Gyurgyák János bibliográfiai mellékletével és András Sándor előszavával; a dátum nélküli kiadványt a Héttorony Könyvkiadó jelentette meg egy-másfél évtizede.)
A másik Magyarország tradíciói
Nem szeretem az erőltetett analógiákat és összehasonlításokat, de a Földes György szerkesztette kitűnő esszékötetet (+− 30. Esszék a közelmúltról és a közeljövőről. Bp., Napvilág Kiadó, 2019.) olvasva ez a múlt idéződött fel bennem. Számos kortárs politikai, kulturális, ideológiai jelenség láttán kell megtapasztalnunk a durva történetpolitikai hamisítások és a bornírt tévtanok, az álvalóság eszkalációját, a „posztmodern neohorthyzmust”. Ebben a friss kötetben végre a másik Magyarország szellemi-erkölcsi tradíciója, demokratikus, baloldali és liberális diskurzusa elevenedik meg, folytatódik: nem részletezem az analógiát, de mintha nyolc évtized múltán Szabó Zoltán sorozatához hasonló történelmi és mentális szerepet töltene be ez a – persze egészen más műfajú, többszerzős − kötet
A címbeli 30-as szám elsősorban természetesen a rendszerváltozás évfordulójára utal, de nem ünnepel és nem temet, mint ahogy a jövőre vonatkozó harminc éves távlat sem vállalkozik jóslásokra, futurológiára. Valójában nem a múltról és a jövőről, hanem a címből − paradox módon - kimaradt jelenről szól a kötet, a történelmi folyamatokba ágyazva. S éppen ez garantálja, hogy nem merül el a jelen idő pártpolitikai leírásában, az ellenségképek és a „mozgósító” szlogenek felszínes reflektálásában, elkerüli a prezentizmus vétkét. Ezekben a hónapokban számos monográfia, dokumentum- és tanulmánykötet, konferencia, cikk, memoár és interjú eleveníti föl az elmúlt 30 évet és az azóta történteket: megannyi tanulsággal, értelmes konzekvenciával, de sajnos több aktualizáló történelemhamisítással és önigazoló csúsztatással is. (Érdemes lenne 1-2 év múlva „szigorúan” számba venni és szakmailag értékelni ezt a termést.)
A Napvilág esszékötete eltér ezektől a jó és rossz példáktól – s éppen a választott üdítő esszéműfaj és a nyitott, igényes szereplőválasztás okán. Van benne egy-két alapos szaktanulmány (Bod Péter Ákosé, Ferge Zsuzsáé és Romsics Ignácé), az írások többsége ugyanakkor valóban személyes hangvételű. Érvelésük komolysága és komorsága ellenére is vonzó stílusú esszék, amelyek azonban nem a személyiség narcisztikus önmutogatásáról szólnak, hanem ellenkezőleg: életünk, históriánk, kollektív tudatállapotunk és mentálhigiénénk szubjektív, olykor szenvedélyes hitelesítéséről. Lehet, hogy az én ismerethiányomat bizonyítja, de nem olvastam még ennyire nyílt, kritikus, sőt rendszerkritikus írást a két nagyszerű lelkésztől, Beer Miklóstól és Donáth Lászlótól. Kiemelkedő és bátor szöveg a magát konzervatív liberálisként identifikáló Gyurgyák Jánosé, aki − a fájdalmasan csalódó egykori barát keserűségével − immár élesen elmarasztalja Orbán Viktor kormányzását és karakterét, hübriszét.
A napi pártpolitikai viták, ellenzéki bírálatok érvrendszerén mélységükben túllépő, frázismentes írások ezek. Értéküket tovább növeli, hogy a progresszív magyar írástudók világnézetileg igen széles (bár nem parttalan) spektrumát képviselik, olykor egymással is vitában, de a lényegi helyzetértékelést és az értelmiségi felelősségérzet vállalását illetően azonos hangnemben. Az oktatás és a civil szféra „képviseletében” L. Ritók Nóra szólal meg; a globalizáció, a nemzeti kérdés és a kultúra, a művészet funkciójáról Földes György értekezik innovatívan. A határon túl magyarság életében bekövetkezett társadalmi, etnikai és nemzedéki „háborúkról” pedig Markó Béla, aki felidézi egykori, az RMDSZ élén eltöltött évtizedek során szerzett tapasztalatait is. Külön öröm számomra, hogy három kitűnő és tekintélyes szépíró is szerepel a kötetben, egyáltalán nem szépelgő, nem apolitikus esszékkel: Nádas Péter, Spiró György és – immár sajnos posztumusz – Térey János.
Egy sürgető fordulat hívószavai
Érdemes lenne alávetni a kötet teljes szövegét egy digitális content analysis-nek, kimutatandó a kulcsszavakat, a jellegzetes nyelvi fordulatokat. Amatőr elemzésem nyomán a következő fogalmak, metaforák, érzületek dominálnak a szövegekben, szinte egybehangzóan, jóllehet eltérő ideológiai-politikai platformról: periferikusság, visszacsúszás, peremvidék, új-feudalizmus, ciklikusság, nemzeti identitás, illetve lehetőség, felelősség és remény. Egy mind sürgetőbbé váló demokratikus és szociális fordulat hívószavai ezek, szellemi-erkölcsi pillérekként, intellektuális felkészülésként, a különböző világnézeti megközelítések közös nyelvpolitikai erőtereként. És ennek a reveláló ténynek nem mond ellent, hogy ahány olvasó, annyiféle olvasat lehetséges; magam is másként látok/értékelek olykor egy-egy állítást és minősítést, számos vitám van/lenne egyik-másik tétellel. Ezért is lenne érdemes szinte mindegyik esszét bemutatni és reflektálni, de itt és most aligha van erre lehetőség. Annak sincs értelme, hogy „számon kérjünk” hiányzó témákat és szerzőket: a szerkesztői koncepció így kerek.
Nem emlékszem arra, hogy az elmúlt években a születésnapokat köszöntő Festschrifteket és az emlékköteteket kivéve napvilágot látott volna ilyen széles merítésű és átfogó tematikájú időszerű munka, amelynek oldalain egykori konzervatív miniszter, radikálisan baloldali szociológus és népszerű regényíró egyaránt otthonra lel. Erkölcsi-szakmai elismerés ez a részvétel az esszéírók részéről és elégtétel a reformer szocialista Földes György számára. Erre a beszédmódra van szükség ahhoz, hogy a praxisban is megtörténjen a republikánus fordulat, ami – talán – október 13-án, az önkormányzati választások fővárosi és több nagyvárosi eredményében is megelőlegeződhetett. Utópiák, egzakt jövőképek és programok megfogalmazására nem vállalkozik a kötet – indokoltan. Nem ez a műfaja, nem ez ihleti a szerzőket, nem ez a küldetésük. Sokkal inkább annak az intellektuális aurának és érvrendszernek a megteremtése, kidolgozása a tét, amely az írástudók felelősségére apellálva szól bele a – napjainkban erősen korlátozott − társadalmi nyilvánosság alakításába.
Népfrontosság
A nemzet fogalma, objektív történelmi és tudati-kulturális-tömeglélektani valósága centrális témája a kötet szövegeinek – a globalizáció, az ökológiai fenyegetések, a kulturális értékőrzés és megújulás, a függetlenség, az autonóm kisebbségi lét védelme, tehát az ún. sorskérdések és sok más egyéb. Ezekről is lehetne bővíteni a diskurzust. Számomra viszont az volt a legrokonszenvesebb ebben a kötetben, hogy ezúttal a nemzeti lét és tudat belső, emancipációs oldalára, a demokratikus patriotizmusra esik a legnagyobb hangsúly. Nem csupán a nemzet „kifelé” irányuló, homogenizáló, etnokulturális és „külpolitikai” vonatkozásai kerültek szóba, hanem a modern európai nemzetté válás szociális, műveltségi, életformabeli előfeltételei, a riasztó belső egyenlőtlenségek csökkentésének elodázhatatlan kötelezettségei.
A klímaválság következményei is ebben a megközelítésben a legaggasztóbbak. A hagyományos nemesi sérelmi politikát újraélesztő és kirekesztő demagógiáktól, az irracionális „nemzeti” történelemfelfogásoktól és a „délibábos” ideológiáktól ugyanakkor távol tartják magukat a szerzők. E tekintetben sem jogtalan Szabó Zoltán sorozatára asszociálnom.
Nem lehet túlértékelni az esszékötet szellemi-erkölcsi értelemben integráló természetét, a demokratikus minimum közös nevezőjét és egyúttal villódzó sokszínűségét. A népfrontosság − sajnos többrendbelileg kompromittálódott, pedig eredeti szándékában releváns − fogalmát is merném használni rá. Ugyanakkor ezzel a kohéziós trenddel egyidejűleg jól látható, hogy a különböző világnézetű és értékrendű narratívák, irányzatok saját keretei között ezekben a hónapokban új erőre kapott a teoretikus és szociológiai alapozású innováció, illetve a kritikai és programalkotási ambíció. Ezt nem csupán a hazai politikai állapotok és az „ideológiai frontok” természetes küzdelmei kényszerítik ki, hanem a világ régi-új kihívásai is. A kapitalizmus, a liberalizmus újragondolása a demokratikus, antifasiszta konzervativizmusra ugyanúgy jellemző, mint a radikális, rendszerkritikus baloldaliságra. Ez utóbbira példaként az elmúlt hónapokból számos kreatív tudományos könyvet, internetes és élő ankétot, szakmai vitát és igényes publicisztikát említhetnénk – a Népszava hasábjairól is. Nem szabad veszélyes polarizálódásként, szakadásként tekinteni erre a kettősségre, nem érdemes félteni egymástól a baloldali útkeresés, a demokratikus szocializmus olykor élesen antikapitalista diskurzusát és a szellemi kohézió olyan kísérleteit, mint az Esszék a közelmúltról és a közeljövőről. Politikai alternatívák, fordulatok és értelmes együttműködések megalapozásához mindkét megközelítés nélkülözhetetlen, főleg, ha egymás tisztelete, a kölcsönös figyelem szövi át ezt a közbeszédet.
