A Beszterce-lakótelepnél kicsordul a tömeg az autóbuszból. Salgótarján belvárosától vagy tizenöt percen át, mint dobozba tömött heringek, úgy utaznak a szatyrokkal felmálházott helybéliek, de ahogy átkelnek a széles hídféleségen, amely a főútról lankásan a telepre vezet, mintha új világba lépnének. Szétspriccel a nép a négyemeletes épületek és a tízemeletes toronyházak között, és mögöttük feltárul a központ, a sajátos formájú Beszterce tér.
Fürdik az őszi napfényben. Elől kiöblösödik, a többi irányban pedig, mint valami élő organizmus, sok-sok csáppal fonja körül az épületeket. Hosszú, zöld növénytincsei között színes virágok villannak, egyik karjával lustán felfelé nyújtózik, a másikat oldalra emeli, s mint egy bűvész, mindegyik hónaljából formás kis játszótereket húz elő, ujjai között pingpongozó gyerekek labdái pörögnek.
- Nézd, csak, van itt cápafog, ámbráscet állkapocs, de a kedvencem a mocsári béka, mert az a legaranyosabb - mutogatja a téren végigfutó különlegességet, a városi tanösvény egyes állomásait egy hatéves kislány. – Tudtad, hogy van itt sötétben világító szarvasbogár is?
- Hát, nem tudtam - vallom be, mire a kislány iskolás bátyója átveszi az irányítást és végigvezet az egyes földtörténeti korszakok helyi jellegzetességeit bemutató idővonalon és a növény- és állatképekkel szemléltetett tápláléklánc valamennyi állomásán. Olyan lelkesen magyarázza, hogy ki mit és kit eszik meg, és azután kinek a tápláléka lesz maga is, hogy a térburkolatba épített fémtestű állatfigurák szinte megmozdulnak a szavára. Vajon engem majd ki fal fel a végén?
- Látom, maga idegen itt, nagyon vizslatja a mi újjávarázsolt, szép terünket - szólít meg egy idősebb úr, aki az egyik árnyékos padon ejtőzik, később kiderül, nyugdíjas pedagógus. – Tudja, amióta ilyen ötletesen megcsinálták, nekem is több kedvem van itt lebzselni. Mintha a Jóisten megint ránk fordítaná a tekintetét. Mert az utóbbi évtizedekben nagyon elfordult tőlünk. Itt születtem a városban, ezen a lakótelepen élek közel harminc éve, azóta csak megy lefelé Salgótarján. Bezárt a bánya, megszűnt az acélgyár, az üveggyártás. Ezért is örülök minden ilyen akciónak. Megváltozik ettől még a közhangulat is, másképp nézünk egymásra és a környezetünkre is.
- Az volt a legjobb az egészben, hogy mi, az itt élők is beleszólhattunk abba, hogy hogyan alakuljon ki a tér. Most van hol játszani, biciklizni, gördeszkázni a gyerekeinknek, és akad olyan nagyobb ülőfelület is, ahol a kamaszok bandázhatnak – veti közbe egy fiatalasszony, amikor hallja, hogy miről beszélünk. - Hé, srácok, kicsit halkabban! – szól rá két ördögfiókájára, akik egy kalózzászló mellett harci kiáltásokat hallatnak. – Az ilyesmi a lakók megbecsülését jelenti. Azt hiszem, ez tényleg valódi nemzeti konzultáció volt, ha csak egy lakótelepet érintett is – teszi hozzá és a körülötte üldögélő kismamák kuncognak. - Valami madárnevű fickó volt a főgóré, meg még ketten jöttek ide, ők hozták az ötleteket, fórumokat tartottak és vitatkozhattunk. Közben egész jó kis közösséggé formálódott a telep.
Holló Mátyás fiatal építész, vezető tervezőként fogta össze a 450 milliós projektet. Ő is itt nőtt fel, ezen a lakótelepen. S bár saját tervezőirodája, az indelab már Budapesten működik, szívügyének tekintette a lerobbant Beszterce tér megújítását. És igen kreatív partnerei voltak a munkában. Az irodájából Árva József vett még részt a közösségi tervezésben. Madarász Dóra tájépítész (Landspect) modern és vidám korosztályos játszótereket tervezett és a környező hegyekben található növények sokféleségéből ágyáserdőket varázsolt az épületek közé. Krauth Vera építész és a Baróthy Anna vezette S39 Hybrid Design csapata pedig behozta a lakótelep szívébe a környék mészkő, bazalt és andezit szikláit és kiépítette a sok-sok információval gazdagított, egyedülálló tanösvényt. Friss hír, hogy az alkotóknak ez a munkája 130 pályázó közül, kategóriájában bejutott az idei Média Építészeti Díja 5 döntőse közé. Indira van’t Klooster, az előzsűri elnöke különösen azokat az alkotásokat fogadta lelkesedéssel, amelyek „ma a társadalmi fenntarthatóság és érzékenység kritikus pillanatában erős szociális elköteleződésről tesznek tanúbizonyságot.”
- Meddig marad Tarjánban? – fordul felém az öregúr.- Nincs kedve színházba menni este? Már az is van nekünk. És Zenthe Ferencről nevezték el, aki itt született Salgóbányán.
- Ki az a Zenthe Ferenc? – kérdi az egyik fiatalasszony.
- Tudod, a Taki bácsit játszotta a Szomszédokban. Jó színész volt és azt hiszem, kedves ember – így egy másik anyuka.
- Ja. Én a Radics Gigit ismerem, aki itt született, meg a Pindroch Csabát a Valami Amerikából. Tudod, aki a Verebes lányát vette el.
- Az a baj, hogy amikor a régi nagy állami cégek leépültek és jött a rendszerváltás, valahogy nem találta ki senki, hogy mi legyen Salgótarjánnal. Azóta tulajdonképpen egy helyben toporog. És elég nehéz visszakapaszkodnia, mert sokan elmenekültek innen: néhány évtized alatt a hatvanezres lakosság körülbelül a felére apadt. Míg a 1970-80-as években művészlakások is épültek itt és trendi volt ideköltözni a hegyek közé, ma már alig van például műszaki értelmiség a városban – ezt már Drexler Szilárd mondja, a Novohrad-Nógrád Geopark egyik vezetője.
- Valóban nehéz nagyobb ipari céget idecsábítani, egyebek között azért is, mert ebben a völgykatlanban nagyon kevés sík szabad terep található, ahol egy nagyobb üzemcsarnokot felépíthetnének – magyarázza Fekete Zsolt polgármester, aki „Jövőt építünk” szlogennel kampányolt az önkormányzati választáson, és akit az ellenzéki összefogás jelöltjeként újraválasztottak.
Amikor azt kérdezem, vajon nem kell-e félni, hogy ellenzéki vezetésű városként kevesebb pénzhez jut majd Salgótarján, Fekete Zsolt mosolyog.
- Maga is tudja, hova kell leülni. Éppen arra a helyre ült, ahova Orbán Viktor, amikor itt járt. Korrekt módon tárgyaltunk. Remélem, az említett aggodalmakat lassan félretehetjük, hiszen kapunk állami pénzt is, templomfelújítás is zajlik például, EU-s pénz is eljut hozzánk. A Beszterce teret is uniós forrásból építettük újjá. Ami pedig a város jövőjét illeti, úgy gondoljuk, az adottságainkat kell jobban kihasználnunk, a gyönyörű hegyvidéki környezetet, a jó levegőt. Hiszen nincs még egy megyeszékhely az országban, ahol bármelyik ház mögül kikukkantva, hegyeket lát az ember. És a város mellett remek geoparkot talál, Eresztvényben látogatóközpontot, pár kilométeres körzetben pedig két középkori várat. De nem egyszerűen a turizmus és az idegenforgalom fellendítéséről van szó, terveinknek az csak plusz hozadéka. Letettük egy onkológiai központ alapkövét. Ha gyorsan megépülne, jót tenne nem csak a városnak, de az egész régiónak is. Ugyanígy egy sport-rekreációs, rehabilitációs központ létrehozását is tervezzük, amely szintén nagyobb területről vonzana látogatókat. A műszaki értelmiséget pedig ki kell nevelnünk és bizony meg kell tartanunk. Harmadik éve folyik már Salgótarjánban mérnökinformatikus szakemberek felsőfokú képzése.
Amikor visszatérek a Beszterce térre, az öreg még mindig ott ül.
Elmesélem, hogy a Városházán jártam.
- Nahát, maga csak egy különleges közösségi teret akart megnézni, aztán mindenféle kövekbe botlott, amiken mi minden nap bukdácsolunk. De tudja, mit? Amióta megújult a terünk, én egész Salgótarjánt másképp látom már. Azelőtt némileg egyhangú, „szocialista” betonvárosnak tartották a szögletes épületei, lakótelepei miatt. Most meg úgy érzem, de komolyan, hogy az égieknek kedvük támadt felettünk kockázni kicsit, dobálóztak, dobálóztak, aztán néhány építőkocka fekve, a többi meg állva huppant le a gyönyörű, erdős-hegyes táj közepébe. De már egészen beleillenek, otthonossá fészkelték magukat.
