Egy másik olvasat

Látszólag világos itt minden. Orbán Viktor a „legkeresztényebb”, a „legeurópaibb”, és küldetésének érzi az öreg kontinens megvédését a „migránshordáktól”. Ezért támogatja az Európai Unió kormányfői közül egyedüliként Erdogan törekvéseit egy északkelet-szíriai biztonsági övezet létrehozására. „A magyar nemzeti érdek az, hogy a törökök Szíria irányába oldják meg a bevándorlási kérdést, és ne Európa irányába” – fogalmazott nemrégiben a magyar diplomácia vezetője. És Loyolai Szent Ignáccal szólva, a cél szentesíti az eszközöket. Egyesek szerint etnikai tisztogatással ér fel a kurdok elüldözése otthonaikból, s helyükre arabok betelepítése? Ugyan már. Miniszterelnökünktől tudjuk, hogy ez csupán amolyan szépelgő emberi jogi handabanda; éppúgy, mint a hozzánk érkező menekültek éheztetésének kifogásolása a hazánk déli határán kialakított tranzitzónában. A politikai korrektség letűnőben lévő korszakának mementója.
Hanem van itt még egy körülmény, mely lehetőséget ad az események más olvasatára. Szijjártó Péter külügyér tudniillik arra ugyancsak emlékeztetett, hogy amennyiben az EU elítéli a szóban forgó török inváziót, Erdogan esetleg rászabadítja kontinensünkre a Törökországban élő több milliónyi szíriai menekültet. „Röszkéből egy is elég volt” – utalt a török államfő sokadik fenyegetésére maga Orbán Viktor is, egyik szokásos pénteki rádióinterjújában. Szerintem azonban a magyar kormányfőnek soha nem volt akkora szüksége egy újabb migrációs hullámra, mint éppen most. 
Tudjuk, hogy Orbán évtizedekre tervez, a közelmúltban lezajlott önkormányzati választás eredménye nyomán mégis mind többen kérdőjelezik meg tekintélyelvű rendszerének hosszú távú életképességét. 2015 szelleme kiszabadult a palackból. Emlékezhetünk arra, hogy négy esztendeje a harmadik Orbán-kabinet mind nyilvánvalóbb szakpolitikai dilettantizmusa, szociális érzéketlensége, s a hazánkban burjánzó korrupció következtében három időközi választást is elveszített a kormánypárt, s ezzel odalett minősített törvényhozási többsége. A „nemzet miniszterelnökének” csúfos bukása úgyszólván borítékolható volt, de a történelem hamarosan közbeszólt. A kibontakozó menekültválság lehetőséget adott Orbánnak hatalma megmentésére, a magyar társadalomban lappangó idegengyűlölet felszínre hozatala révén.
Október 13. új helyzetet teremtett. A sokáig széttöredezett ellenzék egységbe tömörült, s a xenofób kormányzati retorika varázsereje is mind kevesebb választópolgárra hat. Ebben a szituációban Erdogan dobhat mentőövet Orbán Viktornak. A több millió szíriai menekülttel való fenyegetőzés hatására hazánkban szignifikánsan megnőhet az igény egy erőskezű, autokratikus vezetőre. A törökországi rezsim képviselői feltehetőleg máris felismerték érdekazonosságukat a magyar kormányfővel. És minden bizonnyal azt az árat szabták Orbán Viktor hatalmának megmentéséért, hogy hazánk diplomáciája következetesen blokkolja Ankara szíriai kalandjának uniós megbélyegzését. A szerző publicista 
Szerző
Beck Tamás

Ébresztő, MSZP!

A minap jelent meg Szekeres Imre Hosszú menetelés című cikke a Népszavában, amelyben reagál az önkormányzati választások utáni új helyzetre. Szekeres cikkéből az derül ki, hogy az MSZP vezetői semmit sem tanultak és semmit se felejtettek. 
Semmit sem tanultak az elmúlt tíz évben sem, és semmit sem felejtettek abból a vezető szerepből, amit a megelőző évtizedekben a baloldalon betöltöttek, és úgy gondolják, hogy ez automatikusan most is jár. Valójában lapos frázisokon kívül soha nem jutottak el az elmúlt harminc év önkritikus értékeléséhez, az érdemi hibák feltárásához és meghaladásához, ezért volt olyan siralmas, ahogy a rendszerváltás harmincadik évfordulójáról és az MSZP megalakulásáról megemlékeztek. A Népszavában október 8-án megjelent rövid írás szerint „Teljesítette történelmi feladatát az MSZP”. Ez valóban így történt harminc évvel ezelőtt, amikor a reformkörök baloldali mozgalmából kinőtt pártnak jelentős szerepe volt a rendszerváltásban, de ez – éppen a későbbi MSZP hibájából – teljesen eltűnt a történelmi emlékezetből. Legyünk udvariasak, a kétezres években az MSZP már fokozatosan „elfelejtette” történelmi szerepét, a mostani tragikus felejtés már csak ennek a késői következménye volt. A múlt azé, aki megműveli, és az, hogy az MSZP most nem „látható” és „hallható” a közéletben, a 2010-es években pedig már a választásokon sem, egyenesen következik abból, hogy már nem teljesíti „történelmi feladatát”, a baloldal megszervezését.
2010 májusában, a nagy összeomlás után felkerestem Gyurcsány Ferencet, hogy készítsük el a múlt önkritikus feltárását mint a baloldali mozgalmak újrakezdésének feltételét. Gyurcsány ezt elutasította, és azóta a DK is ugyanazokat a lapos közhelyeket mormolja, mint az MSZP, idén ősszel még azt a fáradságot sem vették, hogy 1989 nagy történelmi drámáját felidézzék. Három nagy folyamat fontos itt, amelyeket egy nemrégen angolul megjelent könyvben részletesen kifejtettem. Először is, a magyar politikai életben végbement korrumpálódásban, a politika és az üzlet világa közötti fal lebontásában az MSZP-nek akkor is része volt, ha ez radikálisan különbözött a Fidesz által bevezetett rendszerszintű korrupciótól. Másodjára, az MSZP-ben fokozatosan társadalmi-politikai értelemben vett szenilizálódás játszódott le, ezért eltűntek a fiatalok, a jelenlegi évtizedben a fiatal baloldali mozgalmak és szereplők már az MSZP-n kívül, és nemritkán vele szemben léptek fel. Harmadjára, az MSZP provincializálódott, egyre messzebbre sodródott az európai baloldalban való együttműködéstől, ezért a „távol Európától” állapotában a fenti negatív vonások is felerősödtek, és végül már nem volt senki, aki kimondja, hogy „Ébresztő”.
Egészében véve mindeddig nem volt komoly, érdemi önkritika mint történelmi szembenézés a hibákkal, pedig a ballib koalíciós kormányok hibái, téves történelmi útválasztása a neoliberális hegemónia felé jelentősen hozzájárult a Fidesz győzelméhez. (Ami persze nem menti fel a Fideszt a történelmi gyalázat alól, hogy az országot kivezették Európából.) Mivel az MSZP nem művelte meg a múltját, ezért vesztes lett az emlékezetpolitikában, láthatatlanná változott a közéletben és a nagy politikai vitákban, ellazsálta a választási kampányokat, és nem aktivizálta magát az EP választásokon sem. A párton belül kis vacak kompromisszumok zajlottak le vezetőcserékkel, olcsó reményekkel, de kívül a társadalmi szereplésben és belül párt életében is nagyobb változás nélkül. Oda jutottunk, hogy kárörvendő közszereplők ma már megkérdőjelezhetik az MSZP jövőjét, ami ugyan nem azonos a baloldal jövőjével, de az MSZP eljelentéktelenedése mégis felteszi a kérdést, hogy meddig van még lejjebb.
Ébresztő, mert most van itt a nagy történelmi alkalom a baloldal megújulására és megfiatalodására. Ha az MSZP képes rá, akkor vele, ha megint a régi mantrát mormolja, ahogy Szekeres cikkében, akkor nélküle. Ezért nagyon korai még, sőt erősen káros a baloldali vezető szerepről vitatkozni, akkor is, ha csábító arra gondolni, hogy az önkormányzati választások után most minden az MSZP ölébe hullik, érdemi, történelmi megújulás nélkül is. Ez a legrosszabb csapdahelyzet, gyenge közhelyekkel kivásárolni a megújulást, de most lehetne megszabadulni a múlt terhétől egy alapos önkritikával és érdemi újrakezdéssel, harminc év után. Mindhárom történelmi főbűnben most el lehet érni azok lényegi meghaladását, először is egy alapos „tisztítótűzzel”, kikergetve a pártból a bűnösöket, másodjára egy „gondolatrendszer-váltással”, a régi imamalom helyett az új eszmék iránti nyitással, és harmadjára az uniós történelmi váltásba való belépéssel, hiszen most az EU is szólítja zöld baloldalt. A szerző politológus, az MSZP egyik megalapítója, a Reformszövetség szóvivője
Szerző
Ágh Attila

Lenin halva

A hatvanas évek elején apukámat a külkereskedelem vezetése Delhibe helyezte. Az akkori időkben a külügyminisztérium diplomatái szigorúan csak Moszkva érintésével utazhattak az ázsiai országba, míg a külkereskedők választhattak a finom nyugati légitársaságok között, ám „úgy illett”, hogy egy alkalommal mi is ejtsük útba a szovjet fővárost. Apukámat különösebben nem lelkesítette a dolog, ő többre becsülte a zürichi repülőtér kölnivel vegyes kávéillatát, anyukám viszont lelkes volt. – Megnézheted majd a Lenin mauzóleumot – mondta nekem, és egy puszit adott a homlokomra. Tizenkét éves, szellemileg fejlett gyereknek számítottam, kiváló úttörő-jelvényem is volt, Leninről is hallottam már, a mauzóleum szót azonban nem értettem. – Ott fekszik Lenin bácsi holtan – magyarázta anyám. Moszkva amúgy szórakoztató volt. GUM áruház, Vörös tér, Kreml, Ukrajna szálló, Volga taxik. Mindenki oroszul beszélt. A Lenin mauzóleum előtt végeláthatatlan sor, dideregtem a hűvös szeptemberi szélben, apám legyintett, hogy a dolog reménytelen, anyám azonban nem adta fel. – Bandi, vedd elő a diplomata útlevelet, akkor nem kell sorba állni. Apám, mint rendesen, szót fogadott, így perceken belül a mauzóleum bejáratánál álltunk. A sorban állók nem tiltakoztak, megszokták, hogy a külföldieket előreengedik. Egy fekete ruhás férfi kísért bennünket, elmondta oroszul azt, amit úgyis láttunk, suttogó szavait amúgyis elnyomta a gyászzene, majd megajándékozott bennünket egy Lenin életrajzzal, vászonkötésben. – Mondd neki, hogy szpasziba – suttogta anyám a fülembe, és párás volt a tekintete. Később sok mindent megtudtam Leninről. Született hivatalnok volt, számon kérte a beosztottjaitól, hogy rendesen iktassák az aktákat, reggelente maga takarított az irodájában, mellényes öltönyökben járt, nagy gonddal válogatta ki a nyakkendőit, nem félt az összecsapásoktól, nekem a harc az életem, mondta egyszer Inyesza Armandnak, még 1916-ban. Ez az Inyesza Armand vonzó, zöld szemű, fiatal francia asszony volt, aki elhagyta gazdag bankár férjét, hogy elvtársnő lehessen. Ő találta ki az „orosz asszonyok, dobjátok ki a lábosokat és a fazekakat” jelmondatot, mert az volt az elképzelése, hogy a forradalomnak fel kell szabadítania a szexuális gátlásokat is, és éppen Vlagyimir Iljics volt az első, akinél ezt elkezdte. Sokat üldögéltek egymás mellett a Genfi tó partján, az emigráció boldog évei alatt, tervezték Oroszország jövőjét, fogták egymás kezét, azután együtt töltötték az éjszakát is. Később gyakran fordult meg a nagy vezető Kreml-beli irodájának bőrpamlagán is, miközben annak felesége, Nagyezsda Krupszkája otthon vacsorát főzött és féltékenykedett. Ráadásul jó barátnők voltak ők ketten, a nőmozgalom és a forradalom győzelme iránti meggyőződés hozta össze őket.   De másnap, amikor egy Iljusin fedélzetén a Himalája fölött elhúztunk Delhi felé, mindezt még nem tudtam. Pedig talán másképp gondoltam volna a halott Leninre.    
Szerző
Odze György