Lenin halva

A hatvanas évek elején apukámat a külkereskedelem vezetése Delhibe helyezte. Az akkori időkben a külügyminisztérium diplomatái szigorúan csak Moszkva érintésével utazhattak az ázsiai országba, míg a külkereskedők választhattak a finom nyugati légitársaságok között, ám „úgy illett”, hogy egy alkalommal mi is ejtsük útba a szovjet fővárost. Apukámat különösebben nem lelkesítette a dolog, ő többre becsülte a zürichi repülőtér kölnivel vegyes kávéillatát, anyukám viszont lelkes volt. – Megnézheted majd a Lenin mauzóleumot – mondta nekem, és egy puszit adott a homlokomra. Tizenkét éves, szellemileg fejlett gyereknek számítottam, kiváló úttörő-jelvényem is volt, Leninről is hallottam már, a mauzóleum szót azonban nem értettem. – Ott fekszik Lenin bácsi holtan – magyarázta anyám. Moszkva amúgy szórakoztató volt. GUM áruház, Vörös tér, Kreml, Ukrajna szálló, Volga taxik. Mindenki oroszul beszélt. A Lenin mauzóleum előtt végeláthatatlan sor, dideregtem a hűvös szeptemberi szélben, apám legyintett, hogy a dolog reménytelen, anyám azonban nem adta fel. – Bandi, vedd elő a diplomata útlevelet, akkor nem kell sorba állni. Apám, mint rendesen, szót fogadott, így perceken belül a mauzóleum bejáratánál álltunk. A sorban állók nem tiltakoztak, megszokták, hogy a külföldieket előreengedik. Egy fekete ruhás férfi kísért bennünket, elmondta oroszul azt, amit úgyis láttunk, suttogó szavait amúgyis elnyomta a gyászzene, majd megajándékozott bennünket egy Lenin életrajzzal, vászonkötésben. – Mondd neki, hogy szpasziba – suttogta anyám a fülembe, és párás volt a tekintete. Később sok mindent megtudtam Leninről. Született hivatalnok volt, számon kérte a beosztottjaitól, hogy rendesen iktassák az aktákat, reggelente maga takarított az irodájában, mellényes öltönyökben járt, nagy gonddal válogatta ki a nyakkendőit, nem félt az összecsapásoktól, nekem a harc az életem, mondta egyszer Inyesza Armandnak, még 1916-ban. Ez az Inyesza Armand vonzó, zöld szemű, fiatal francia asszony volt, aki elhagyta gazdag bankár férjét, hogy elvtársnő lehessen. Ő találta ki az „orosz asszonyok, dobjátok ki a lábosokat és a fazekakat” jelmondatot, mert az volt az elképzelése, hogy a forradalomnak fel kell szabadítania a szexuális gátlásokat is, és éppen Vlagyimir Iljics volt az első, akinél ezt elkezdte. Sokat üldögéltek egymás mellett a Genfi tó partján, az emigráció boldog évei alatt, tervezték Oroszország jövőjét, fogták egymás kezét, azután együtt töltötték az éjszakát is. Később gyakran fordult meg a nagy vezető Kreml-beli irodájának bőrpamlagán is, miközben annak felesége, Nagyezsda Krupszkája otthon vacsorát főzött és féltékenykedett. Ráadásul jó barátnők voltak ők ketten, a nőmozgalom és a forradalom győzelme iránti meggyőződés hozta össze őket.   De másnap, amikor egy Iljusin fedélzetén a Himalája fölött elhúztunk Delhi felé, mindezt még nem tudtam. Pedig talán másképp gondoltam volna a halott Leninre.    
Szerző
Odze György

Parancsra teszik

Miután Baján győzött az ellenzék a helyhatósági választáson, a város lapjának főszerkesztője arról írt, hogy mostantól az újság a sajtószabadság szellemében tevékenykedik. Ezzel tulajdonképpen elismerte, hogy az október 13-ig fideszes vezetésű városban ez nem így volt. Amúgy a bíróság kétszer is milliós bírsággal sújtotta az önkormányzati újság kiadóját, de ettől a lap mit sem változtatott közléspolitikáján, legutóbb például eltorzított képeket közöltek az ellenzék jelöltjeiről. A főszerkesztő szavaiból az is kiolvasható, hogy eddig felsőbb utasításra szenvedett sérelmet a sajtószabadság a bácskai városban.
Várható, hogy az ellenzék által elnyert városokban az önkormányzati sajtó vezetői hasonlóan védekeznek majd. Ők – ugye – írtak volna etikusan, csak hát nem lehetett. Tilos volt. Polyák Gábor médiajogász szerint viszont egy újságíró nem védekezhet azzal, hogy parancsra hazudott. A médiánál egyetlen parancs létezik: az igazmondásé. Az újságíró is tévedhet, hisz emberből van, de tudatosan, a félrevezetés szándékával nem hazudhat. Aki ezt teszi, az nem újságíró, hanem propagandista, manipulátor, lelketlen szolga, csaló. Az újságírás ugyanis nem abból áll, hogy valaki jól fogalmaz, e szakma leglényege a morális tartás és a hitelesség.
Mellesleg még sok más szakmáé is. Gyakran lehet olyan érzésünk, hogy az erkölcs parancsra félredobott hiánya mindenütt jelen van. A cinkelt közbeszerzéseken, a baráti cégek agyontámogatásakor, a versenyszabályok kijátszásakor, a kormánykörök által nem szeretett vállalkozók ellen indított hatósági eljárásoknál, a nyilvánvaló bűncselekmények kinyomozatlanul hagyásakor, a közre tartozó adatok titkosításakor, vagy a közvéleménykutató cégek botor prognózisaiban.
A média mindig tükrözi a társadalom egészét. Akkor is, ha hazudik.
Szerző
Ungár Tamás

Harcosok

Lecsengőben van a véleménydiktatúra. Az emlékezetpolitikai küzdelmekben alulmaradtunk – hangozatta két kultúrpolitikus a napokban.
Az előbbi gondolat megfogalmazója a miniszter, aki a Horthy-korszak írófejedelméről, Herczeg Ferencről elnevezett irodalmi díjat alapított, majd az ígért ünnepi időpont helyett hétköznap adta át három, nézeteihez közel álló embernek: a filmes kultúrharc harcosai által pozitív példaként emlegetett Hunyadi-sorozat szerzőjének, Bán Mórnak; a még a „véleménydiktatúra” idején és ellen létrehozott Sánta Kutya-díj kurátorának, Szalay Károlynak; és a Trianoni Szemle című folyóirat publicistájának, Kocsis Istvánnak. A díj átadásáról nem zengett a közszolgálat, nem lett breaking news a kormány online-hírportálján, és nem szerepelt a kormánylap címlapján. Az esemény csak a minisztérium kis hírei között bújt meg. A kitüntetetteket nem ünnepelték, és felháborodás sem tört ki a díj és első tulajdonosai miatt. 
A gesztus elmaradása mintha igazolná a kultúrpolitikus véleményét az emlékezetpolitikai küzdelemben való alulmaradásról. De aggodalomra nincs ok, a róla szóló kerekasztal-beszélgetésen nem mondatott ki Hóman Bálintról – akinek még mindig nem sikerült felállítani a szobrát, pedig posztumusz felmentették a háborús bűntett vádja alól –, hogy antiszemita, és van, aki reméli, hogy a Magyar Tudományos Akadémia a tisztújítás után végre visszafogadja „egyik leghíresebb akadémikusát”. 
Magukat konzervatívnak, kereszténynek és nemzeti elkötelezettségűnek tartó kultúrpolitikusok szellemi rehabilitációt akarnak egy rettenetes kor dicstelen figurái számára. Ha megvalósul az álmuk, díjazottjaik névsorát zengheti majd a központi hírharsona. 
Aki pedig csendben helyettük is szégyelli magát, várhatja, hogy eljöjjön az idő, amikor a hatalmon lévők nem dicsőítik a zsidótörvények létrehozatalában tevékeny, azokat megszavazó, és a nyilas hatalomátvétel után is aktív politikust és a Horthy-korszak írófejedelmét. 
Remélhetőleg elég hosszú életűek leszünk.