Illedelmes volt, nem keltett különösebb feltűnést a magyar együttes az U17-es világbajnokságon: a csapat nyeretlen utolsóként, egyetlen ponttal búcsúzott a tornától már a csoportmérkőzések után. Tekintettel arra, hogy e korosztály vb-i közül korábban csak egyetlen egyen jártak honfitársaink – még 1985-ben, amikor meghívásos alapon zajlott a vetélkedő –, nagy reményeket csupán a hazai hurráoptimizmus titánjai tápláltak, illetve próbáltak meg gerjeszteni, ám megint csak kiderült, hogy a magyar futball huszonegyedik századi, avítt világában a szekértolás bajnokai elsöprő többségben vannak a pálya vitézeihez képest.
Az U17-es találkozón talán még az sem volt váratlan, hogy a magyar csapat három brazíliai mérkőzését – Nigéria 2-4, Ausztrália 2-2, Ecuador 2-3 – együttvéve 2067 szurkoló tekintette meg. (Ha a FIFA-adatoknak hinni lehet, az átlag nézőszám 689-re rúgott.) Az már inkább mellbe vágott, amit Preisinger Sándor, a fiatalok szövetségi edzője mondott a goianiai búcsú után: „A magyar közegnek fel kell ismernie, hogy az afrikai, ázsiai és dél-amerikai futball is előttünk jár, dinamikában és játékgyorsaságban óriási hátrányunk van, amit nem egy pillanat alatt fogunk behozni, ehhez évek szisztematikus munkája szükséges.”
Fogóddzunk meg, elvégre az eddig tapasztaltaknál is nagyobb a baj, ha a magyar közeg nem pusztán azt nem ismerte fel, hogy Afrika és Ázsia nem elhanyagolható része eléje került, de felelős posztot betöltő képviselője szerint arra sem ébredt még rá, hogy Dél-Amerika elhagyta. Pedig hát e térséggel szemben kiáltó a különbség; jóllehet a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) világranglistája korántsem etalon, legalább arról értesülni illett volna, hogy Dél-Amerika négy válogatottja sorakozik a lajstrom első tíz helyezettje között (3. Brazília, 5. Uruguay, 9. Argentína, 10. Kolumbia). Pláne olyankor, amikor arra készül Magyarország ötvenedik helyezett válogatottja, hogy az új Puskás Ferenc Stadion megnyitóján Uruguay legjobbjaival találkozzék...
Volt persze megannyi jóval szebb periódus is a magyar futball történetében, mint az elmúlt harminc év – és kiváltképp a legutóbbi évtized –, mint ahogyan akadt áttekinthetőbb és hitelesebb sorrend is a FIFA-ranglistánál. Amikor még kizárólag Élő-pontok alapján sorolták be a nemzeti együtteseket, komolyabban lehetett és kellett venni a kimutatást, ráadásul hajdanán összehasonlíthatatlanul nagyobb örömmel böngészhették idehaza a sorrendet, mint az eredményekben és talentumban különösen szegény 2010-es években. Egy „százassal” korábban, az 1910-es esztendőkben a 3. és a 6. között mozgott az év végi magyar helyezés, hogy aztán dekádokon át a közvetlen élmezőnyben, sőt 1952-től 1957-ig egyhuzamban listavezetőként zárja az évet a válogatott. Az 1960-as esztendőkben a 2. és a 7. hely között „ingáztak” honfitársaink, s még Marseille évében, 1969-ben, majd az újabb vb-selejtezős – a svéd edströmös – kiesés esztendejében, 1973-ban is hatodikok, illetve nyolcadikok voltak. Utóbb 1985-ben sikerült felmutatni egy 13. helyet, és slussz...
Marad immár a nem túl jó karban lévő ötvenes.
Azért a több mint harminc évet összeköti, hogy 1986, a 3-0-ás magyar–brazil után újra telt ház lesz a zuglói létesítményben. Akadnak, akik a Puskás aréna avatása iránti érdeklődést a stadionépítési program fényes beteljesüléseként aposztrofálják. Ám a jegyek mindenekelőtt azért keltek el, mert néhány, futballban ragyogó évtized során eltéphetetlenné vált a kötődés a Stadionhoz. Az aréna nem attól vált védjeggyé meg szívcsücsökké, hogy milyen korszakban építették, hanem attól: kik – és hogyan! – futballoztak benne. Amikor Anglia, Argentína, Franciaország, az NSZK vagy Olaszország válogatottját győzték le a legendás létesítményben a régiek, senki nem emlegette, mikor készültek a pilonok, ellenben a védelem oszlopaira, valamint a fedezet- és a csatársor kimagasló alakjaira mindenki módfelett büszke volt. Ezért az újra nyitásra akkor is megtelnének a tribünök, ha a Gázművekkel találkozna a válogatott, mint tette azt az 1953 májusában tartott próbameccsen (11:1). Amúgy az a Gázművek osztályozót vívott az NB I-ért „az évszázad mérkőzése”, a londoni 6:3 után ötvenhárom novemberében-decemberében.
Miként Németh András, az U17-es csapat duplázó csatára mondta az „ecuadori” találkozó lefújása után: „Van hova fejlődni.”
