Retró

Szívélyes találkozón fogadta várbéli rezidenciáján Orbán Viktor elvtárs Vlagyimir Putyin elvtársat, ahol megtárgyalták a kétoldalú baráti kapcsolatok időszerű kérdéseit. Napirendre kerültek olyan témák, mint testvéri népeink helyzete, a rakétaelhárító fegyverek és a kölcsönös segítségnyújtás aktuális kérdései egyaránt. A felek hangsúlyozták, hogy a kétoldalú szállítások volumene kiemelkedő mértékben gyarapodott.
Ma már akár így is hangozhatnának az orosz elnök magyarországi látogatásairól szóló tudósítások. Most sem álltunk messze ettől. A nép ugyanakkor még mindig nagyságrendekkel többet vár, több értelmet remél egy-egy ilyen találkozótól. A magyar-orosz vezérek múlt heti jattolásáról kiadott közlemények immár oly távol estek az értelem mezejétől, hogy a megzavarodott közönség a valóság legalsó szintjéhez szükséges mozaikdarabokat saját fantáziájával töltötte ki. Mivel például sokan nagyívű gázmegállapodást vártak, ilyet többen hallani is véltek az erről szót sem ejtő sajtótájékoztatón. Akadt olyan orgánum is, amely napokig hirdette, hogy mostantól több gázt kapunk a Barátság vezetéken, kevéssé törődve azzal az aprósággal, hogy a Barátság vezetéken olaj folyik. Mások szerint az oroszok olajtárolóinkat töltik fel, miközben e tárgyban Putyinék gázt emlegettek.
A káosz semmiféle feltűnést nem keltett. Kétségtelen: ma már senki sem vár ettől az egésztől semmit. Bőven beleférne, ha bejelentenék, hogy a kétoldalú kapcsolatok fejlesztése érdekében mostantól a nagy magyar-orosz interkonnektoron nem kis-, hanem nagyfeszültségű áramot kapunk. Az ilyen beszámolókat egyre inkább úgy hallgatjuk, mint anno Kádár alatt a Hofi által csak altatógáznak nevezett kommunista rizsát.
Belegondolni is tereh, hogy az érzékszerveinket eltömő hülyeségpárában végül is miről beszélgethettek valójában.
Szerző
Marnitz István
Frissítve: 2019.11.05. 16:35

Zászlóvivők

Alig vagyunk túl az ellenzék számára sikeres választáson, megint új receptet kell kitalálnia az „nemfideszes” oldalnak, ha közösen akar ráfordulni 2022-re. Az összefogás ugyan gyümölcsöző volt az önkormányzatok esetében, a parlamenti választásnál azonban nem (vagy nem kizárólag) a jó egyéni jelölteké a főszerep. Ott – alapvetően és választói nézőpontból is – pártok versenyeznek, és ilyenkor más megoldások kellenek. Látható volt 2014-ben, mire volt elég az MSZP-Együtt-DK-PM-MLP összefogás, illetve azóta hány párt tűnt el ebből az ötös fogatból.
Az egy a tábor, egy a zászló a Fidesznél kiváló jelszó volt a partnerek felszalámizására; tudnának erről mesélni az eltűnt kisgazdák, a megszűnt demokrata fórum, a láthatatlan zsebpárttá alakult KDNP. Az önkormányzati győzelem utáni helyezkedés már elindult az ellenzéki térfélen: a jobbikos Jakab Péter például nemrég arról írt, hogy „célunk nem lehet kevesebb, minthogy mielőbb az ellenzék, majd a kormányváltás vezető, megkérdőjelezhetetlen ereje legyünk”. De ezt akarja kimondva vagy kimondatlanul az LMP, erre pályázik az elvek és a változás szükségességére logikusan hivatkozó Momentum, ahogy az utóbbi időszak felméréseiben szintén jól szereplő DK, és persze a szocialisták is a Párbeszéddel együtt.
De bárki lesz a zászlóvivő, a tarkóján fogja érezni a mögötte futók fagyos leheletét. Azokét, akiknek – érthetően – a túlélés a cél, akár megújulva, akár anélkül. Addig rendben van, hogy meg kell szabadulni attól, aki korrupt, aki nem nyitott a kihívásokra, aki más pályán játszik. De vajon ki lehet hagyni a politikai szaknévsorból a „régi” arcokat? Vajon két év múlva is futni fog a szekér azoknak, akiknek most robog? Önmagában jó elgondolás, hogy közös ellenzéki miniszterelnök-jelöltet kell keresni 2022-re. De mi van azon túl?
Ezekre kell választ adni az ellenzéki oldalon, és ha nem találnak ki valamilyen megoldást, mondjuk egy választási pártot, egy „nemfidesz”-t, egy összellenzéki kerekasztalt vagy bármit, akkor marad majd egy zászlóvivő. Aki mögött nem lesz senki.
Szerző
Markotay Csaba

Ébresztő

Jó reggelt kívánok – mondhatná az egyszeri magyar újságolvasó a New York Times szerkesztőinek, akik – formabontó módon magyarul is – lehoztak egy sokszereplős riportot arról, hogyan működik és kiket kedvezményez az EU agrártámogatási rendszere Kelet-Európában, és azon belül hangsúlyosan Magyarországon. 
A számunkra kevés újdonsággal szolgáló cikk fő állítása, hogy a támogatásokból sok kistermelő profitál keveset, és kevés oligarcha nagyon sokat. Utóbbiak jellemzően a politika moslékosvályúja körül gyülekeznek, sokuk egyenesen gyakorló politikus. Azaz egyszerre osztja és nyeri az uniós forrásokat, ami első pillantásra összeférhetetlennek tűnik, de valamiért a brüsszeli döntéshozókat nem zavarja. Hogy miért nem, arra is van megfejtése az amerikai lapnak: azért, mert az Unió nem a vidék életben tartására, hanem a helyi elitek lekenyerezésére/megvásárlására használja az agrárpénzeket. A valódi cél nem a sok önálló gazdálkodó egzisztenciájának megteremtése, hanem annak biztosítása, hogy a keleti tagállamok hangadói ne forduljanak az EU ellen. 
Az írás szerzői kilenc országban vizsgálódtak, és találtak nehéz súlyú versenyzőket másfelé is – Andrej Babis cseh miniszterelnököt például, aki dollárban számolva is milliárdos, tehát aligha szorul bármiféle támogatásra, mégis 42 millió dollárnyi összeget kapott tavaly az európai agrárkasszából –, az anyag felét azonban a magyar sztorinak szentelik, hangsúlyosan kitérve a miniszterelnöki család szűkebb pátriájára, Fejér megyére. Az is páratlan élmény, hogy a legtöbb visszaéléssel járó uniós támogatási mechanizmust éppen egy hazai példán keresztül lehet a legszemléletesebben bemutatni az amerikai olvasóknak. Végre egy igazi magyar sikertörténet; valami, amit (még ha színtiszta lopás is) sokkal hatékonyabban csinálunk, mint a szomszédaink. Az igazi csoda azonban a pénz útjának megvilágítása: nekünk úgyszólván természetes, hogy a feneketlen mézesbödönből Orbán Viktor közvetlen környezete markolhat először – a top-agrárbárót nálunk mindenki ismeri, az USA-ban még csak most ismerkednek vele: Mészáros Lőrincnek hívják –, de az állami földek bérbeadásának és értékesítésének átpolitizált rendszerén keresztül azt is ők döntik el, hogy másoknak mennyi jut. 
A cikk feudális struktúrák, függőségi rendszerek kiépítéséről beszél, azt is megjegyezve (a Felcsúthoz közeli Csákvár esetéből kiindulva), hogy ugyanazok a családok, amelyektől korábban a kommunisták vették el a családi földet az erőszakos téeszesítés idején, most választhatnak, hogy Mészáros vagy Orbán valamelyik másik háztáji oligarchájának birtokán szeretnének-e bérmunkásként boldogulni.
A lap konklúziója: a kifosztott, elszegényedő vidék egyelőre csendben tűr – ki merne az ellen lázadni, akinél a kasszakulcs van? Azt pedig már csak mi tesszük hozzá  magunkban, hogy ha ez New Yorkból nézve ennyire tisztán látszik, akkor látják-e vajon a történetet sokkal közelebbről figyelő európai adófizetők is – akik az új középkort megalapozó milliárdokat összeadják. És ha látják, vajon meddig nézik még szótlanul?
Frissítve: 2019.11.05. 09:16