Zászlóvivők

Alig vagyunk túl az ellenzék számára sikeres választáson, megint új receptet kell kitalálnia az „nemfideszes” oldalnak, ha közösen akar ráfordulni 2022-re. Az összefogás ugyan gyümölcsöző volt az önkormányzatok esetében, a parlamenti választásnál azonban nem (vagy nem kizárólag) a jó egyéni jelölteké a főszerep. Ott – alapvetően és választói nézőpontból is – pártok versenyeznek, és ilyenkor más megoldások kellenek. Látható volt 2014-ben, mire volt elég az MSZP-Együtt-DK-PM-MLP összefogás, illetve azóta hány párt tűnt el ebből az ötös fogatból.
Az egy a tábor, egy a zászló a Fidesznél kiváló jelszó volt a partnerek felszalámizására; tudnának erről mesélni az eltűnt kisgazdák, a megszűnt demokrata fórum, a láthatatlan zsebpárttá alakult KDNP. Az önkormányzati győzelem utáni helyezkedés már elindult az ellenzéki térfélen: a jobbikos Jakab Péter például nemrég arról írt, hogy „célunk nem lehet kevesebb, minthogy mielőbb az ellenzék, majd a kormányváltás vezető, megkérdőjelezhetetlen ereje legyünk”. De ezt akarja kimondva vagy kimondatlanul az LMP, erre pályázik az elvek és a változás szükségességére logikusan hivatkozó Momentum, ahogy az utóbbi időszak felméréseiben szintén jól szereplő DK, és persze a szocialisták is a Párbeszéddel együtt.
De bárki lesz a zászlóvivő, a tarkóján fogja érezni a mögötte futók fagyos leheletét. Azokét, akiknek – érthetően – a túlélés a cél, akár megújulva, akár anélkül. Addig rendben van, hogy meg kell szabadulni attól, aki korrupt, aki nem nyitott a kihívásokra, aki más pályán játszik. De vajon ki lehet hagyni a politikai szaknévsorból a „régi” arcokat? Vajon két év múlva is futni fog a szekér azoknak, akiknek most robog? Önmagában jó elgondolás, hogy közös ellenzéki miniszterelnök-jelöltet kell keresni 2022-re. De mi van azon túl?
Ezekre kell választ adni az ellenzéki oldalon, és ha nem találnak ki valamilyen megoldást, mondjuk egy választási pártot, egy „nemfidesz”-t, egy összellenzéki kerekasztalt vagy bármit, akkor marad majd egy zászlóvivő. Aki mögött nem lesz senki.
Szerző
Markotay Csaba

Ébresztő

Jó reggelt kívánok – mondhatná az egyszeri magyar újságolvasó a New York Times szerkesztőinek, akik – formabontó módon magyarul is – lehoztak egy sokszereplős riportot arról, hogyan működik és kiket kedvezményez az EU agrártámogatási rendszere Kelet-Európában, és azon belül hangsúlyosan Magyarországon. 
A számunkra kevés újdonsággal szolgáló cikk fő állítása, hogy a támogatásokból sok kistermelő profitál keveset, és kevés oligarcha nagyon sokat. Utóbbiak jellemzően a politika moslékosvályúja körül gyülekeznek, sokuk egyenesen gyakorló politikus. Azaz egyszerre osztja és nyeri az uniós forrásokat, ami első pillantásra összeférhetetlennek tűnik, de valamiért a brüsszeli döntéshozókat nem zavarja. Hogy miért nem, arra is van megfejtése az amerikai lapnak: azért, mert az Unió nem a vidék életben tartására, hanem a helyi elitek lekenyerezésére/megvásárlására használja az agrárpénzeket. A valódi cél nem a sok önálló gazdálkodó egzisztenciájának megteremtése, hanem annak biztosítása, hogy a keleti tagállamok hangadói ne forduljanak az EU ellen. 
Az írás szerzői kilenc országban vizsgálódtak, és találtak nehéz súlyú versenyzőket másfelé is – Andrej Babis cseh miniszterelnököt például, aki dollárban számolva is milliárdos, tehát aligha szorul bármiféle támogatásra, mégis 42 millió dollárnyi összeget kapott tavaly az európai agrárkasszából –, az anyag felét azonban a magyar sztorinak szentelik, hangsúlyosan kitérve a miniszterelnöki család szűkebb pátriájára, Fejér megyére. Az is páratlan élmény, hogy a legtöbb visszaéléssel járó uniós támogatási mechanizmust éppen egy hazai példán keresztül lehet a legszemléletesebben bemutatni az amerikai olvasóknak. Végre egy igazi magyar sikertörténet; valami, amit (még ha színtiszta lopás is) sokkal hatékonyabban csinálunk, mint a szomszédaink. Az igazi csoda azonban a pénz útjának megvilágítása: nekünk úgyszólván természetes, hogy a feneketlen mézesbödönből Orbán Viktor közvetlen környezete markolhat először – a top-agrárbárót nálunk mindenki ismeri, az USA-ban még csak most ismerkednek vele: Mészáros Lőrincnek hívják –, de az állami földek bérbeadásának és értékesítésének átpolitizált rendszerén keresztül azt is ők döntik el, hogy másoknak mennyi jut. 
A cikk feudális struktúrák, függőségi rendszerek kiépítéséről beszél, azt is megjegyezve (a Felcsúthoz közeli Csákvár esetéből kiindulva), hogy ugyanazok a családok, amelyektől korábban a kommunisták vették el a családi földet az erőszakos téeszesítés idején, most választhatnak, hogy Mészáros vagy Orbán valamelyik másik háztáji oligarchájának birtokán szeretnének-e bérmunkásként boldogulni.
A lap konklúziója: a kifosztott, elszegényedő vidék egyelőre csendben tűr – ki merne az ellen lázadni, akinél a kasszakulcs van? Azt pedig már csak mi tesszük hozzá  magunkban, hogy ha ez New Yorkból nézve ennyire tisztán látszik, akkor látják-e vajon a történetet sokkal közelebbről figyelő európai adófizetők is – akik az új középkort megalapozó milliárdokat összeadják. És ha látják, vajon meddig nézik még szótlanul?
Frissítve: 2019.11.05. 09:16

Egy másik olvasat

Látszólag világos itt minden. Orbán Viktor a „legkeresztényebb”, a „legeurópaibb”, és küldetésének érzi az öreg kontinens megvédését a „migránshordáktól”. Ezért támogatja az Európai Unió kormányfői közül egyedüliként Erdogan törekvéseit egy északkelet-szíriai biztonsági övezet létrehozására. „A magyar nemzeti érdek az, hogy a törökök Szíria irányába oldják meg a bevándorlási kérdést, és ne Európa irányába” – fogalmazott nemrégiben a magyar diplomácia vezetője. És Loyolai Szent Ignáccal szólva, a cél szentesíti az eszközöket. Egyesek szerint etnikai tisztogatással ér fel a kurdok elüldözése otthonaikból, s helyükre arabok betelepítése? Ugyan már. Miniszterelnökünktől tudjuk, hogy ez csupán amolyan szépelgő emberi jogi handabanda; éppúgy, mint a hozzánk érkező menekültek éheztetésének kifogásolása a hazánk déli határán kialakított tranzitzónában. A politikai korrektség letűnőben lévő korszakának mementója.
Hanem van itt még egy körülmény, mely lehetőséget ad az események más olvasatára. Szijjártó Péter külügyér tudniillik arra ugyancsak emlékeztetett, hogy amennyiben az EU elítéli a szóban forgó török inváziót, Erdogan esetleg rászabadítja kontinensünkre a Törökországban élő több milliónyi szíriai menekültet. „Röszkéből egy is elég volt” – utalt a török államfő sokadik fenyegetésére maga Orbán Viktor is, egyik szokásos pénteki rádióinterjújában. Szerintem azonban a magyar kormányfőnek soha nem volt akkora szüksége egy újabb migrációs hullámra, mint éppen most. 
Tudjuk, hogy Orbán évtizedekre tervez, a közelmúltban lezajlott önkormányzati választás eredménye nyomán mégis mind többen kérdőjelezik meg tekintélyelvű rendszerének hosszú távú életképességét. 2015 szelleme kiszabadult a palackból. Emlékezhetünk arra, hogy négy esztendeje a harmadik Orbán-kabinet mind nyilvánvalóbb szakpolitikai dilettantizmusa, szociális érzéketlensége, s a hazánkban burjánzó korrupció következtében három időközi választást is elveszített a kormánypárt, s ezzel odalett minősített törvényhozási többsége. A „nemzet miniszterelnökének” csúfos bukása úgyszólván borítékolható volt, de a történelem hamarosan közbeszólt. A kibontakozó menekültválság lehetőséget adott Orbánnak hatalma megmentésére, a magyar társadalomban lappangó idegengyűlölet felszínre hozatala révén.
Október 13. új helyzetet teremtett. A sokáig széttöredezett ellenzék egységbe tömörült, s a xenofób kormányzati retorika varázsereje is mind kevesebb választópolgárra hat. Ebben a szituációban Erdogan dobhat mentőövet Orbán Viktornak. A több millió szíriai menekülttel való fenyegetőzés hatására hazánkban szignifikánsan megnőhet az igény egy erőskezű, autokratikus vezetőre. A törökországi rezsim képviselői feltehetőleg máris felismerték érdekazonosságukat a magyar kormányfővel. És minden bizonnyal azt az árat szabták Orbán Viktor hatalmának megmentéséért, hogy hazánk diplomáciája következetesen blokkolja Ankara szíriai kalandjának uniós megbélyegzését. A szerző publicista 
Szerző
Beck Tamás