Aki eladta Lenint

A régi, piros betűs november hetedikéken nem láttuk a képét a faliújságon. Utcát, élüzemet, úttörőcsapatot sem neveztek el róla, hiába tett felbecsülhetetlen szolgálatot a pártnak. Még aki ismerte is a felejtésre ítélt hős nevét, ha jót akart, inkább nem vette a szájára. Ezt a talányos figurát, milliomos kommunistát, titkosszolgálatokkal üzletelő fegyverkereskedőt kiretusálták a „vörös október” történetéből. Pedig kevesen gyakoroltak akkora hatást a világ alakulására a múlt században, mint Alexander Parvus (1867–1924).
Egy gettóban született a minszki kormányzóságban, Izrail Lazarevics Gelfand néven. Odesszában nőtt fel, Svájcban közgazdaságtant tanult, Németországban marxista lett. Az elsők között csatlakozott a szocialistákhoz, és akárcsak elvtársai, ő is mozgalmi nevet vett fel. A nála három évvel fiatalabb Uljanovval (Lenin) közösen alapította az Iszkra folyóiratot, az ideológiai vitákban Bronstejn (Trockij) oldalán állt, és a permanens forradalom elvét vallotta.
Az 1905-ös felkelés hírére hamis papírokkal Szentpétervárra sietett. A bukás után bebörtönözték, majd Szibériába száműzték, de megszökött. Németországban kizárták a szociáldemokrata pártból, mert gyanúba keveredett, hogy az emigráció pénztárnokaként elsikkasztotta Gorkij Éjjeli menedékhelyének jogdíját, amit a mozgalomnak ajánlott fel az író. Isztambulban telepedett le, ahol fegyverkereskedésből meggazdagodott a Balkán-háború alatt (1912–13). 
A világháború kitörésekor befolyásos barátai közvetítésével javasolta Berlinnek, titkos akciókkal destabilizálják az orosz hátországot. Parvus bizalmasa, a koppenhágai követ táviratban sürgette a külügyminisztériumot, „keltsék a lehető legnagyobb zűrzavart” az időközben Petrográdra átkeresztelt fővárosban. Sikerült eladniuk az ötletet. A cár bukása után a németek olyan helyzetet akartak teremteni az ellenség hátában, hogy az új orosz kormányzat kénytelen legyen különbékét kötni a keleti fronton. 
Ezzel a szándékkal segítettek hazajutni a svájci emigrációból Leninnek – lepecsételt vagonban, hogy formailag ne lépjen német földre. A parányi bolsevik frakció a zavarkeltésre szánt birodalmi márkákból szervezte meg magát, és kitört az elszigeteltségből. Százezres példányszámban nyomták, ingyen osztogatták a Pravdát. Békét ígértek a nélkülöző, demoralizált népnek, amely torkig volt a háborúval. Így készítették elő a jeles őszi napot, amikor eldördült az Auróra cirkáló vaktölténnyel leadott ágyúlövése, és vöröskatonák holtrészegre itták magukat a Téli palota borospincéjében.
A német császárságot nem mentette meg a diverzáns akció sikere, Oroszország sorsát azonban évtizedekre meghatározta. Az utólag Nagy Októberi Szocialista Forradalomként magasztalt államcsíny következményei ismertek. Ám Parvust nem csábította haza a szovjethatalom. Hátralévő éveiben a weimari köztársaságban élt, visszavonultan. Ott is halt meg, ugyanabban az évben, amikor protezsáltja, Vlagyimir Iljics. A sors megkímélte attól, hogy lássa Sztálin és Hitler felemelkedését. Hihette, jót tett az emberiséggel.

Életre kelt terepasztal

Semmi nem mond többet Magyarország utóbbi évtizedéről, mint a hangulat, amelyben az új Fővárosi Közgyűlés első ülése elkezdődött. Egy szokványos országban ilyenkor utána néznek a folyamatban lévő ügyeknek, ki-ki megismerkedik a padszomszédjával, és megtanulja, merre van a büfé. Budapesten azonban nem hogy a szavak, de még a kisebb-nagyobb díszletelemek is önmagukon túlmutató jelentéssel bírtak. Nem beszélve az eleve gesztusnak szánt mondandókról.
Ha ez utóbbiakat nézzük, részben megnyugodhatunk. Hiszen éppen azért győzött Karácsony Gergely és csapata Budapesten, mert a fővárosiak elhitték róluk, hogy képesek alternatívát kínálni a NER gőgjével és kapzsiságával szemben. Márpedig ha valaki azzal indít, hogy bizonyára fog hibázni, de mindig őszinte lesz, az ember gyomrában máris enyhül a kilenc éve ott tanyázó görcs. Az az értékleltár pedig, amelyet tíz pontban foglalt össze az új főpolgármester, ugyancsak egy szabad, toleráns, polgárbarát város képét festi fel. 
Ez volt tehát a kezdet, utána azonban máris föltolult a rossz szájíz. Hiszen az öt főpolgármester-helyettes még csak-csak érthető, elvégre egy koalíció nyerte meg a választást; de az már végképp az épp meghaladni remélt káderbújócskát és koncterítést idézte, ahogy az úgymond tiszta kezűek - amúgy Fidesz-módra - a bizottsági helyeket egymással gyorsan lepacsizták. 
Ráadásul a neheze csak ezután jön. Az új közgyűlésnek úgy kell ugyanis jobb pályára állítania a fővárost, hogy az előző vezetés bárgyú asszisztálása mellett jövedelme és hatásköre nagy részétől is megfosztotta Budapestet a kormány. Egyszerű terepasztallá fokozta le, ahol nagy és - barátok által - drágán megépíthető házakat lehet tologatni hol ide, hol oda, miközben olyan hangzatos dolgokat lehet reklamírozni, mint "szuperkórház" meg "múzeum negyed" - de a végeredmény valahogy persze mindig egy stadion. A hirtelen engedékenység, hogy Budapest csak mondja meg, mit nem kér, maga a mélyre ásott csapda: a felesleges beruházás a rá szánt pénzzel együtt megy majd valami engedelmesebb helyre, akinek nem tetszik az éhkopp, forduljon panaszával az új városvezetéshez.
Budapest tehát nem ússza meg annak deklarálásával, hogy köszöni szépen, de a Városligetben például fákat akar látni és sétautakat, így mindazon betonszörnyek megvalósításától eltekintene, amelyeket még nem kezdtek el, hanem szembe kell mennie a kormány azon elképzeléseivel is, amelyekhez valójában nincs köze. Mert nem elég kimondani, hogy a ligetben ne legyen Nemzeti Galéria, hanem azt is hozzá kellene tenni: a Galéria jó helyen van a Várban, semmi sem indokolja, hogy az e célra átalakított egykori királyi palota önmagukban is építészeti értéket jelentő múzeumi tereit szétbarmolják, és valami újabb múlthamisító, retrográd tartalommal rakják tele. Ily módon a fővárosnak fel kell majd szólamlania az egész várbeli kormányzati negyed dolgában is.
Ezt csak azoknak mondom, akik azt remélik, konfliktusmentes eszmecserére számíthat Karácsony Gergely a mai kormányülésen, ahová meghívást kapott.
Szerző
N. Kósa Judit

Kabát, gomb

A kormány puritán, a tíz parancsolatot szigorúan betartó képviselői az önző, pénzéhes magán tankönyvkiadóktól (is) féltik a magyar családokat. Ezért szent küldetésüknek tekintik, hogy megtisztítsák a piacot – és az iskolákat – a drága, ördögi magánkiadványoktól. Mindenkinek az lesz a legjobb, ha egységes állami tankönyvekből tanulnak a gyerekek. 
Az már mindegy, hogy mit tanulnak (a fenét érdekli, mennyi marhaság került bele a sietve összeeszkábált, „újgenerációs” művekbe), a lényeg, hogy el lehessen mondani: annyira olcsó, hogy ingyen van (legalábbis amíg kölcsönzi a gyerek az iskolától). Annyira olcsó, hogy a kidolgozásuk alsó hangon 5-6 milliárd forint uniós forrást emésztett fel. Annyira olcsó, hogy talán még ennél is többe kerül a filléres tankönyvek előállításával megbízott veszteséges cégek kipárnázása. De erről az egyszerű adófizetőnek nem kell tudnia. Ahogy arról sem, hogy amíg a puritán állami vállalat 40-50 millió forintból fejleszt egyetlen silány minőségű tankönyvet, addig a harácsoló magánkiadók ennyi pénzből egy egész tankönyvcsaládot elő tudnak állítani. 
Kérdés, mindez az ablakon kidobott pénz lesz-e, ha jövőre valóban bevezetik az új Nemzeti alaptantervet (Nat), az ahhoz kapcsolódó új kerettanterveket – amikhez elvben új tankönyvekre is szükség lenne. Bár az Orbán-kormánytól nem áll távol a magyar és más uniós adófizetők pénzének herdálása, nem valószínű, hogy így lesz. Sokkal valószínűbb, hogy a Natot és a tanterveket igazítják majd úgy, hogy azoknak az utóbbi években kiadott tankönyvcsodák is megfeleljenek. Most egyszerűbbnek tűnik a gombhoz varratni a kabátot. 
Persze elkerülhetetlen, hogy a könyvek is átessenek egy kis ráncfelvarráson. Nem véletlen, hogy a tankönyvfejlesztés decembertől az Oktatási Hivatalhoz kerül – ahhoz az Oktatási Hivatalhoz, ahol az antiszemita írókért rajongó Takaró Mihály irodalomtörténészt is foglalkoztatják. Az meg nem probléma, ha bemérésre, tesztelésre, a tanárok felkészítésére már nincs idő; majd kipróbálják élesben.
Szerző
Juhász Dániel