Életre kelt terepasztal

Semmi nem mond többet Magyarország utóbbi évtizedéről, mint a hangulat, amelyben az új Fővárosi Közgyűlés első ülése elkezdődött. Egy szokványos országban ilyenkor utána néznek a folyamatban lévő ügyeknek, ki-ki megismerkedik a padszomszédjával, és megtanulja, merre van a büfé. Budapesten azonban nem hogy a szavak, de még a kisebb-nagyobb díszletelemek is önmagukon túlmutató jelentéssel bírtak. Nem beszélve az eleve gesztusnak szánt mondandókról.
Ha ez utóbbiakat nézzük, részben megnyugodhatunk. Hiszen éppen azért győzött Karácsony Gergely és csapata Budapesten, mert a fővárosiak elhitték róluk, hogy képesek alternatívát kínálni a NER gőgjével és kapzsiságával szemben. Márpedig ha valaki azzal indít, hogy bizonyára fog hibázni, de mindig őszinte lesz, az ember gyomrában máris enyhül a kilenc éve ott tanyázó görcs. Az az értékleltár pedig, amelyet tíz pontban foglalt össze az új főpolgármester, ugyancsak egy szabad, toleráns, polgárbarát város képét festi fel. 
Ez volt tehát a kezdet, utána azonban máris föltolult a rossz szájíz. Hiszen az öt főpolgármester-helyettes még csak-csak érthető, elvégre egy koalíció nyerte meg a választást; de az már végképp az épp meghaladni remélt káderbújócskát és koncterítést idézte, ahogy az úgymond tiszta kezűek - amúgy Fidesz-módra - a bizottsági helyeket egymással gyorsan lepacsizták. 
Ráadásul a neheze csak ezután jön. Az új közgyűlésnek úgy kell ugyanis jobb pályára állítania a fővárost, hogy az előző vezetés bárgyú asszisztálása mellett jövedelme és hatásköre nagy részétől is megfosztotta Budapestet a kormány. Egyszerű terepasztallá fokozta le, ahol nagy és - barátok által - drágán megépíthető házakat lehet tologatni hol ide, hol oda, miközben olyan hangzatos dolgokat lehet reklamírozni, mint "szuperkórház" meg "múzeum negyed" - de a végeredmény valahogy persze mindig egy stadion. A hirtelen engedékenység, hogy Budapest csak mondja meg, mit nem kér, maga a mélyre ásott csapda: a felesleges beruházás a rá szánt pénzzel együtt megy majd valami engedelmesebb helyre, akinek nem tetszik az éhkopp, forduljon panaszával az új városvezetéshez.
Budapest tehát nem ússza meg annak deklarálásával, hogy köszöni szépen, de a Városligetben például fákat akar látni és sétautakat, így mindazon betonszörnyek megvalósításától eltekintene, amelyeket még nem kezdtek el, hanem szembe kell mennie a kormány azon elképzeléseivel is, amelyekhez valójában nincs köze. Mert nem elég kimondani, hogy a ligetben ne legyen Nemzeti Galéria, hanem azt is hozzá kellene tenni: a Galéria jó helyen van a Várban, semmi sem indokolja, hogy az e célra átalakított egykori királyi palota önmagukban is építészeti értéket jelentő múzeumi tereit szétbarmolják, és valami újabb múlthamisító, retrográd tartalommal rakják tele. Ily módon a fővárosnak fel kell majd szólamlania az egész várbeli kormányzati negyed dolgában is.
Ezt csak azoknak mondom, akik azt remélik, konfliktusmentes eszmecserére számíthat Karácsony Gergely a mai kormányülésen, ahová meghívást kapott.
Szerző
N. Kósa Judit

Kabát, gomb

A kormány puritán, a tíz parancsolatot szigorúan betartó képviselői az önző, pénzéhes magán tankönyvkiadóktól (is) féltik a magyar családokat. Ezért szent küldetésüknek tekintik, hogy megtisztítsák a piacot – és az iskolákat – a drága, ördögi magánkiadványoktól. Mindenkinek az lesz a legjobb, ha egységes állami tankönyvekből tanulnak a gyerekek. 
Az már mindegy, hogy mit tanulnak (a fenét érdekli, mennyi marhaság került bele a sietve összeeszkábált, „újgenerációs” művekbe), a lényeg, hogy el lehessen mondani: annyira olcsó, hogy ingyen van (legalábbis amíg kölcsönzi a gyerek az iskolától). Annyira olcsó, hogy a kidolgozásuk alsó hangon 5-6 milliárd forint uniós forrást emésztett fel. Annyira olcsó, hogy talán még ennél is többe kerül a filléres tankönyvek előállításával megbízott veszteséges cégek kipárnázása. De erről az egyszerű adófizetőnek nem kell tudnia. Ahogy arról sem, hogy amíg a puritán állami vállalat 40-50 millió forintból fejleszt egyetlen silány minőségű tankönyvet, addig a harácsoló magánkiadók ennyi pénzből egy egész tankönyvcsaládot elő tudnak állítani. 
Kérdés, mindez az ablakon kidobott pénz lesz-e, ha jövőre valóban bevezetik az új Nemzeti alaptantervet (Nat), az ahhoz kapcsolódó új kerettanterveket – amikhez elvben új tankönyvekre is szükség lenne. Bár az Orbán-kormánytól nem áll távol a magyar és más uniós adófizetők pénzének herdálása, nem valószínű, hogy így lesz. Sokkal valószínűbb, hogy a Natot és a tanterveket igazítják majd úgy, hogy azoknak az utóbbi években kiadott tankönyvcsodák is megfeleljenek. Most egyszerűbbnek tűnik a gombhoz varratni a kabátot. 
Persze elkerülhetetlen, hogy a könyvek is átessenek egy kis ráncfelvarráson. Nem véletlen, hogy a tankönyvfejlesztés decembertől az Oktatási Hivatalhoz kerül – ahhoz az Oktatási Hivatalhoz, ahol az antiszemita írókért rajongó Takaró Mihály irodalomtörténészt is foglalkoztatják. Az meg nem probléma, ha bemérésre, tesztelésre, a tanárok felkészítésére már nincs idő; majd kipróbálják élesben.
Szerző
Juhász Dániel

Szervezettség és szolidaritás

A híradásokból tudjuk, hogy a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) kilép a Szakképzési Innovációs Tanácsból (SZIT), mert a SZIT nem véleményezhette az elmúlt egy évben megjelent jogszabálytervezeteket. A szakszervezet elnöke azt is megerősítette: ha 2019. november 22-ig a kormány nem teljesíti követeléseiket, úgy - korábbi kongresszusi döntésüknek megfelelően – 2020 januárjára sztrájkot szerveznek.
A Népszava „Sztrájkdilemma” című írásában Juhász Dániel úgy ítéli meg, hogy merész dolog a sztrájkkal való fenyegetőzés, hiszen „létrejött egy ördögi kör: a szakszervezet erőtlenné válik, ha a dolgozó nem áll oda mellé, amikor hívják. A dolgozó viszont azért nem áll oda, mert attól tart, az erőtlen szakszervezet nem tudja megvédeni.” Azt gondolom, hogy ezzel a megállapítással nehéz vitatkozni. 
A pedagógusok bejelentésével egyazon napon, Róma történetében először általános munkabeszüntetésre került sor, a köz- és versenyszféra munkavállalóinak nagy tömege (több tízezer ember) sztrájkba lépett. Csatlakoztak az akcióhoz a fővárosi orvosok, pedagógusok (!), szemetesek stb., de a múzeumok egy része sem nyitott ki, és leállt a római bíróságok munkája. A vasutasok sem maradtak ki a megmozdulásból. 
Ma még nem tudni, hogy milyen eredményt ért el ez a széleskörű - politikai tiltakozást is kifejező - munkabeszüntetés, de hogy érdemi következményei lesznek, az nem kétséges. Olasz barátaink nem körülményeskedtek, nem játszottak bizottságosdit, nem sumákoltak, hanem egyértelműen megmutatták a politikai, gazdasági és kulturális szempontból kiemelkedő fontosságú metropolis vezetőinek, hogy „tele van a hócipőjük”. A 60 milliós Olaszországban a szakszervezeti tagok száma meghaladja a 10 milliót, míg a 10 milliós népességű Magyarországon csak jó esetben éri el a 320 ezret. Tudom, hogy az aktivitás és a hatékonyság nem mennyiségi kérdés, de érdekvédelmi/érdekérvényesítési szempontból biztosan nem hátrány, ha az öntudatos munkavállalók tömegei szakszervezetekbe tömörülnek. Itáliában az összes munkavállaló arányában a szakszervezeti szervezettségi szint meghaladja a 20 százalékot, nálunk nem éri el a 8-at, és folyamatosan csökken. Az üzleti szférában csak 4-5 százalék ez az arány.
A római megmozdulás – és bármennyire furcsa – a magyar önkormányzati választás egy irányba mutat. Mindkettő azt bizonyítja, hogy csak egységes és határozott fellépéssel lehet jól képviselni politikai értékeket és munkavállalói érdekeket. Az olasz fővárosban nem egy ágazat emelte fel a hangját saját céljai elérése érdekében, hanem különféle szakmák egymással szolidáris munkavállalói bénították meg a 2,7 milliós főváros életét. Emlékezzünk: a tavaly késő ősszel elfogadott – munkavállalói szempontból kifejezetten aggályos – Munka Törvénykönyve módosítás (szakszervezeti szlengben: „rabszolga-törvény”) néhány városban kisebb-nagyobb demonstrációt váltott ki, de szervezett és tömeges (esetleg országos szintűnek minősíthető) akció megszervezéséhez nem volt elég erő. Az inkriminált törvényhely (400-as túlórakeret, hároméves elszámolási időszak stb.) ma is hatályban van.
Nem vitatható, hogy Magyarországon a közszolgálati szférában (esetünkben a közalkalmazotti jogállású pedagógusoknak) nagyon nehéz tömegeket megmozdító és ebből eredően eredményes, illetve sikeres sztrájkot szervezni. A pedagógusoknál tovább rontja a helyzetet, hogy a szakma megosztott: létezik a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) és a jóval alacsonyabb taglétszámú Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ). Jellemzően külön utat járnak, együttműködésük esetleges, csaknem véletlenszerű. Aktuális példa: a PDSZ már augusztus közepén kilépett a Szakképzési Innovációs Tanácsból, a PSZ csak most, október 24-én. Nem „szólt” volna nagyobbat, ha a két – a szakmát alapvetően meghatározó – munkavállalói érdekképviselet demonstratív módon, egy időpontban jelenti be a távozását a SZIT-ből? De most talán van arra remény, hogy a jövő januárra tervezett pedagógus munkabeszüntetésre közösen mozgósítanak. És vajon mit lép a harmadik „kistestvér”, a Magyar Közoktatási és Szakképzési Szakszervezet? A Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetéről már nem is teszek említést. 
Abszolút világos és egyértelmű, hogy a januárra tervezett munkabeszüntetés csak akkor lehet eredményes és sikeres, ha a bölcsődei dolgozóktól kezdve az egyetemi oktatókig bezárólag egységesen és szervezetten lépnek fel kéréseik, követeléseik teljesítése érdekében. Továbbmegyek: ha ez kevésnek bizonyul, akkor más stratégiai ágazatokban dolgozó munkavállalók együttérzésére és támogatására is szükség lehet. 
De ha megint csak mutogatásra, maszatolásra és testületi döntések mögé való elrejtőzésre képes a magyar szakszervezeti mozgalom, akkor azt tudom javasolni, hogy még időben álljanak le a sztrájkfenyegetéssel. Épeszű magyar munkavállaló ugyanis biztosan nem fogja kockáztatni az állását, a biztonságát és a jövőjét egy gyenge és társadalmi támogatást nem élvező kiscsoportos és már előre láthatóan hatástalan akcióért. A sztrájk hatékony fegyver, de vigyázat: visszafelé is elsülhet! A szerző közgazdász 
Frissítve: 2019.11.06. 09:16