Az űrhajósok sem szuperemberek

Scott Kelly amerikai asztronauta könyvében bepillantást enged a Nemzetközi Űrállomáson töltött mindennapokba.

Scott Kelly amerikai űrhajósnak a Park Könyvkiadó gondozásában megjelent „Egy év az űrben” című munkája nemcsak annak a 340 napnak a története, amelyet Kelly az űrben töltött 400 kilométeres magasságban, hanem a futballpálya nagyságú Nemzetközi Űrállomásé is, amely a nemzetközi tudományos együttműködés fantasztikusan izgalmas terepe. Ez volt Kelly negyedik és egyben utolsó űrutazása. Számos tévhitünket oszlatja el a könyv és nemcsak az űrhajózással, hanem az űrhajósokkal kapcsolatban is, akiket hajlamosak vagyunk egészen különleges embereknek tekinteni, pedig sok tekintetben ugyanolyanok, mint mi földönjárók. Egyvalamiben azonban valóban mások: egészen hihetetlen munkát fektetnek abba, hogy álmaikat megvalósítsák.

Scott Kelly alkoholista, verekedős szülők gyermekeként szétszórt, figyelemzavaros, ritka rossz tanuló volt. Mindenhonnan kirúgták, mint teljesen alkalmatlan diákot. Akkor változott meg, amikor szintén űrhajósnak készülő ikertestvére segítségével megtalálta élete célját, az űrutazást. Elképesztő energiával, kerülő utakon érte el, hogy egyáltalán hajlandóak legyenek a pilótaképzés közelébe engedni. Míg eljuthatott az űrbe, minden elképzelhető és elképzelhetetlen feladatot meg kellett oldania a brutális katonai kiképzéstől kezdve számos repülőgép típus vezetésén keresztül a háborgó tengeren imbolygó repülőgéphordozóra való megannyi életveszélyes éjszakai leszállásig.

Az űrállomáson percre lebontott feladatok sokaságával kell megbirkózni. Egy elszabadult alkatrész, egy meghibásodott szerkezet plusz munkát jelent. És nincs olyan munka, amit ne kellene tudnia megoldania az űrhajósnak. A vizeletet ivóvízzé alakító berendezés körülményes megtisztítása éppen olyan fontossá válhat, mint a Földről felküldött teherűrhajó roppant bonyolult befogása. A vérvételtől és az ultrahang vizsgálattól kezdve a fogkezelésen át az egerek boncolásáig sok mindent tudniuk kell.

Innen alulról egy űrséta közel sem tűnik olyan életveszélyesnek, mint amilyen valójában. Egyetlen apró rossz mozdulat azonban elég ahhoz, hogy az űrhajós elszálljon az űrbe. Az e célra gyártott roppant nehéz szkafanderben, amelynek a felvétele önmagában is fizikai megpróbáltatást jelent, órákig dolgoznak az elkerülhetetlen javításokon. „Lehet, hogy pánikba esnék, ha elgondolkoznék azon, amit csinálok. Amikor rám süt a nap, intenzív forróságot érzek. Ha háromnegyed órával később lemegy, a hőmérséklet plusz 130-ról mínusz 170 fokra csökken. Fűtött kesztyűt viselünk, hogy ne fagyjanak meg az ujjaink, de a csizmánkban nincs fűtés.” Az állomás külső részén sok a sérülés, mikrometeoritok és keringő törmelékdarabok roncsolásokat okoznak. Ezek bármikor eltalálhatják a kozmonautákat is.

Ott fent pusztul az űrhajós szervezete, csontjaik veszítenek a tömegükből, kisebbek lesznek az izmaik, vékonyabb a szívizomzat. Hatalmas a sugárterhelés. Első, 159 napig tartó küldetésekor Kellyt tíz mellkasröntgennek megfelelő dózis érte minden nap. Szenvednek a magas széndioxid-koncentrációtól, a látásromlástól. Csak a nők szeme nem romlik. Kelly szerint ezért, ha addig nem oldják meg ezt a problémát, elképzelhető, hogy csak nők lesznek képesek eljutni a Marsra, mivel a férfiak a hosszú úton elveszíthetik a látásukat.

A szuperemberekről kialakított elképzeléseinknek nincs sok köze a valósághoz. Mese csak, hogy makulátlan egészségnek kell örvendeniük. Ehhez képest Kelly az egyik útja előtt prosztatarákkal megoperáltatta magát, néhány hónappal később már az újabb űrutazásra tréningezett. Mivel képtelen volt megszokni a kontaktlencsét, szemüveget viselt még az űrsétája alatt is.

A munka követelte fegyelmezettség soha nem gátolta sem őt, sem a többieket abban, hogy alaposan felöntsenek a garatra, és amikor erre a földön lehetőség nyílt, a dorbézolásra. Még a legszigorúbb utasításokat is figyelmen kívül hagyták egy kis móka kedvéért. Viszont mindig tudták, mikor nem szabad lazítani. A makulátlan erkölcsi tisztaság sem követelmény. Kelly két gyerekével hagyta ott a feleségét, hogy aztán párkapcsolatban éljen tovább.

Sokuknak volt valami babonája. Amikor Jurij Gagarin a starthoz tartott, megkérte a sofőrt, hogy állítsa meg a buszt, majd levizelte a jobb hátsó kereket. Azóta ez szinte kötelező rituálévá vált. (A nők üvegben viszik magukkal a vizeletüket, hogy ne kelljen levetkőzniük.)

Nagy lelkierőre van szükségük a váratlan események idején. A szállítóűrhajók sorozatos felrobbanása miatt a megsemmisült élelmiszerek, gyógyszerek, víz hiányával is meg kell birkózni. A vészesen közeledő űrszemét elől is ki kell térni. De önmagában a bezártság is nehezen elviselhető. A műszerek állandó zaját sem könnyű elviselni. És egymást is meg kell szokniuk. Úgy tűnik, ez megy a legkönnyebben. Roppant harmonikus az együttműködés, szoros a barátság. A szürke ötven árnyalatát orosz hangalámondással nézték végig.

Az orosz űrhajósok humora, nyíltsága, érdeklődése, barátkozása sincs összhangban az oroszokról keringő sablonokkal. Az oroszok és az amerikaiak megtalálták egymással a közös hangot, megszerették egymást és örültek annak, hogy nem légi csatákban találkoztak szembe egymással. Kelly egy amerikai képviselő aggodalmára, megosztanak-e minden adatot az oroszokkal, azt válaszolta: bízik bennük, vészhelyzetben rájuk bízná az életét.