A Réber-körkép

Új állandó kiállítást rendezett Réber László hagyatékából a székesfehérvári Szent István Király Múzeum. A 2001-ben meghalt legendás grafikus, karikaturista, illusztrátor műveit bemutató gyűjteményt technikai, szellemi, hangulati eredetiségéért Az év kiállítása címmel tüntette ki az idén a Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület.

Bevezetésnek ott az árnyéktalan szőnyeg, rögtön a mellékterem bejáratánál. A fekete emberalak a csak körvonal fehér árnyékával a mellette kiállított, hajdani És-grafika leszőtt értelmezése, és mint ilyen, lehet egyszerre az életmű és az életmű-kiállítás, Réber László és a fehérvári Réber Gyűjtemény praktikus szimbóluma.

Ami az előbbit illeti, nem minden rajz olyan talányos, mint ez a fekete férfi sziluett, amely-aki testtartásából következően nyilvánvalóan kifosztott áldozat, ámbár lehetséges, hogy csak az üres árnyék által leleplezett fekete szemfényvesztő. Minden esetre szótlanabb, mint az a könyöklő figura, amelynek szinte pont-pont-vesszőcske feje úgy uralja a büsztjét, hogy csak késleltetve vesszük tudomásul, hogy a büszt maga is egy lefordított pont-pont-vesszőcske fej. Vagyis alávetett, alsóbbrendű, lehet, hogy kizsákmányolt.

Réber látszólag úgy jelenít meg drámát, feszültséget, nem egyszer gyalázatot, mintha csupán emberi esendőséget és egyéni eltévelyedést látna, de sajátos módon mindezzel mégis hozza a kort, a közösséget, a társadalmat, amely mindezért felelős. Életműve diszkréten, halkan a hetvenesbe átnyúló hatvanas évtized körképe. Mit sem veszítő érvénnyel. Ritka ugyan az olyan pőre helyzetábrázolása, mint az íróé (karikaturistáé? publicistáé?), aki alkotás közben egy fenyegető szögekkel kivert támlájú széken hajlik előre, hajolva távolodva a támlától; gyakoribb az olyan néma jellemkép, amelyen a nagy, kitátott szájú sziluett arc azért lehet fenyegető, mert sziluett-partnerének az arcéle kicsi és olyan alkalmazkodó formájú, hogy éppen beleillik az üvöltő orr-száj-áll körvonalába.

Mindez azért, mert Réber stílusa elképesztően lényegre törő. Az egyvonalas, szikár ábrázolásnak abból a fajtájából való, amelynek megalkotását nyilvánvalóan számtalan vázlat, skicc, gyakorlás előzte meg. Olyan előzmények, amelyekhez nézőnek, kritikusnak sok köze nincsen, de amelyeknek a meglétét és a hasznát olyan apró gesztusok bizonyítják, mint a pont-pont-vesszőcske fej bután semmitmondó arca, az értelmiségi alak élethűen ijedt görnyedése, egy keménypapír karc néma arcvonásai.

A visszafogott beszéd azonban nemcsak odáig terjed, hogy Réber éles szerszámmal hasított fanyar grafikákat fába, papundeklibe. Visszafogottsága azokat a legendássá vált gyerekkönyv illusztrációit is selypegésmentessé hitelesítik, amelyek színesek, mint a Janikovszky-könyvekéi, olykor omlós kréta- vagy pasztellnyomok dúsítják őket, mint a Lázár Ervin-történetekéit, esetleg akvarelles, könnyed festmények, mint a Mándy Iván illusztrációk.

Hogy a népművészet, jelesül a spanyolozás is hatott erre a nem fecsegő, de annál tisztábban szóló rajzi nyelvre, azt ezúttal a nagyobbik terem társasjátéka mutatja a legvilágosabban. Visszatértünk a kiállításhoz mint kiállításhoz. Ennek a társasjátéknak a táblája maga a terem teljes szőnyegpadlózata, figurái deszkából kivágott Lázár Ervin-féle szárnyasok, játszói pedig – láttam, nincs kivétel – gyerekek és gyermekkedvűvé váló felnőttek. Valamennyien önfeledt részei az itteni a kiállítás-dramaturgiának, amelyet a múzeumok szakmai szervezete Az év kiállítása, 2019 elismeréssel honorált néhány hónapja.

Gärtner Petra kurátor és közreműködő társai egészen rendkívülit alkottak. Hogy lemezből épült nagy vár, benne el- és felvehető textilkoronák állnak a gyerekközönség rendelkezésére, az a kisebb, ámbár múzeumban nem éppen gyakori lelemény. Hogy folyamatosan vetítik az animációval végig alkotó kapcsolatban maradt Réber filmjeit, az nem példa nélküli. De a társasjáték, a szőnyeg, meg az a fal, amelyen Örkény-illusztrációk sorakoznak, s megérintve egyet-egyet, az illusztrált egyperces hallható, kihagyhatatlan része ennek az összművészeti teljesítménynek.

Falra tett rajzokat – ez régi tapasztalat – nagyobb mennyiségben fárasztó, majd lehetetlen kitartóan élvezni. A művész életében a Réber grafikák természetes élőhelye is az ülve-fekve lapozható újság és könyv volt. De Fehérváron sikerült a monotóniát és a két dimenziót hanggal, játékkal, filmmel, de főleg kreatív és jókedvű rendezői azonosulással úgy feloldani, hogy még véletlenül se sérüljön a Réber-világkép totalitása.

Infó

Vonalba zárt történetek.

Réber Gyűjtemény, Székesfehérvár

Állandó kiállítás

https://www.gyularozsa.com/