Mese fröccsel (Bödőcs Tibor: Meg se kínáltak)

„Oszkár afféle zalai bárd, és nemcsak, mert az apja hentes volt”.

Magyar táj magyar ecsettel – írnánk Bödőcs Tibor zalai passiójáról, ha nem lenne már annyira elcsépelt, mint ahogy a Zalai passió meg Szálinger Balázs költeménye. Ugyanakkor a Meg se kínáltak című regény elbeszélője mégiscsak Magyar Oszkár, a magát festőművésznek álmodó, ám ténylegesen szobafestő-mázolóként robotoló „alkoholista bohóc”, aki a kocsmapultot támasztva, kisfröccseit szorongatva próbálja levarázsolni a bugyit a pult mögött álló csaposlány Gyöngyikéről. És bár az 1967-ben született Oszi nagyon ért a színekhez és az ecsetekhez, a szavaknak is mestere, aki élettapasztalatait, filozofálgatásait, világlátását éppúgy megosztja a hallgatóságával (a lánynak szavát sem hallani a regény terében, csak Oszi mesél), mint a saját és családja, valamint a falu és az ország egykori és mostani lakosainak történeteit. Mert Oszkár afféle zalai bárd, és nemcsak, mert az apja hentes volt, göcseji-gutorföldi-őrségi rapszódosz, aki az öregek, az erdőre menő, harákoló favágók meséire már gyerekkorában odafigyelt, s maga is továbbköltötte azokat. „Nem lettem művész, de nem is hiányzik nekem a művészlét idegbaja. Jó nekem itt a pultnál, a nyugalom szigetén. Üldögélek itt, és mondatokra vadászok. Figyelem embertársaim bogarait, dilijeit, vesszőparipáit.” (143. o.) „És nehogy azt hidd, hogy én is vetítek itt neked, vagy hazudok! Én csak azt mondom, ami volt, meg ami van, nem azt, aminek léteznie kéne. Én nem mesét mondok…” (157. o.) Ugyanakkor: „Hazudtam neked itt éjjel, hazudtam neked nappal, hazudtam minden hullámhosszon…” (183. o.) Vagy: Oszkár ars poeticája a 193. oldalon („…torzítom vagy hűen ábrázolom…”).

S nemhiába, hogy Bödőcsnek – a könyvborító fülszövege szerint – „az óvodában egy részeg Hrabal volt a jele”, a regény 45 fejezetre tagolt tirádája a cseh elbeszélőt idézi, kronotoposza pedig a magyar irodalomban is oly népszerű (Krúdytól Tar Sándorig és tovább) „kocsmaidő” (© Bán Zoltán András), ahol szó követ felest, s borvirág ágyaz szóvirágnak.

Magyarország Magyar Oszkárja, aki mint „minden magyar, hungaricum”, 40 év magyar társadalomtörténetét éppúgy kommentálja, mint bárki más egy ilyen helyzetben (részben az Addig se iszik paródiakötet Retyerutyák című Móricz-hommage-ával áll rokonságban), de a titokban a sifonérok mögé freskókat alkotó szabadúszó alkesz épp ily járatos a művészettörténetben is, a barlangrajzoktól a nonfiguratívig, hasonlatait a leggyakrabban innen meríti, hogy Gyöngyike lelki szemei elé varázsolja akár a stadionépítő miniszterelnököt, Kicsit, vagy a világ körüli tengerhajókázási kalandjait. A lényeg a mese folytonossága, ám (a halált elodázó Seherezádéval szemben) itt a kufircéhség kielégítésére szolgáló történetcunamit többször megakassza, más irányba tereli, pontosabban tagolja a szomjúság (és nem, nem a víz az úr…).

Bödőcs regénye – a megidézett Hofihoz hasonlóan – a humorba csomagolt társadalomkritika felől közelíthető meg talán a legkönnyebben: ahogy az arisztokrata Festeticsek uradalmának időszakától „a tömeggyilkos Kádár” országán át felskicceli a közvagyon magánosításának történetét a mai újfeudális böszmeségig, kifigurázva a különféle társadalmi kasztok tagjainak – a legalsó, falusi-vidéki-paraszt-munkás rétegek perspektívájából látszó – magatartási jellegzetességeit-formáit. Miközben a legnagyobb megértéssel-szeretettel (ám ugyancsak humor-kíméletlen módon) közelít ez utóbbiak „népi” életmódjához, szemléletéhez. Mert ott még tudják, mi a különbség a nyuszt és a nyest között, a harapásnyomból megállapítják, melyik rágta el a Toyota vezetékét, képesek a környező természetben rátalálni az ehető gombára, elüldögélni a hegyi présház előtt, lábuknál a demizsonnal és szemlézni a nekik teremtett világot (miközben alkalomadtán a testőrei elől meglógó pápával disputálnak vöröshagymát rágcsálva), netán rácsodálkoznak a gallyszedési tilalomra a fagyos télvíz idején, mikor az erdőt éppen közpénzből felvásárolta valami új „lovag”. De a létráján egyensúlyozó festő a munkája révén mindenki lakhelyére bejut, mindenki életébe belelát, a legszegényebb cigánymuzsikusétól a leggazdagabb, paleo-öntudatos kozmetikus-cicababáéba (utóbbi lakásának kifestési ideje, illetve annak elhúzódása adja az időkeretét a könyv meséjének). Így lesz a címmé emelt „Meg sem kínáltak” egyszeri mesteremberi bosszankodás helyzetkomikumából (75. o.) országos érdekű társadalomtörténelmi (privatizációs) tanulság (127. o.) – pannon pannó.

Az „árnyalatdiplomata” „göcseji Rembrandt” mesefolyama végül villoni ihletésű danse macabréba torkollik, ám előtte még megvillantja magát a stand up komikus is (41–43. pulttámasz-fejezet), amikor Oszkár titkos művészetébe avatja be Gyöngyikét, felsorolva, ki mindenkinél, kinél melyik bútorral eltakart falrészre vitte fel az utókornak szóló falfreskóit – itt a szerző Bödőcs előadásainak felsoroláscentrikus szerkezetképlete tolakodik a regény meseterébe, és ugyan kacagtató az egymásra tromfoló képcímadások ötletessége (A közmunkások gereblyékkel és lapátokkal megállítják a globális felmelegedést Zalabaksa határában; A Gulág-lakók Lenin-összest olvasnak a barakkban, az egyik priccsen Sztálint seggbe rakja a Sátán, mindezt vörös kenguruk nézik, és az előtérben Feri, a falu bolondja táncol KISZ-es lendülettel; Erdogant kitiltják a mohácsi Gazdaboltból stb.), de sokkal jobban kilóg a lóláb, mint Oszkár művészettörténeti műveltsége esetében.

Az effajta „kilógások”, „művészi absztrakciók” azonban mégis beleférnek az igencsak szórakoztató írásműbe, mert nincs az a szabálykönyv, ami szerint ne lehetne kikacsintani az abszurd-groteszk megformálás-kacskaringók irányába. Ahogy az se lepne meg, ha a szerző következő könyvének a címében ismét ott lenne a „se”. Ám az se baj, ha mégse. (Helikon, 2019. 198 o.)