Legendák a patikában

Gyógyszertár, majdnem a falu közepén, mégis eldugva, hisz egy díszes ház mögött bújik meg szerényen, az orvosi rendelővel teljes L alakzat kisebbik téglatestében. Nagy dolog a saját gyógyszertár errefelé, másoknak kilométereket kell utazni a távolsági busszal, hogy patikára leljenek. 
Először járok errefelé, nincs receptem, az orvosom se itteni, úgyhogy inkább a kíváncsiság vezet. Elmúlt két óra, nyitva vannak, az idős asszonyok mégis kint toporognak az udvaron. Esik, még jó, hogy van egy kis beálló, így nem áznak agyon, de igazából nem lehet eldönteni, orvosra várnak, gyógyszerészre, vagy csak úgy ottragadtak ácsorogni, beszélgetni kicsit. Lépek az ajtó felé, egyszerre szisszennek fel, be ne menjek, odabent még pakolnak, meg ide amúgy se lehet csak úgy bemenni, sora van annak, egyesével léphet be mindenki, akinek pirula vagy kenőcs kell. - Tudja, itt nincs sorszám, meg fehér vonal, mint a városban, odabent mindenki hallana mindent, az meg kinek jó? - fontoskodik az egyik szürke kabátos, hófehér hajú nénike. A hangsúlyából rájövök, hogy a gyógyszertár itt afféle szentély, s miképp a paphoz se mennek gyónni kettesével vagy csoportosan, ennél is szeretik – sőt, talán igénylik is – a személyességet. 
Míg várakozom, egy hóbortos sapkás, idős asszony érezik, rózsaszín paplankabátban. A műfogsorát otthon felejthette, vagy nincs is neki, emiatt arcának két oldala befelé homorodik, a szája meg összecsücsörödik, mint aki savanyú cukrot szopogat. Két perc se kell, már megtudom, hogy itt született, lassan nyolcvan éves, de a lábát is alig tette még ki a faluból. Pedig mehetett volna akár Pestre is – és a Pest nevet úgy ejti ki, mintha azt mondaná, az Óperencián túlra –, a párja is noszogatta, hogy menjenek el innét, de ő maradt. Gyerek nem született, nincs kiért utazni, nincs kit hazavárni, aztán meg mi van a világban, ami nincs ebben a kis faluban, nagyobb házak, forgalmasabb utak, kevélyebb templomok talán. Jó neki itt, nem vágyik sehová. Most meg, hogy még gyógyszertár is nyitott pár éve, s orvos is rendel minden nap, még ha mindig más is, nincs miért buszra ülni.  
Fekete nadálytő kenőcsért jött, oszt meg újabb információt a küszöb előtt, mert képzeljem el, hogy két hónapja, a nagy árvízkor, amikor az egész falut elöntötte az özönvízszerű eső, őrá ráesett előbb a tévé, aztán meg rádőlt az egész szekrény, azóta is kenegetni kell a zúzódásokat. Nézem töpörödött, vékonyka kis testét, hihetetlennek tűnik, hogy egy ilyen test túlélje, ha ráomlik a fél szoba, csoda eshetett, már ha valóban megesett, és valóban úgy. Mert hát a tévé lehetett akár egy kicsi, hordozhatós, a szekrény meg alacsony, könnyű farostból összetákolt. De azt megtanultam már, hogy jobb ilyenkor az ilyen falusi igazságokat nem feszegetni. Bizonyára legendák is szövődnek majd a történetből, s erre a töpörödött, fura kalapos, paplankabátos asszonyra úgy emlékszik majd vissza az utókor, mint akit maga Szent Péter mentett meg a nagy árvíz idején, amikor rádőlt az egész ház.
Szerző
Doros Judit

Hátraarc

Amikor középiskolai angoltanár voltam, pontosan tudtuk: az átlagos osztályoknak, abban a heti három órában egyszerűen képtelenek vagyunk olyan biztos nyelvtudást adni, amely képessé teszi őket a hatékony kommunikációra, és lehetővé válik, hogy megszerezzék a nyelvvizsgát. Világos volt, hogy ehhez jóval több kell: minden nap nyelvtanítás, rendszeres találkozás anyanyelvi beszélőkkel, és persze másként, jobban képzett nyelvtanárok.
A baj csak az, hogy immár harminc éve nem tanítok angolt. Ennyi idő alatt pedig igazán el lehetett volna érni, hogy a gyerekek már általános iskolától hatékonyan ismerkedjenek a nyelvvel, középiskolásként pedig különösebb gond nélkül megszerezhessék a nyelvvizsgát. De még az az öt év is kínált volna lehetőségeket, amely azóta telt el, hogy egy előző Orbán-kormány kimondta: nyelvvizsga nélkül nincs felvételi.
Érdemi változás azonban mindmáig nem történt. Ahogy harminc éve, úgy most is az tud nyelvvizsgázni, aki motiváló környezetből, anyagi biztonságból kerül az iskolarendszerbe. Az ő útjuk vezet a speciális nyelvi képzést nyújtó gimnáziumokba, nekik jut szükség esetén magántanár, nekik van korlátlan internet elérésük, hogy letölthessék az eredeti nyelven élvezhető filmeket, és ők tudnak utazni is. Nekik csak macera a nyelvvizsga, de nem átugorhatatlan akadály. Annak viszont, akit az iskolának kéne eljuttatnia odáig, az egyetemek kapuja előtt ágaskodó, égig érő fal.
Ezt egyébként öt éve is tudta mindenki, ahogy azt is, hogy éppen ezért súlyosan diszkriminatív a Fidesz-kormány döntése a kötelező nyelvvizsgáról. Aminek fényében kissé meglepő, hogy Gulyás Gergely miniszter szerint korábban konszenzus volt a bevezetésről, s hogy a kormányt felkészületlenül érte a nyelvtanárok és a roma szakkollégisták tiltakozása. De mindegy is, miért döntöttek a korlátozó intézkedés visszavonása mellett, a lényeg, hogy megtették. 
És senki se idegeskedjék, végül is még jó néhány hete van a szaktárcának, hogy a tavaszi felvételi új feltételrendszerét és pontszámítási módját kidolgozza.
Szerző
N. Kósa Judit

Félnek

Nem tudom, a belügyminiszter mikor sétált utoljára egyedül, biztosítás nélkül a főváros utcáin, de javaslom, a következő napokban véletlenül se próbálkozzon az ilyesmivel. Tartok tőle, hogy a pesti nép, az istenadta nép még meglincseli. A lassan a fekete VW mikrobuszát is kihízó főnökéről nem is feltételezem, hogy gyalogosan megmártózna a pesti utcák fertőjében: utoljára tán az Egyetem térre ment testőrök és személyi biztosítás nélkül, jó harminc évvel ezelőtt, amióta pedig örökös miniszterelnök, a felcsúti házának kertjébe felhúzatott stadionba is négykeréken, testőri kísértettel jár.
Hogy miért? Mert fél. A diktátorok, autokraták folyton rettegnek, hol attól, hogy leváltják őket, vagy merényletet követnek el ellenük, hol egyszerűen csak attól, hogy az utcán járva a kisgyerekek ujjal mutogatnak rájuk: nézd anya, azon a bácsin nincsen ruha! Félnek, hogy esetleg megszólítják őket és válaszolniuk kell, pedig annak lehetőségét, hogy kérdezzenek tőlük, már a nulla alá csökkentették.
Szívükben rettegés, gatyájuk teli - ez az ami összeköti Putyint, Erdogant és a mi örökös miniszterelnökünket. Ezért lehet, hogy a köztisztasági hivatallal összetévesztett rendőrség hermetikusan lezárja az Andrássy utat, hogy a sugárút épületeiből az ott élők, dolgozók - mi, nyomorult jobbágyok - nem léphetnek ki, hogy a kisföldalattit leállítják, hogy buszok és villamosok órákon keresztül állnak, hogy egy teljes napon át megbénul egy milliós város. Mindez pusztán azért, mert minden törökök atyja és az örökös miniszterelnök be van tojva. Bibóval szólva félnek "mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük". Soroljuk? A migráncsoktól, a kurdoktól, a kommunistáktól, "a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól..."
De ezért a tegnapiért legalább Pintér Sándornak le kellene mondania.
Szerző
Simon Zoltán