Hátraarc

Amikor középiskolai angoltanár voltam, pontosan tudtuk: az átlagos osztályoknak, abban a heti három órában egyszerűen képtelenek vagyunk olyan biztos nyelvtudást adni, amely képessé teszi őket a hatékony kommunikációra, és lehetővé válik, hogy megszerezzék a nyelvvizsgát. Világos volt, hogy ehhez jóval több kell: minden nap nyelvtanítás, rendszeres találkozás anyanyelvi beszélőkkel, és persze másként, jobban képzett nyelvtanárok.
A baj csak az, hogy immár harminc éve nem tanítok angolt. Ennyi idő alatt pedig igazán el lehetett volna érni, hogy a gyerekek már általános iskolától hatékonyan ismerkedjenek a nyelvvel, középiskolásként pedig különösebb gond nélkül megszerezhessék a nyelvvizsgát. De még az az öt év is kínált volna lehetőségeket, amely azóta telt el, hogy egy előző Orbán-kormány kimondta: nyelvvizsga nélkül nincs felvételi.
Érdemi változás azonban mindmáig nem történt. Ahogy harminc éve, úgy most is az tud nyelvvizsgázni, aki motiváló környezetből, anyagi biztonságból kerül az iskolarendszerbe. Az ő útjuk vezet a speciális nyelvi képzést nyújtó gimnáziumokba, nekik jut szükség esetén magántanár, nekik van korlátlan internet elérésük, hogy letölthessék az eredeti nyelven élvezhető filmeket, és ők tudnak utazni is. Nekik csak macera a nyelvvizsga, de nem átugorhatatlan akadály. Annak viszont, akit az iskolának kéne eljuttatnia odáig, az egyetemek kapuja előtt ágaskodó, égig érő fal.
Ezt egyébként öt éve is tudta mindenki, ahogy azt is, hogy éppen ezért súlyosan diszkriminatív a Fidesz-kormány döntése a kötelező nyelvvizsgáról. Aminek fényében kissé meglepő, hogy Gulyás Gergely miniszter szerint korábban konszenzus volt a bevezetésről, s hogy a kormányt felkészületlenül érte a nyelvtanárok és a roma szakkollégisták tiltakozása. De mindegy is, miért döntöttek a korlátozó intézkedés visszavonása mellett, a lényeg, hogy megtették. 
És senki se idegeskedjék, végül is még jó néhány hete van a szaktárcának, hogy a tavaszi felvételi új feltételrendszerét és pontszámítási módját kidolgozza.
Szerző
N. Kósa Judit

Félnek

Nem tudom, a belügyminiszter mikor sétált utoljára egyedül, biztosítás nélkül a főváros utcáin, de javaslom, a következő napokban véletlenül se próbálkozzon az ilyesmivel. Tartok tőle, hogy a pesti nép, az istenadta nép még meglincseli. A lassan a fekete VW mikrobuszát is kihízó főnökéről nem is feltételezem, hogy gyalogosan megmártózna a pesti utcák fertőjében: utoljára tán az Egyetem térre ment testőrök és személyi biztosítás nélkül, jó harminc évvel ezelőtt, amióta pedig örökös miniszterelnök, a felcsúti házának kertjébe felhúzatott stadionba is négykeréken, testőri kísértettel jár.
Hogy miért? Mert fél. A diktátorok, autokraták folyton rettegnek, hol attól, hogy leváltják őket, vagy merényletet követnek el ellenük, hol egyszerűen csak attól, hogy az utcán járva a kisgyerekek ujjal mutogatnak rájuk: nézd anya, azon a bácsin nincsen ruha! Félnek, hogy esetleg megszólítják őket és válaszolniuk kell, pedig annak lehetőségét, hogy kérdezzenek tőlük, már a nulla alá csökkentették.
Szívükben rettegés, gatyájuk teli - ez az ami összeköti Putyint, Erdogant és a mi örökös miniszterelnökünket. Ezért lehet, hogy a köztisztasági hivatallal összetévesztett rendőrség hermetikusan lezárja az Andrássy utat, hogy a sugárút épületeiből az ott élők, dolgozók - mi, nyomorult jobbágyok - nem léphetnek ki, hogy a kisföldalattit leállítják, hogy buszok és villamosok órákon keresztül állnak, hogy egy teljes napon át megbénul egy milliós város. Mindez pusztán azért, mert minden törökök atyja és az örökös miniszterelnök be van tojva. Bibóval szólva félnek "mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük". Soroljuk? A migráncsoktól, a kurdoktól, a kommunistáktól, "a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól..."
De ezért a tegnapiért legalább Pintér Sándornak le kellene mondania.
Szerző
Simon Zoltán

Verseny magyar módra

A Brexit hatásai hazai kezelésének miniszteri megbízottja némi keserűséggel adta tudtára a budapesti brit nagykövetnek, hogy  bár tudomásul vesszük az unióból történő kilépésüket, de azért ez nekünk - mármint a NER-nek - korántsem közömbös. Elveszítjük ugyanis a legjelentősebb olyan régiónkon kívüli támaszunkat, amely a nemzeti szuverenitást előbbre tartja, mint az Európai Unió föderalista törekvéseit. 
Az Országgyűlés egyik bizottságának minapi ülésén elhangzott búsongás az igazságnak ugyan csak egy szeletét mutatta fel, de sokadszorra is felidézte Orbán Viktor kormányának azt a szándékát, amely az európai közösségből való kilépésig ugyan még nem jutott el, de ha a gyengítésről van szó, akkor örömmel veszi, ha ehhez partnereket is talál. Az Európai Unió legfőbb pénzpiaci vívmánya, az euró szerepének itthoni megkérdőjelezése is ezt a célt szolgálja. Az európai közös pénz körül a jegybank-elnök és a pénzügyminiszter között időnként fel-fellángoló vita ugyanakkor azon kevés, politikai felhangoktól sem mentes nézetkülönbség egyike, amely kizárólag a külföldnek szól. 
Könnyű lenne viszont abba a csapdába belesétálni, hogy a NER két meghatározó gazdaságpolitikusa, Matolcsy György és Varga Mihály között érdemi vita zajlik. A vita legfőbb kelléke: az eltérő nézetek ütköztetése ugyanis hiányzik megnyilatkozásaikból.  Annak ellenére állítjuk ezt, hogy a jegybankelnök úgy véli, az eurózóna kiépítése hiba volt, és itt az ideje kiutat találni a csapdából; míg a pénzügyminiszter szerint az euró az unió egyik legígéretesebb, de befejezetlen kezdeményezése. A két álláspont között valóban kibékíthetetlen ellentét mutatkozik. Egymásnak feszülésnek azonban nyomát sem láthatjuk. Ugyanis ha erről lenne szó, akkor azt konstatálhatnánk, hogy Orbán Viktor a két szekértábor egyike vagy másika elvei szerint muzsikál, esetleg hol az egyikhez, hol a másikhoz húz. Ez azonban koránt sincs így. A miniszterelnök szavakban Matolcsy György látványos növekedési vízióit szajkózza, némi válságfenyegetéssel megfejelve, ugyanakkor az éves költségvetések Varga Mihály óvatos (konzervatív) nézeteinek szellemében készülnek.
A miniszterelnök sajátosan kettős látásmódját ismerve az MNB stábja elérkezettnek látta az időt arra, hogy egy olyan Versenyképességi tükröt állítson össze, amelynek célja nem más, mint hogy a miniszterek (már nem csak Varga Mihály)  orra alá dörgölje tárcájuk hiányosságait: a jegybank 330 versenyképességi pontjának csak 22 százaléka valósult megy eddig. (Ezek a pontok az Orbán-kormány kilenc éves működésének szinte minden területét leltárba vették, általában követhető, de egyes esetekben nem kimunkált javaslatokkal körítve.) 
A nemzeti bank szakértői szerint a versenyképesség szempontjából a pénzügyi szféra teljesített a legjobban. De nem ám a kereskedelmi bankok buksi fejét simogatják meg ezzel. Az eminens diák ki is lenne más, mint maga az MNB. Dicséretet is kap: lehetőséget a vállalati bóvlikötvények felvásárlására. Versenyezz magaddal - nem kérdés, ki lesz a győztes!
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2019.11.08. 09:10