Amikor középiskolai angoltanár voltam, pontosan tudtuk: az átlagos osztályoknak, abban a heti három órában egyszerűen képtelenek vagyunk olyan biztos nyelvtudást adni, amely képessé teszi őket a hatékony kommunikációra, és lehetővé válik, hogy megszerezzék a nyelvvizsgát. Világos volt, hogy ehhez jóval több kell: minden nap nyelvtanítás, rendszeres találkozás anyanyelvi beszélőkkel, és persze másként, jobban képzett nyelvtanárok.
A baj csak az, hogy immár harminc éve nem tanítok angolt. Ennyi idő alatt pedig igazán el lehetett volna érni, hogy a gyerekek már általános iskolától hatékonyan ismerkedjenek a nyelvvel, középiskolásként pedig különösebb gond nélkül megszerezhessék a nyelvvizsgát. De még az az öt év is kínált volna lehetőségeket, amely azóta telt el, hogy egy előző Orbán-kormány kimondta: nyelvvizsga nélkül nincs felvételi.
Érdemi változás azonban mindmáig nem történt. Ahogy harminc éve, úgy most is az tud nyelvvizsgázni, aki motiváló környezetből, anyagi biztonságból kerül az iskolarendszerbe. Az ő útjuk vezet a speciális nyelvi képzést nyújtó gimnáziumokba, nekik jut szükség esetén magántanár, nekik van korlátlan internet elérésük, hogy letölthessék az eredeti nyelven élvezhető filmeket, és ők tudnak utazni is. Nekik csak macera a nyelvvizsga, de nem átugorhatatlan akadály. Annak viszont, akit az iskolának kéne eljuttatnia odáig, az egyetemek kapuja előtt ágaskodó, égig érő fal.
Ezt egyébként öt éve is tudta mindenki, ahogy azt is, hogy éppen ezért súlyosan diszkriminatív a Fidesz-kormány döntése a kötelező nyelvvizsgáról. Aminek fényében kissé meglepő, hogy Gulyás Gergely miniszter szerint korábban konszenzus volt a bevezetésről, s hogy a kormányt felkészületlenül érte a nyelvtanárok és a roma szakkollégisták tiltakozása. De mindegy is, miért döntöttek a korlátozó intézkedés visszavonása mellett, a lényeg, hogy megtették.
És senki se idegeskedjék, végül is még jó néhány hete van a szaktárcának, hogy a tavaszi felvételi új feltételrendszerét és pontszámítási módját kidolgozza.