Virtuális vasfüggöny

Egy mai Churchill nem a balti Szczecintől az adriai Triesztig legördülő vasfüggöny okán riadóztatná a demokráciákat, hanem az országokon, társadalmakon belül létrejött, s szintén áthatolhatatlan, virtuális vasfüggöny miatt. Hiszen jószerivel ezen sem könnyebb átjutni, mint a hajdani berlini falon, a szögesdrót akadályokon. De míg a hidegháború évtizedeiben a keleti és nyugati világot elválasztó vasfüggönyt erőszak hozta létre, e virtuálisat a polgárok sajnos nem csekély csoportja önként eresztette le, s elszántan védi a „behatolóktól”.

Nincs új a nap alatt

Ahogyan a valóságos kényszerrel, e virtuális vasfüggöny önkéntes alapon információs karantént hozott létre. S ha a Szabad Európa Rádió adásait a tájékoztatási monopóliumát féltő hatalom zavarni igyekezett, e mai karantén populista és autokrata haszonélvezői elégedetten nyugtázhatják, hogy híveik nem zavartatják magukat a könnyen elérhető hiteles tájékoztatástól. A The Washington Post naponta számolhatja például Trump elnök (nem egészen három év alatt már tízezret jóval meghaladó) hazugságait, a hithű táboráról lepereg. Persze, ahogyan a keleti rezsimek gondoskodtak vasfüggönyük őrzéséről, Trump és a hasonlók sem tétlenek: nagy gondot fordítanak a való világ hírei és tényei hiteltelenítésére; az ellenükre született „fake news” szókapcsolatot visszafordították, s legalább akkora buzgalommal ismételgetik, amint egykor a pártállamokban. Mert nincs új a nap alatt: ha a moszkvai Pravda kedvelt fordulata volt, hogy „a burzsoá sajtó egy karmester intésére” hirdet valamit Vancouvertől Wellingtonig, akkor felesleges újítani: most mindent Soros vezényel. A zsdanovi és goebbelsi propagandagépezet minden fogását újfent láthatjuk.

Közülük a legfőbb: minden új sztorit, fejleményt sürgősen „át kell csomagolni” a saját szóhasználattal. Ékes példája ennek a tavaszi Mueller-jelentés a 2016-os amerikai választásokba való orosz beavatkozásról és a feltárást minden módon akadályozó elnökről. Trump igazságügy-minisztere, mintha csak védőügyvédje lett volna, az ügyész szavait vegyítette a saját átfogalmazásaival, de főként „mellőzte” a kínosan terhelő utalásokat. Majd a biztonság kedvéért pár hétig visszatartotta a jelentés publikálását, hogy addig e kozmetikázott változat „hitelesítse” Trump fenekedését: őt „felmentették”. Mire a Mueller-szöveg olvashatóvá vált, a Barr-változat már megtette hatását. De leginkább az impeachment-et indokló „ukrán ügy” jelzi, hogy kulcskérdés a látszatteremtés. Trumpékat nem is az érdekelte, mit tudna kivizsgálni az új kijevi elnök Biden és fia „korrupciójáról”, hanem a lényeg: tegye közhírré, hogy vizsgálják. Hogy aztán erre hivatkozva fantáziálhasson publicistáik és propagandistáik serege, s Trump hergelhesse gyűlésein híveit a „korrupt Biden” ellen (miként Hillaryval tette). S aki akár Amerikában, akár nálunk is betekint az internetes honlapok kommentjeibe, az tapasztalhatja, hogy e módszer mennyire hatékony: a hazugságokat, torzításokat évek múlva is hajtogatják, s nyilván szentül hiszik is (bármely Soros-hír hozzászólói hamar előhozakodnak, hogy „náci kollaboráns volt”: a történet kiforgatása annyira sikerült, hogy emlegetői el sem tűnődnek rajta, miként is lehetett volna az éppen a nácik elől bujkáló, még nem is 14 éves fiú „együttműködő”).

Saját tények

Háború folyik az igazság ellen – mondta egy hétvégi konferencián a feltűnően aktivizálódott Hillary Clinton, akinek újbóli elnökjelöltségét – a demokrata rivalizálásban kialakulni látszó patthelyzet láttán – már sokan nem tartják kizártnak. Utóvégre ő e háború legnagyobb hadirokkantja: a – bizonyítottan orosz közreműködéssel is – rázúdított hazugság-pergőtűz végül leterítette. S hevesen nekirontott a Facebooknak, amiért (érdekes módon egy Trump-Zuckerberg találkozó után) nem hajlandó tiltani a tényhamisítást. Hogyne, mint a mi jobboldali médiánk, nyugaton is éktelen háborgásba kezdtek e lehetőség láttán a profi hírhamisítók, természetesen a sajtószabadság önjelölt védelmezőiként. Holott könnyen ellenőrizhető - és így törölhető - például egy olyan állítás, miszerint a pápa Hillaryval szemben Trumpot támogatja, ami bizonyítottan sokat ártott a Clinton-kampánynak. De a héten a távozó EB-elnök Juncker is sajnálkozott, hogy diplomáciai tapintatból nem cáfolta Boris Johnson hazudozásait a Brexit-népszavazás kampányában. Egy híres mondás szerint mindenkinek joga van a saját véleményéhez, de nem a saját tényeihez.

Kivált egy olyan világban, amelyben az amerikaiak (és nyilván más országbeliek) több mint fele a Facebook alapján tájékozódik, s még fontosabb: csakis azt tekinti hírforrásának. Groteszk fintora a történelemnek, hogy ezt az oroszok (de más tekintélyuralmi rezsimek is) hamarabb hasznosították, mint a nyugati demokraták: az emberek vonzódását a közösségi médiákhoz. Egy szellemes vélemény szerint a populizmus akként is meghatározható, mint a szavazók készsége arra, hogy hazudjanak nekik. Minél harsányabban hangoztatják, hogy „az összes politikus hazug”, annál könnyebben hiszik el a választott demagógjuk nagy hazugságát. Szakértők szerint a Trumpok, Farage-ok (vagy éppen Orbánok) hívei paradox módon „bizalmatlan” emberek, akik „semmit sem hisznek el a hírekből”, hogy aztán hiszékeny gyerekként higgyenek a „nagy vezetőnek”. A mai varázslók sem botlanak túl sok Marióba.

S meghökkentő sikerrel képesek hitelteleníteni a hiteles forrásokat (Trump: „a New York Times fake news”), s persze hitelesíteni a hírhedten hazugokat. Ördögi kör ez: benne zavartalanul keringenek az álhírek és a rágalmak. Ha a Watergate-ügy idején még volt több-kevesebb társadalmi konszenzus, e „hidegháborúban” és e virtuális vasfüggöny mögött hatalmas tömegek elérhetetlenné váltak a „túloldalról”. Trump esetében ez ugyan csak (persze jókora) kisebbség, ám az amerikai elektori rendszerben (éppen 2016 bizonyítja) akár választást eldöntő lehet. Egy felmérés szerint az emberek majd kétharmada tartja hiteltelennek az elnököt, viszont bő egyharmad a Times-ot vagy a CNN-t. Márpedig egy tanulmány szerint azon republikánus szavazók közül, akik a Fox tévéhálózatot nézik, 55 százalék (sic) állítja: Trump szinte semmi olyat nem tehetne vagy mondhatna, ami őt az elnöktől eltántoríthatná (a más forrásból is tájékozódó republikánus vonzalmúaknak csak 29 százaléka mond ilyesmit). Tehát az előbbiek a vasfüggöny mögötti világ önkéntesei, akik aktívak a maguk közösségi médiájában, amely mindannyiuk fő hírforrása; az álhírek keringése biztosítva. A profi hírhamisítók gondoskodnak róla.

Asztalcsapkodás

Most például gőzerővel igyekeznek „boszorkányüldözésnek”, „álbotránynak” minősíteni a Trump ellen folyó képviselőházi alkotmányos eljárást. „Az egész szemfényvesztés” – hirdetik, s hogy a demokraták, sőt: a „mély állam” (deep state) politikai „puccsa” az elnök ellen, s a törvényesen vizsgálók valójában „hazaárulók”. A vasfüggöny mögött ez hat, hiszen egy hazaárulónak egyetlen szavát sem lehet elhinni. A trumpista rádiós, tévés sztárok rendszeresen elérnek majd negyvenmillió embert, s azok – meg a Facebook – jóvoltából másokat is. Voltaképpen versengés ez, mint történt a Mueller-jelentés esetében, csak most ők vannak rosszabb helyzetben: sorra kerülnek elő tanúk arról, hogy Trump megzsarolta az ukrán elnököt a saját választási érdekében, vagyis alkotmányellenesen. Itt nem tanácsos belemenni a részletek, pláne tények „megvitatásába”, tehát az egész vizsgálatot kell meggyanúsítani. Nagyüzemi torzítás ez, amelynek a fentieken túl részese még az a közvéleménykutató is (Rasmussen), amely rendre százalékokkal többet mér Trumpnak, vagyis az elfogadottság látszatát erősíti a hívőkben. Különben ezzel Nixonék is próbálkoztak, de nekik még nem volt tévéhálózatuk, pláne Facebook-juk. A „mi ellenük” alapállás akkor is hatott az eleve politikailag megosztott országban, de a hírhamisítás korántsem lehetett ennyire hatásos, a tényeket kerek-perec, szemérmetlenül nem lehetett kitartóan tagadni. Ám az amerikaiak negyede még a terhelő hangszalagok előkerülése után is védte Nixont.

Trump azzal akar elővágni, hogy majd (nyilván a Fox kamerája előtt) felolvassa az ukrán elnökkel folytatott beszélgetés „jegyzőkönyvét”, amelyet a Fehér Ház tett közzé. Hogy hamar kiderült: nem teljes, sőt éppenséggel – egy kormányzati(!) fültanú szerint – kritikus részek hiányoznak belőle, s ezt rajta kívül mások is szóvá tették, nem számít. E rádiósok, tévések harsogni fogják, hogy lám, kiderült az igazság, nincs mit tovább vizsgálni. Maga Trump pedig most sem fog habozni „továbbítani”, s így „elnökileg hitelesíteni” hatvanmilliónyi(!) Twitter-követőjének a legképtelenebb összeesküvés-ötleteket, a legszélsőségesebb (akár külföldi) forrásokból. A demokraták ezért vágtak bele az eddig zárt ajtók mögötti meghallgatások jegyzőkönyveinek közzétételébe, majd a nyilvánosság előtti megismétlésébe (szórakoztató a tanúkat kérdező Trump-védők kínja).

E mostani csata a tények tagadása és tisztelete között zajlik. Egy amerikai ügyvédi „elv” szerint, „ha a jog melletted szól, hivatkozz a jogra, ha a tények, hivatkozz azokra, ha egyik sem – verd az asztalt”. Mivel itt sem a tények, sem a jog nincsenek Trump és tábora mellett, csak az asztalcsapkodás (és vádaskodás) maradt számukra. De a virtuális vasfüggöny mögött hathat. A hidegháború akkor ért véget, amikor a valóságos vasfüggönyt lebontották. Az volt az egyszerűbb.