A portugál csoda

Publikálás dátuma
2019.11.10. 18:44

Fotó: Marabu
Az Európai Unió hívei hiába remélték, hogy a tragikomikus Brexit-saga véget ér. Az ír-északír határellenőrzési vita folytatódni fog, miután a kilépési határidő módosításától vagy a december 12-ei parlamenti választástól semmilyen új megoldás nem várható. A britek által elképzelt nyitott határ ugyanis az októberben összetákolt újabb megállapodással sem megvalósítható. Mindez azért rossz hír, mert a tagállamok politikusai a brit válság elhúzódása miatt az egyéb fontos kérdésekkel évek óta alig foglalkoznak.
Ilyen fontos ügy lenne például az európai baloldal számára, ha – ismét kormányzati pozícióba kerülve – megpróbálna szakítani a több évtizede uralkodó a neoliberális kurzussal. A piaci fundamentalizmus és a pénztőke uralkodóvá válása gyökeresen átalakította a világot: a jövedelmi egyenlőtlenségek évtizedek óta nőnek. Márpedig ez nem valamiféle gazdasági szükségszerűség. A különbségek 1900 és 1950 között – a háborúkat követő közpolitikai intézkedések hatására – bizonyíthatóan csökkentek, s a neoliberális gazdaságpolitika következménye, hogy a 80-as évektől újra növekedésnek indultak, ami fokozta a társadalmi elégedetlenséget. Ez a valódi háttere annak, hogy a gazdag országokban (USA, Egyesült Királyság) is „elitellenessé” vált a hangulat és a populista kalandorok kormányzati hatalomhoz jutottak. Mindez azonban nem a véletlen vagy a piac „láthatatlan kezének” műve. Sokkal inkább pénzügyi és politikai változások következménye, amelyek az elmúlt évtizedekben (például jelentős adócsökkentések vagy a bankszabályok deregulációja révén) végbementek.

Szocialista győzelmek

A szociális Európa ma még nem létezik, inkább csak jól hangzó választási jelszó. Megvalósulásához – többek között – a jövedelmek igazságosabb elosztására lenne szükség. Ezt szolgálná például az óriásvagyonokat is korlátozó, progresszív jövedelemadó. A szocialisták Portugália mellett Finnországban, Dániában és Spanyolországban is erősödtek, de a további térnyerés csak egy új gazdasági modelltől várható. Ehhez jó kiindulópont lenne, ha komolyan elemeznék António Costa újabb győzelmének előzményeit. A jelek szerint a portugál szocialisták szakítottak a megszorítások fantáziátlan politikájával, és a sikert elsősorban a kormány bátor lépéseinek köszönhetik. A német SPD vagy a francia szocialisták még mindig gyengélkednek: a „portugál modell” azonban az európai szociáldemokrácia számára akár követendő példa (best practice) is lehetne. Ma már csak az idősebbek emlékeznek arra, hogy Portugáliát az európai baloldal 1974-ben is a reménység földjének hitte. Az ún. „szegfűk forradalma” onnan kapta nevét, hogy a diktatúraellenes Spinola tábornokot támogató katonák – békés szándékuk jeléül – szegfűt tűztek a fegyvereik csövébe. A rövid életű Carlos-kormányban a szocialisták, sőt a kommunisták is helyet kaptak, ami akkor is nagy hatású történelmi tett volt, ha ez a hatalomváltási kísérlet végül is elbukott. A portugál szocialisták idei választási győzelme azért meglepő, mert – két kisebb baloldali párt támogatásával – az előző ciklusban is kisebbségben kormányoztak. Ez a helyzet 2019-ben sem változott, de gazdaságpolitikájuk megérdemli a különleges figyelmet. Az ország ugyanis egyike volt azon „déli” uniós tagállamoknak, ahol a pénzügyi válságot követően csak a trojka (EU-IMF-EKB) sok milliárd eurós mentőcsomagjával sikerült az államcsődöt elkerülni. Ehhez képest Mário Centeno, portugál pénzügyminiszter ma már a pénzügyi világ egyik ünnepelt sztárja, aki az Eurogroup vezetőjének magas presztízsű tisztségét is betöltheti.

„Van másik!”

A társadalom elesettjeiért szót emelő baloldalnak a mai kapitalizmus viszonyai között különleges kreativitásra van szüksége. Olyasmire például, amellyel Eötvös Gábor, a legendás cirkuszművész jó 50 éve világsikert aratott. A kisembert alakító zenebohóc mindig másikkal pótolta a „nagyok” által elvett hangszerét, s azok mindegyike csodálatosan szólt. 2008 után tizenegy évvel nem is csodákra, csupán annak felismerésére lenne szükség, hogy a megszorítások és az önmagát szabályozó piac teóriája végleg megbukott. Mário Centeno a pénzügyminisztérium vezető közgazdászával közös 2018-as cikkében bemutatja az elmúlt évtized fontosabb strukturális reformjait, amelyek a portugál gazdaság erősödéséhez vezettek. A gyökeres fordulatra mindenképpen szükség volt, miután az ország euróövezeti csatlakozása – hasonlóan több, kevésbé fejlett „déli” tagállaméhoz – ellentmondásos következményekkel járt. Egyrészt valamennyien élvezték a közös valuta előnyeit (nincs átváltási költség és árfolyamkockázat). Ugyanakkor a lecserélt escudóhoz képest kedvezőbb kamatfeltételekkel jutottak euróhitelekhez, ami komoly problémát okozott: nemcsak a lakosság, de az állam is jelentős mértékben eladósodott. A 2008-as pénzügyi összeomlás az adósságcsapdába került portugál gazdaságot is recesszióba taszította. 2013-ban a munkanélküliség a 18 százalékot (a fiatalok körében 40-et), a GDP-arányos költségvetési hiány pedig a 10 százalékot is elérte. 2011 és 2014 között közel félmillióan hagyták el az országot, jobb megélhetést keresve. Az előző Costa-kormány 2015-ben azt a jobbközép adminisztrációt váltotta, amely már jórészt teljesítette a trojka által előírt kiadáscsökkentési programot. A szocialisták „forradalmi tette” éppen az volt, hogy olyan szabályozási környezetet teremtettek, amelyben a szűkös erőforrásokat a belső kereslet élénkítésére, az oktatás és a humántőke fejlesztésére fordították. Azóta is folyamatosan növekszik a közép- és felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya, ami a jobb gazdasági teljesítményben is megmutatkozik. Portugália azon kevés országok közé tartozik, ahol a PISA-felmérések évek óta kiváló eredményeket hoznak. A fiatalok természettudományos ismeretei javulnak, s az OECD-átlaghoz képest az olvasási és matematikai készségeik is jobbak. A strukturális változtatások következtében az áruk és szolgáltatások exportja egyaránt bővült. A tudatos fejlesztéspolitikával azt is sikerült elérni, hogy a pénzügyi szektor a reálgazdaságnál kevésbé vonzó a befektetők számára. A stabilizációban ennek ellenére a pénzügyek „rendbetétele” is fontos szerepet kapott. A korábban elszabadult hajóágyúként működő bankszektort például szigorúbb anticiklikus szabályozással sikerült valamelyest megfékezni. Ebben – sokak szerint – a jegybank mellett, Centeno pénzügyminiszternek is komoly szerepe lehetett. Az Unió által támogatott beruházások az elmúlt években főleg a versenyképességet javító ágazatokba (közlekedési infrastruktúra, városfejlesztés, egészségügy, oktatás) irányultak. Sikerült javítani a foglalkoztatási mutatókat, ráadásul mindezt oly módon, hogy a költségvetési hiány a maastrichti szerződés által előírt szigorú normák alatt maradt. A kormányzati gazdaságpolitika egyetlen piacgazdaságban sem veheti át az üzleti szféra szerepét, s nem dönthet a magánbefektetők helyett. De kiszámítható és stabil szabályozási környezetet teremthet, ahol – a politikusok személyes meggazdagodása helyett – a hosszú távú és fenntartható fejlődés érdekében alkotnak gazdasági törvényeket.

A példát követni lehetne

A Szép Szó hasábjain nemrég kiváló ismertetés jelent meg Pogátsa Zoltán tollából két amerikai kutató könyvéről (Jonathan Tepper-Denise Hearn: The Myth of Capitalism). A szerzők adatok tömegével bizonyítják, hogy a jelenkori kapitalizmus teljesen átalakult ahhoz az idealizált képhez képest, amelyről a közgazdasági tankönyvekben olvashatunk. A sokat emlegetett piaci verseny egyszerűen nem létezik egy olyan világban, ahol például a közösségi média „fogyasztóinak” több milliárdos piacát mindössze két cég, a Facebook és a Google uralja. 1995-ben a világ száz legnagyobb vállalata a globális profitnak még „csak” 53 százalékát realizálta. Nem kell közgazdász végzettség ahhoz, hogy megdöbbenjünk: 2015-ben ugyanez az arányszám már 84 százalékot mutatott. A már idézett dereguláció egyik pusztító következménye, hogy a vállalati felsővezetők (CEO-k) jövedelme 1978 és 2013 között több mint 900 százalékkal nőtt. A munkavállalók körében ez a növekedés az időszak végén szerény 10 százaléknál tartott. Márpedig ez társadalmi robbanással fenyeget, miután a jövedelemelosztás ilyen mértékű torzulása az európai kapitalizmus történetében eddig ismeretlen volt. E sokkoló trendek megváltoztatása egy kis ország szocialista kormánypártjától természetesen nem várható. Miután világfolyamatokról van szó, a minimális korrekciókhoz is széles körű nemzetközi összefogásra lenne szükség. Egyedül a – Brexit és a menekültügy miatt – meglehetősen szétesett Európai Unió sem sokat tehet. A modellváltás nagy munkáját azonban valahol mégis el kellene kezdeni. Az Európai Parlament frissen megválasztott képviselői már jelezték, hogy a stratégiaformálásban nagyobb szerepet szánnak maguknak. Talán azt is tudják, hogy a csak profitnövelő gazdaságpolitikától sehol nem várható csoda. Vállalkozó szellemű és nem korrupt politikusok viszont néha akadnak: legalábbis a portugál példa ezt mutatja.
Szerző

Szupersztárok és hiányzók

Publikálás dátuma
2019.11.10. 18:37

Fotó: RTL Klub Sajtóklub
Sárközi Ákos szupersztár. Ha Andrew Lloyd Webber ismerné a Michelin-csillagos séfet, bizonyára róla is írna musicalt, ennek hiányában azonban meg kell elégednünk azzal, hogy folyamatosan látjuk őt a tévében. Az utóbbi három hétben a Nyerő páros című produkcióban lépett fel a feleségével, a festőművész Szegedi Évával együtt. Sajnos a korai lapzárta nem teszi lehetővé, hogy beszámoljunk, milyen eredménnyel zártak, de a műsor – szándéka szerint – arról is szól, hogy jobban megismerjük a szereplők emberi oldalát. Az persze kérdéses, hogy a különféle – gyakran erőltetett, sokszor bugyuta – ügyességi és egyéb feladatok alkalmasak-e erre, de a résztvevők közben elhangzó beszélgetései azért mindenképpen tanulságosak. Ha pedig valakinek ennyi nem lenne elég, akkor hétfőtől újra láthatja minden hétköznap este – változatlanul az RTL Klubon – a szupersztárt. Ezúttal eredeti szakmájában, ahogyan 2016 óta már többször is, egy főzőműsor zsűrijében. Indul ugyanis a Konyhafőnök immár negyedik olyan évada, amikor celebek mutatják meg, mit tudnak a konyhában. Sárközi Ákost ezekben a programokban ismerte – és szerette is - meg a szélesebb közönség. Nemcsak az látszik ugyanis, hogy nagyon ért ahhoz, amit csinál, hanem mindig empatikus és emberi a „versenyzőkkel”. Az újabb sorozat azonban nemcsak miatta ígér ismét sikert. Azt ugyan továbbra sem értjük teljesen, hogy miért vonz rengeteg embert a képernyők elé, ha egy gazdagon felépített és kialakított konyhában celebek – máskor meg civilek – főzőcskéznek, de attól még tény, hogy a nézők imádják ezeket a produkciókat. Talán a szereplők vonzzák őket, talán a különféle receptek, vagy az, hogy gyakran olyan ételeket tudnak előállítani, amiket egy hétköznapi ember soha, mert még a hozzávalókat sem képes beszerezni. De az biztos, hogy ezúttal egy másik népszerű sorozat „száll be” a Konyhafőnök VIP-be, ami érdekes lehet a képernyő előtt ülőknek. Öt olyan színész is főzni fog ugyanis, akiket a Barátok közt tett ismertté és sokak számára kedveltté. Közülük hármuk karakterét – legalábbis egyelőre – kiírták a sorozatból, de mindhárman élnek, csak a történet szerint jelenleg külföldön, tehát bármikor visszatérhetnek. Kiss Péter Balázs hét évig játszotta Illés Pétert és az idén tavasszal távozott. Nyári Diána is majdnem ugyanennyi ideig volt látható, kisfia születése miatt hagyta abba a munkát. Solti Ádám pedig – aki egykor az X-Faktorban tűnt fel – nyár óta nem szerepel. Most mindhárman találkozhatnak a jelenleg is „aktív” színészekkel, Domokos Lászlóval (Berényi Attila megformálójával) és Görgényi Fruzsinával (aki Weintraub Gigi sokat változó karakterét játssza). Várhatóan egyikük népszerűségét sem kezdi majd ki, ha netán a konyhában nem teljesítenek ugyanolyan jól, mint a Mátyás király téren játszódó szappanoperában. A sorozat egyébként éppen most ünnepelte 21. születésnapját, így már Amerikában is nagykorúnak számítana, itthon viszont továbbra is nagyon kedvelt. És feltehetően ezen még az sem változtat, hogy – éppen a születésnapon vetített epizódban – jelent meg utoljára az egyik főszereplő. A színész, Szőke Zoltán ugyanis – már korábban – besokallt. Elege lett abból, hogy egy olyan figurát kellett megjelenítenie, akinek karaktere nagyon messze áll a saját személyiségétől. Berényi Miklós ugyanis kíméletlenül átgázolt mindenen és mindenkin, aki útjában állt. Miközben elpusztíthatatlannak bizonyult, túlélt merényleteket, baleseteket és súlyos betegségeket is. A színész kétségkívül jól teljesített a szerepben, ennek lehetett következménye az is, hogy a való életben gyakran őt magát is azonosították vele. Hiányozni fog a történetből, s nem pótolhatja az sem, hogy egyelőre visszahozták a nála még gonoszabb és számítóbb Berényi Klaudiát. Alakítója, Ábrahám Edit nagyon örül, hogy ismét feltűnhetett a sztoriban és a korábbinál is nagyobb lelkesedéssel vetette bele magát a közös munkába. A Barátok közt a jelek szerint elpusztíthatatlan, egy másik sikeres széria viszont újra szünetel. Kár érte. Tegnap zárult a Drága örökösök második évada. Míg a Barátok közt lényegében időtlen és még csak nem is tipikusan magyar, vagyis bárhol, bármikor játszódhatna, a Drága örökösök a jelenkori hazai valóság elé tart – sokszor görbe - tükröt. A szereplők hús-vér figurák, pont olyanok, mint mi, a hétköznapokban is bármikor találkozhatunk ilyenekkel. Az alkotókat dicséri, hogy ehhez megtalálták a megfelelő színészeket, akik pedig remekül hozzák a figurákat, a típusokat és ettől rendkívül szórakoztatóak. Többször is írtunk róluk, hosszú a kiválóságok névsora, most csak kettejük nevét említjük külön is. A két pletykás vénasszonyt játszó Bessenyei Emma és Fekete Györgyi éppúgy hiányozni fog a következő hetekben-hónapokban, mint többi társuk. Bár sokuknak csak rövid jelenet jut, egy-két percben is brillíroznak. Mondhatjuk, ők is szupersztárok, akárcsak Sárközi Ákos. Mostantól a séffel, meg a többi celebbel kell beérnünk, de visszavárjuk a Drága örökösöket. S ha jó a műsor, még azt sem bánjuk, hogy közben rengeteg a szünet, ami kell a végeérhetetlen reklámoknak.   

Foltozott jogtörténet: százéves a Horthy-rendszer

Publikálás dátuma
2019.11.10. 17:56

Fotó: Wikipedia
Idén száz éve, 1919 őszén született a Horthy Miklós nevét viselő rendszer, s 75 éve, 1944 október-december közt ért véget az ország egészén. E rendszernek, bár nem szándéka, de felelős következménye volt mintegy nyolcszázezer állampolgár halála, az ország vagyonának, eszközeinek 50- 60 százalékos pusztulása. Amivel pedig legitimálni próbálta magát - a korábbi területek visszaszerzésével -, annak ellenkezőjét érte el: az új békeszerződés megerősítette a vesztes határokat, megtoldva kemény jóvátétellel. Szívesen elfelejtik viszont, hogy a 25 éves Horthy-korszakot és a féléves nyilas toldalékát nem kommunista rendszer, hanem többpárti, parlamenti demokrácia váltotta le, követte három évig. A békeszerződés parlamenti vitájában, 1947-ben mondta Kéthly Anna: „a magyar köztársaság fizet azért, amit elődei csináltak”, hozzátéve: „nincs többé egymással számadásunk és ki kell lépniök az ország életéből”. Kéthlynek igaza volt, de tévedett. Az egy év múlva létrejövő szovjet típusú diktatúrát is letudva, az 1990-es rendszerváltással nem egyszerűen a demokrácia tért vissza, hanem más is megkezdődött: az 1945 előtti Horthy-rendszer felmentése, feldicsérése és legitimálása. A kommunista diktatúra által törvénytelenül elítélteket - helyesen - rehabilitálták, azonban mentesítettek, máig nem közölt magas számban, háborús bűnösöket, náci kollaboránsokat. A Kormányzónak rendezett dísztemetést magánjellegűnek nevezték, bár a fél kormány ott tisztelgett, utána pedig sorra jöttek a rehabilitáló döntések, köztéri jelképek. A doni katasztrófát, a hadsereg és a polgári lakosság háborús feláldozását nem súlyos felelősségnek, hanem hőstettnek állítják be.
Az 1956-os forradalom megerősítette a szakítást a Horthy-korszakkal, s a folytonosságot az 1948-ban megdöntött demokráciával. Az 1990-es alkotmány is még köztársaság-elvű, bár a királyság címerét sokatmondóan visszahozták. A 2012-től hatályos Alaptörvényben azonban – egyéb viták mellett alig észrevehető - változás látható. Kivágták a történelmi folytonosságból Kéthly, Bibó István és a többiek köztársaságát, a három éves demokráciát, ugyanakkor „visszaállították” a mai rend és a Horthy-állam közti „történelmi” jogfolytonosságot. Már ezért is tudni kell, milyen rendszerrel került így rokonságba a mai államfelfogás. 

Megfordított világháború, párhuzamos királyság

Az Alaptörvény számos jogtételt tartalmaz, amely formájában megfelel a jelenlegi kor normáinak, mint pl. a jogegyenlőség, az egyenlő választójog, vagy - bár csak névleg deklarálva - az állam és egyház különválasztása. Az összes jogi tételt azonban alárendelik egy bizonytalan, meghatározatlan tartalmú párhuzamos normarendszernek, az ún. történeti alkotmánynak. Az Alaptörvény minden rendelkezését „történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni”. Ahogy a középkorba nyúló történeti alkotmánynak, úgy „vívmányainak” mibenlétét sem közlik, az válogat benne, akinek hatalma van rá. A Velencei Bizottság, mint mértékadó jogtudós testület aggodalmát fejezte ki a sokféleképpen értelmezhető és sokszor változó múlt ilyen beömlesztése miatt. Udvariasan, az így előálló jogi bizonytalanságra hívta fel a figyelmet, s nem részletezte a kétes példákat, például Szapolyai, Metternich, vagy a Horthy-kor egyes dolgait. Hiába volt azonban az udvarias figyelmeztetés.  Hadd jegyezzem meg: Magyarországnak ezeréves állami léte és folytonossága van, amire jogosan büszke. A most hatalmon lévő felfogás szerint azonban Szent István, sőt a vérszerződés óta van egy bizonyos, a korokon keresztülfutó történeti alkotmány is, ami ma is érvényes. Ennek tartalmát azért sem közlik, mert a sok és alapvető társadalmi, közjogi változás miatt ezt nem lehet igazolni, 1945-ben pedig megszűntek a rendi jogintézmények, s 46-ban a királyság is. Az 1919-45 közti ellenforradalmi rendszer közjoga különbözött az előző, az 1867-es monarchia toleránsabb rendszerétől, majd pedig kifejezetten ellentétes volt az 1945 utáni demokratikus törvényekkel, és az 199o-es rendszerváltó alkotmánnyal. Mindezt átugorva, a jelenlegi Alaptörvény mégis összeköti önmagát az 1944 márciusig uralkodó állapottal. „Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését” - mondja a Preambulum és méltatja „hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát”. Arról a vitákban keveset hallani, hogy ez milyen tévedéseket, torzításokat hordoz: a) Az 1945-48 közti rendszert, mely a Nyugat által is elismert, bár korlátozott demokrácia volt, s amely valóságos szakítást jelentett a náci-fasiszta tengelyszövetséggel, egybemossák ellentétével, az 1944-es náci-német megszállással. b) Összekeverik továbbá ezt a demokratikus köztársaságot az őt 1948-ban megdöntő proletárdiktatúrával, alkotmányos törvényeit a Sztálin-Rákosi-féle népköztársasági fordulattal. c) Így el lehet tüntetni a jogtörténetből, illetve a történelemből a Horthy-rendszer megszüntetésének alkotmányos tényeit, beleértve az 1945-ös első, arányos rendszerű, és nemzetközileg is elismert választást. Egészen 1944-ig terjedően, a háborús Hitler-Mussolini tengelyhez kötő, illetve a vallási, faji, rendi megkülönböztetést tartalmazó törvényeket, a rendszer legfontosabb döntéseit ismét akár legitimnek lehet tekinteni, a folytonos történeti alkotmány részének. d) Az Alaptörvény a magyar állam történetéből 46 évet tüntet el olyan címen, hogy ezalatt megszállás volt és hiányzó szuverenitás. Előtte viszont érvényes (történeti) alkotmányosság. Valójában egyszerű iskolai ismeretekkel is megállapítható, hogy Magyarországon az 1867-es kiegyezésig, 340 évig török, illetve Habsburg megszállás volt. Az állami szuverenitás azután is erősen korlátozott volt 1918-ig, illetve Horthy alatt is 1927-ig, ameddig az antant katonai ellenőrzése tartott. Az 1945 előtti, állítólag szuverén és alkotmányos folytonosság tehát legalább 400 év tekintetében sántít. Folytonos azonosság azonban a többi korban sem volt. Találunk váltakozva nemesi adómentességet, röghözkötést, törvényes asszony-fenyítést, és nagyszerű 1848-at, majd annak durva leverését, és így tovább. 2011 óta pedig egyszerre létezik a meggyengített köztársaság, ahol az államformát is elhagyták az állam nevéből, és vele párhuzamosan több száz évi királyság, rendiség, mint föléje rendelt „értelmezés”. A keresztény kultúra kötelező védelme például utalhat a két háború közti ideológiára, a megosztó keresztény-nacionalista rendszerre is.
Német csapatok a főváros utcáin 1944 tavaszán
Fotó: Wikipedia

Tételes bűnvádak és elfedések (1919-1944)

Az Alaptörvény első változata után egy évvel szükségesnek látták egy részletes felsorolás - az U) cikkely - beiktatását - a kommunista pártnak, illetve vezetőinek a diktatúra idején keletkezett politikai és büntető felelősségéről. E cikk kimondja azt is, hogy a korszak felelősségének részletes feltárása és ismertetése szükséges. Feltűnhet azonban, hogy a törvény nem szól az 1945 előtti Horthy-rendszernek és vezetőinek - az előbbiekkel hasonló típusú, vagy eltérő, de súlyos bűnökben való - felelősségéről. Nem szólnak ezek lajstromáról, szükséges feltárásáról. Rövid, félmondatos utalás van arra, hogy nem évülnek el „a nemzeti szocialista diktatúra uralma alatt elkövetett embertelen bűnök” sem. E kifejezés feltehetően csak a hathónapos nyilasrendszerre és az 1944-es náci-német megszállásra utal. Fentiekből is kitűnik, hogy az 1919-cel kezdődött ellenforradalmi rendszer priuszának tárgyilagos tisztázása a rendszerváltás utáni jobboldaltól nem történt meg (hiszen az nem volt „nemzetiszocialista” diktatúra.). Különösebb bátorság e kérdésben a rendszerváltó liberális baloldalon sem volt, hiszen a futószalagon felmentő-rehabilitáló folyamatokban ők is részt vettek. Az utóbbi években, lelkiismeretes történészek, közírók, és nem utolsósorban átélő tanúk írásművei, vitafórumai alapján mégis összeállhat egy valós kép. Segít, hogy már 1919 nyarától kezdve, nemcsak a „nemzet megmentőit” legitimáló legendák születtek, hanem életek kockáztatásával készült jegyzőkönyvek is a jogsértésekről, majd 45 és 48 között, akkor még friss jegyzőkönyvek és tanúvallomások százai a háborús embertelenségekről. A legutóbbi években a Wallenberg Egyesületben lezajlott, rendszerezésre is törekvő viták, a magyar megszálló csapatokról szóló könyvek, vagy Hóman Bálint ügyének vitái is sok mindent előhoztak. A jobboldali felmentő irányzat időnként kideríti, hogy nem is volt felelős rendszer, csak „korszak”. Valójában már 1919-ben létrejött a hatalmi rend az erőskezű Fővezérrel, leválthatatlan dzsentri-nacionalista kormánytöbbséggel, befolyásos tisztikarral. Majd pedig, 1944 októberéig, már a német megszállás alatt is, a Kormányzó és kinevezettjei voltak kormányon, hoztak döntéseket. A felmentő és legitimáló történetfestés is már a születéssel kezdődik és folytatódik. Eszerint a szegedi sereg Vezére, majd Kormányzó védte az országot, területét, a szuverenitást és a rendet, a két (ezúttal is összemosott) forradalommal, és az antanttal szemben. A valóság pedig az, ami több hangsúlyt érdemelne: az ellenforradalom kormánya és serege éppen az antant védelme alatt nőtt fel dél-magyarországi szülőhelyén. A területcsonkításokat visszautasító demokratikus koalíciót az antant hatalmak ultimátumai megbuktatták, majd 1919 augusztusában, a kommün bukása után az antant képviselői a demokrácia visszaállítása helyett Horthyt, az antidemokrata, katona uralta királyságot választották. Így biztosították a trianoni békediktátum elfogadását, amire Károlyi Mihály nem volt hajlandó. A propaganda, egészen napjainkig, a felelősséget hamisan megfordította, s mindenért a sikertelen, de becsületes Károlyit és a demokratákat okolta. Horthy legális államfő lett, legitimációja, mellyel népszerűsítették, viszont hamis. A hosszú életű rezsim gazdasági és kulturális eredményeiről és negatívumairól oldalak ezreit írták, az élet és a jog tömeges sérelmeit azonban nem lehet ezzel „egyensúlyba” állítani. A gyülekező tények, források alapján, (nem teljes felsorolásban) a felelősség következő csoportjai rajzolódnak ki: Tömeges fehérterror (1919-22) A Fővezér (később Kormányzó) bizalmas körébe tartozó, általa küldött tiszti különítmények, az újabban megismert források szerint 1000-1200 közti számban öltek meg ellenállást nem tanúsító baloldaliakat és zsidó civileket. ( Csak a terror első hónapjában megölt 300 áldozat azonosításáról számoltak be nemrég a Clio Intézet kutatói.) Ehhez járul 1922-ig a bántalmazottak, és internáló táborokba gyűjtöttek többezres száma. Az atrocitásokról jegyzőkönyvek, tanúvallomások százai születtek, egy-egy esetről két vagy több jogvédő szervezetnél is találunk adatokat. Horthyék hivatkozni tudtak arra, hogy előzőleg a kommün alatt vörös terrorcsoportok megöltek mintegy 400 fegyvertelen gazdát, tisztviselőt (100-150 fő fegyveres harcban esett el). Különbség, hogy a fehérek jóval nagyobb számú áldozata még békés engedetlenséget sem tanúsított. Azokkal szemben, akik elkövették az ugyancsak elítélendő vörösterrort, a fehérterror nem volt valóságos megtorló. Őket ugyanis bírósági eljárásában felelősségre vonták, mások pedig külföldre menekültek. Politikai gyilkosság, fenyegetés, koncepciós eljárás Ez a bűn-csoport végigkísérte a rendszert, történeti, jogi összesítése azonban még nem történt meg. Tényei egymástól független szerzőktől, forrásokból állíthatók össze. Kiemelkedik ezek közül az atrocitásokat nyilvánosságra hozó Somogyi Béla, a Népszava szerkesztője, Cservenka Miklós az MSZDP panaszirodájának vezetője, Bacsó Béla a Népszava újságírója vagy Buday Dezső jogakadémiai tanár, Simon József katolikus káplán meggyilkolása. Az erőszak-sorozatban a Fővezér szerepét bizonyító bátor publicista Fényes László és Beniczky Ödön polgári konzervatív politikus többszöri koncepciós meghurcoláson mentek keresztül, Nagyatádi Szabó István kisgazda vezetőnek Horthy életveszélyes fenyegetést küldött, hogy támogatásra bírják. A békés őszirózsás forradalom több személyisége még évekig eljárásokkal nézett szembe: Károlyi vagyonelkobzással, Hock János a függetlenséget kikiáltó plébános, Hatvany Lajos író, illetve Nagy György, Veér Imre köztársaságpárti politikusok börtönnel. Börtönbe került a szociáldemokrata Stromfeld Aurél is, pedig Horthytól eltérően valóban harcolt a magyar területekért. Külön fejezetet képez - a konszolidált évtizedekben is - a testi bántalmazás a politikai rendőrségen és csendőrségen, mely több ismert esetben halálhoz vezetett. 
Somogyi Béla, a Népszava szerkesztőjének temetési menete
Fotó: Arcanum Digitális Tudománytár
Jogegyenlőség visszavétele, apartheidszerű megfosztás Az egyetemi felvételt korlátozó numerus clausus törvény célpontja a zsidó kisebbség volt. Mindenkinek szóló alapjogi fordulat azonban, hogy ezzel visszavették az 1848-49-es forradalom, majd a kiegyezés utáni törvények jogegyenlőségi elveit, s ezzel összefüggést teremtettek a későbbi diszkriminációval. Az 1920. évi parlamenti vitában ugyanis a legdurvább felszólalók már felvetették a 40-es években bevezetett teljes jogfosztó intézkedéseket, az elkülönítést, elűzést is. 1939-től az évenként következő három zsidótörvény, időpontja szerint és az életviszonyok lehetetlenítése miatt, már háborús és emberiesség elleni cselekménynek minősíthető. Különösen a házasságot és társadalmi érintkezést is tiltó harmadik, mely a háború utáni nemzetközi fogalomalkotás szerint a legkeményebb apartheidnek számít. Hadba lépés a lakosság feláldozásával Horthy és miniszterei 1941 nyarán nemcsak a zsidóságra, hanem a keresztény katonák, civil áldozatok tömegére is kiható döntést hoztak a Szovjetunió elleni hadba lépéssel. A bizonytalan kassai ügy tisztázása helyett, német felkérés nélkül is, sietve a német-olasz támadó háborúhoz csatlakoztak, ráadásul még az Egyesült Államoknak is hadat üzentek - ürügy nélkül. A felelősséggel szemben még ma is, mint 1919-től sokszor, a felső vezetők „hiányos tájékozottságára” hivatkoznak. Kifejezetten a háborúval összefüggésben legkevesebb 160 ezer katona halt meg és hasonló a sebesültek, rokkantak száma. Tetézte a Kormányzó és a katonai hierarchia felelősségét, hogy túlerőben lévő, elsöprő fegyverzettel, telet bíró felszereléssel rendelkező ellenféllel szemben kényszerítették harcolni sajátjaikat. 45 ezerre teszik a harcok, bombázások magyar polgári áldozatainak számát. Magyar megszállás, súlyos következményekkel Csak az utóbbi időben kerültek nagyobb nyilvánosság elé Krausz Tamás munkaközössége és Ungváry Krisztián által azok a tények, melyek az orosz és ukrán lakosság tízezres nagyságrendű elpusztításáról szólnak. Ennek következményei sem váltak még szélesen körben tudatossá, pedig a szovjetek a jóvátételt, hadizsákmányt is ezzel hozták összefüggésbe. Vitás, mennyire volt a helyi nácibarát tisztek döntése a másik fronton, Újvidéken történt, 3500 áldozattal járó öldöklés. Népirtás elősegítése, három formában 1941-ben 20 ezer Kárpátalján lakó zsidót dobtak át az SS-ek által megszállt ukrán területre; mentségként hozzák fel, hogy eleinte nem voltak biztosak legyilkolásukban, ám ennek elősegítése az elűzéssel biztosan megtörtént. Az 1944-ben történt országos deportálásnál a Kormányzó és az őt felmentők mégis újra a „tájékozatlanságra” hivatkoznak: a nácik azt mondták, „munkára” visznek a Birodalomba majdnem félmillió embert, köztük sok öreget, beteget, gyereket. Már csak a lengyelországi, ukrajnai tapasztalatok után sem hihették ezt a mesét komolyan. A gyors kiszállítássál pedig a csendőrség aktívan is segített: egy vagonba a vasúti norma szerinti 40 szállítható fő helyett 80-90 embert préseltek. 360 ezer körül volt a táborokban legyilkolt deportáltak száma, melyet lassítással és egyéb módon felénél jóval kevesebbre is csökkenthettek volna (6-10 ezer közt becsülik azok számát, akik már a szállításba belehaltak, megőrültek). Az emberirtás harmadik formája sok ezernyi zsidó munkaszolgálatossal történt. Még a katonák gyenge felszerelésével, ellátásával sem rendelkezve meneteltették, dolgoztatták, vagy verték, illetve kivégezték őket. A halotti nyilvántartások, több száz tanúvallomás erősíti meg, hogy 35-40 ezer ember pusztulása a bánásmódból következett.
Szerző
Témák
Horthy-korszak
Frissítve: 2019.11.12. 13:34