Az Európai Unió hívei hiába remélték, hogy a tragikomikus Brexit-saga véget ér. Az ír-északír határellenőrzési vita folytatódni fog, miután a kilépési határidő módosításától vagy a december 12-ei parlamenti választástól semmilyen új megoldás nem várható. A britek által elképzelt nyitott határ ugyanis az októberben összetákolt újabb megállapodással sem megvalósítható. Mindez azért rossz hír, mert a tagállamok politikusai a brit válság elhúzódása miatt az egyéb fontos kérdésekkel évek óta alig foglalkoznak.
Ilyen fontos ügy lenne például az európai baloldal számára, ha – ismét kormányzati pozícióba kerülve – megpróbálna szakítani a több évtizede uralkodó a neoliberális kurzussal. A piaci fundamentalizmus és a pénztőke uralkodóvá válása gyökeresen átalakította a világot: a jövedelmi egyenlőtlenségek évtizedek óta nőnek. Márpedig ez nem valamiféle gazdasági szükségszerűség. A különbségek 1900 és 1950 között – a háborúkat követő közpolitikai intézkedések hatására – bizonyíthatóan csökkentek, s a neoliberális gazdaságpolitika következménye, hogy a 80-as évektől újra növekedésnek indultak, ami fokozta a társadalmi elégedetlenséget. Ez a valódi háttere annak, hogy a gazdag országokban (USA, Egyesült Királyság) is „elitellenessé” vált a hangulat és a populista kalandorok kormányzati hatalomhoz jutottak. Mindez azonban nem a véletlen vagy a piac „láthatatlan kezének” műve. Sokkal inkább pénzügyi és politikai változások következménye, amelyek az elmúlt évtizedekben (például jelentős adócsökkentések vagy a bankszabályok deregulációja révén) végbementek.
Szocialista győzelmek
A szociális Európa ma még nem létezik, inkább csak jól hangzó választási jelszó. Megvalósulásához – többek között – a jövedelmek igazságosabb elosztására lenne szükség. Ezt szolgálná például az óriásvagyonokat is korlátozó, progresszív jövedelemadó. A szocialisták Portugália mellett Finnországban, Dániában és Spanyolországban is erősödtek, de a további térnyerés csak egy új gazdasági modelltől várható. Ehhez jó kiindulópont lenne, ha komolyan elemeznék António Costa újabb győzelmének előzményeit. A jelek szerint a portugál szocialisták szakítottak a megszorítások fantáziátlan politikájával, és a sikert elsősorban a kormány bátor lépéseinek köszönhetik. A német SPD vagy a francia szocialisták még mindig gyengélkednek: a „portugál modell” azonban az európai szociáldemokrácia számára akár követendő példa (best practice) is lehetne.
Ma már csak az idősebbek emlékeznek arra, hogy Portugáliát az európai baloldal 1974-ben is a reménység földjének hitte. Az ún. „szegfűk forradalma” onnan kapta nevét, hogy a diktatúraellenes Spinola tábornokot támogató katonák – békés szándékuk jeléül – szegfűt tűztek a fegyvereik csövébe. A rövid életű Carlos-kormányban a szocialisták, sőt a kommunisták is helyet kaptak, ami akkor is nagy hatású történelmi tett volt, ha ez a hatalomváltási kísérlet végül is elbukott.
A portugál szocialisták idei választási győzelme azért meglepő, mert – két kisebb baloldali párt támogatásával – az előző ciklusban is kisebbségben kormányoztak. Ez a helyzet 2019-ben sem változott, de gazdaságpolitikájuk megérdemli a különleges figyelmet. Az ország ugyanis egyike volt azon „déli” uniós tagállamoknak, ahol a pénzügyi válságot követően csak a trojka (EU-IMF-EKB) sok milliárd eurós mentőcsomagjával sikerült az államcsődöt elkerülni. Ehhez képest Mário Centeno, portugál pénzügyminiszter ma már a pénzügyi világ egyik ünnepelt sztárja, aki az Eurogroup vezetőjének magas presztízsű tisztségét is betöltheti.
„Van másik!”
A társadalom elesettjeiért szót emelő baloldalnak a mai kapitalizmus viszonyai között különleges kreativitásra van szüksége. Olyasmire például, amellyel Eötvös Gábor, a legendás cirkuszművész jó 50 éve világsikert aratott. A kisembert alakító zenebohóc mindig másikkal pótolta a „nagyok” által elvett hangszerét, s azok mindegyike csodálatosan szólt. 2008 után tizenegy évvel nem is csodákra, csupán annak felismerésére lenne szükség, hogy a megszorítások és az önmagát szabályozó piac teóriája végleg megbukott.
Mário Centeno a pénzügyminisztérium vezető közgazdászával közös 2018-as cikkében bemutatja az elmúlt évtized fontosabb strukturális reformjait, amelyek a portugál gazdaság erősödéséhez vezettek. A gyökeres fordulatra mindenképpen szükség volt, miután az ország euróövezeti csatlakozása – hasonlóan több, kevésbé fejlett „déli” tagállaméhoz – ellentmondásos következményekkel járt. Egyrészt valamennyien élvezték a közös valuta előnyeit (nincs átváltási költség és árfolyamkockázat). Ugyanakkor a lecserélt escudóhoz képest kedvezőbb kamatfeltételekkel jutottak euróhitelekhez, ami komoly problémát okozott: nemcsak a lakosság, de az állam is jelentős mértékben eladósodott. A 2008-as pénzügyi összeomlás az adósságcsapdába került portugál gazdaságot is recesszióba taszította. 2013-ban a munkanélküliség a 18 százalékot (a fiatalok körében 40-et), a GDP-arányos költségvetési hiány pedig a 10 százalékot is elérte. 2011 és 2014 között közel félmillióan hagyták el az országot, jobb megélhetést keresve.
Az előző Costa-kormány 2015-ben azt a jobbközép adminisztrációt váltotta, amely már jórészt teljesítette a trojka által előírt kiadáscsökkentési programot. A szocialisták „forradalmi tette” éppen az volt, hogy olyan szabályozási környezetet teremtettek, amelyben a szűkös erőforrásokat a belső kereslet élénkítésére, az oktatás és a humántőke fejlesztésére fordították. Azóta is folyamatosan növekszik a közép- és felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya, ami a jobb gazdasági teljesítményben is megmutatkozik. Portugália azon kevés országok közé tartozik, ahol a PISA-felmérések évek óta kiváló eredményeket hoznak. A fiatalok természettudományos ismeretei javulnak, s az OECD-átlaghoz képest az olvasási és matematikai készségeik is jobbak.
A strukturális változtatások következtében az áruk és szolgáltatások exportja egyaránt bővült. A tudatos fejlesztéspolitikával azt is sikerült elérni, hogy a pénzügyi szektor a reálgazdaságnál kevésbé vonzó a befektetők számára. A stabilizációban ennek ellenére a pénzügyek „rendbetétele” is fontos szerepet kapott. A korábban elszabadult hajóágyúként működő bankszektort például szigorúbb anticiklikus szabályozással sikerült valamelyest megfékezni. Ebben – sokak szerint – a jegybank mellett, Centeno pénzügyminiszternek is komoly szerepe lehetett.
Az Unió által támogatott beruházások az elmúlt években főleg a versenyképességet javító ágazatokba (közlekedési infrastruktúra, városfejlesztés, egészségügy, oktatás) irányultak. Sikerült javítani a foglalkoztatási mutatókat, ráadásul mindezt oly módon, hogy a költségvetési hiány a maastrichti szerződés által előírt szigorú normák alatt maradt. A kormányzati gazdaságpolitika egyetlen piacgazdaságban sem veheti át az üzleti szféra szerepét, s nem dönthet a magánbefektetők helyett. De kiszámítható és stabil szabályozási környezetet teremthet, ahol – a politikusok személyes meggazdagodása helyett – a hosszú távú és fenntartható fejlődés érdekében alkotnak gazdasági törvényeket.
A példát követni lehetne
A Szép Szó hasábjain nemrég kiváló ismertetés jelent meg Pogátsa Zoltán tollából két amerikai kutató könyvéről (Jonathan Tepper-Denise Hearn: The Myth of Capitalism). A szerzők adatok tömegével bizonyítják, hogy a jelenkori kapitalizmus teljesen átalakult ahhoz az idealizált képhez képest, amelyről a közgazdasági tankönyvekben olvashatunk. A sokat emlegetett piaci verseny egyszerűen nem létezik egy olyan világban, ahol például a közösségi média „fogyasztóinak” több milliárdos piacát mindössze két cég, a Facebook és a Google uralja. 1995-ben a világ száz legnagyobb vállalata a globális profitnak még „csak” 53 százalékát realizálta. Nem kell közgazdász végzettség ahhoz, hogy megdöbbenjünk: 2015-ben ugyanez az arányszám már 84 százalékot mutatott.
A már idézett dereguláció egyik pusztító következménye, hogy a vállalati felsővezetők (CEO-k) jövedelme 1978 és 2013 között több mint 900 százalékkal nőtt. A munkavállalók körében ez a növekedés az időszak végén szerény 10 százaléknál tartott. Márpedig ez társadalmi robbanással fenyeget, miután a jövedelemelosztás ilyen mértékű torzulása az európai kapitalizmus történetében eddig ismeretlen volt.
E sokkoló trendek megváltoztatása egy kis ország szocialista kormánypártjától természetesen nem várható. Miután világfolyamatokról van szó, a minimális korrekciókhoz is széles körű nemzetközi összefogásra lenne szükség. Egyedül a – Brexit és a menekültügy miatt – meglehetősen szétesett Európai Unió sem sokat tehet. A modellváltás nagy munkáját azonban valahol mégis el kellene kezdeni. Az Európai Parlament frissen megválasztott képviselői már jelezték, hogy a stratégiaformálásban nagyobb szerepet szánnak maguknak. Talán azt is tudják, hogy a csak profitnövelő gazdaságpolitikától sehol nem várható csoda. Vállalkozó szellemű és nem korrupt politikusok viszont néha akadnak: legalábbis a portugál példa ezt mutatja.
