Foltozott jogtörténet: százéves a Horthy-rendszer

Publikálás dátuma
2019.11.10. 17:56

Fotó: Wikipedia
Idén száz éve, 1919 őszén született a Horthy Miklós nevét viselő rendszer, s 75 éve, 1944 október-december közt ért véget az ország egészén. E rendszernek, bár nem szándéka, de felelős következménye volt mintegy nyolcszázezer állampolgár halála, az ország vagyonának, eszközeinek 50- 60 százalékos pusztulása. Amivel pedig legitimálni próbálta magát - a korábbi területek visszaszerzésével -, annak ellenkezőjét érte el: az új békeszerződés megerősítette a vesztes határokat, megtoldva kemény jóvátétellel. Szívesen elfelejtik viszont, hogy a 25 éves Horthy-korszakot és a féléves nyilas toldalékát nem kommunista rendszer, hanem többpárti, parlamenti demokrácia váltotta le, követte három évig. A békeszerződés parlamenti vitájában, 1947-ben mondta Kéthly Anna: „a magyar köztársaság fizet azért, amit elődei csináltak”, hozzátéve: „nincs többé egymással számadásunk és ki kell lépniök az ország életéből”. Kéthlynek igaza volt, de tévedett. Az egy év múlva létrejövő szovjet típusú diktatúrát is letudva, az 1990-es rendszerváltással nem egyszerűen a demokrácia tért vissza, hanem más is megkezdődött: az 1945 előtti Horthy-rendszer felmentése, feldicsérése és legitimálása. A kommunista diktatúra által törvénytelenül elítélteket - helyesen - rehabilitálták, azonban mentesítettek, máig nem közölt magas számban, háborús bűnösöket, náci kollaboránsokat. A Kormányzónak rendezett dísztemetést magánjellegűnek nevezték, bár a fél kormány ott tisztelgett, utána pedig sorra jöttek a rehabilitáló döntések, köztéri jelképek. A doni katasztrófát, a hadsereg és a polgári lakosság háborús feláldozását nem súlyos felelősségnek, hanem hőstettnek állítják be.
Az 1956-os forradalom megerősítette a szakítást a Horthy-korszakkal, s a folytonosságot az 1948-ban megdöntött demokráciával. Az 1990-es alkotmány is még köztársaság-elvű, bár a királyság címerét sokatmondóan visszahozták. A 2012-től hatályos Alaptörvényben azonban – egyéb viták mellett alig észrevehető - változás látható. Kivágták a történelmi folytonosságból Kéthly, Bibó István és a többiek köztársaságát, a három éves demokráciát, ugyanakkor „visszaállították” a mai rend és a Horthy-állam közti „történelmi” jogfolytonosságot. Már ezért is tudni kell, milyen rendszerrel került így rokonságba a mai államfelfogás. 

Megfordított világháború, párhuzamos királyság

Az Alaptörvény számos jogtételt tartalmaz, amely formájában megfelel a jelenlegi kor normáinak, mint pl. a jogegyenlőség, az egyenlő választójog, vagy - bár csak névleg deklarálva - az állam és egyház különválasztása. Az összes jogi tételt azonban alárendelik egy bizonytalan, meghatározatlan tartalmú párhuzamos normarendszernek, az ún. történeti alkotmánynak. Az Alaptörvény minden rendelkezését „történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni”. Ahogy a középkorba nyúló történeti alkotmánynak, úgy „vívmányainak” mibenlétét sem közlik, az válogat benne, akinek hatalma van rá. A Velencei Bizottság, mint mértékadó jogtudós testület aggodalmát fejezte ki a sokféleképpen értelmezhető és sokszor változó múlt ilyen beömlesztése miatt. Udvariasan, az így előálló jogi bizonytalanságra hívta fel a figyelmet, s nem részletezte a kétes példákat, például Szapolyai, Metternich, vagy a Horthy-kor egyes dolgait. Hiába volt azonban az udvarias figyelmeztetés.  Hadd jegyezzem meg: Magyarországnak ezeréves állami léte és folytonossága van, amire jogosan büszke. A most hatalmon lévő felfogás szerint azonban Szent István, sőt a vérszerződés óta van egy bizonyos, a korokon keresztülfutó történeti alkotmány is, ami ma is érvényes. Ennek tartalmát azért sem közlik, mert a sok és alapvető társadalmi, közjogi változás miatt ezt nem lehet igazolni, 1945-ben pedig megszűntek a rendi jogintézmények, s 46-ban a királyság is. Az 1919-45 közti ellenforradalmi rendszer közjoga különbözött az előző, az 1867-es monarchia toleránsabb rendszerétől, majd pedig kifejezetten ellentétes volt az 1945 utáni demokratikus törvényekkel, és az 199o-es rendszerváltó alkotmánnyal. Mindezt átugorva, a jelenlegi Alaptörvény mégis összeköti önmagát az 1944 márciusig uralkodó állapottal. „Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését” - mondja a Preambulum és méltatja „hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát”. Arról a vitákban keveset hallani, hogy ez milyen tévedéseket, torzításokat hordoz: a) Az 1945-48 közti rendszert, mely a Nyugat által is elismert, bár korlátozott demokrácia volt, s amely valóságos szakítást jelentett a náci-fasiszta tengelyszövetséggel, egybemossák ellentétével, az 1944-es náci-német megszállással. b) Összekeverik továbbá ezt a demokratikus köztársaságot az őt 1948-ban megdöntő proletárdiktatúrával, alkotmányos törvényeit a Sztálin-Rákosi-féle népköztársasági fordulattal. c) Így el lehet tüntetni a jogtörténetből, illetve a történelemből a Horthy-rendszer megszüntetésének alkotmányos tényeit, beleértve az 1945-ös első, arányos rendszerű, és nemzetközileg is elismert választást. Egészen 1944-ig terjedően, a háborús Hitler-Mussolini tengelyhez kötő, illetve a vallási, faji, rendi megkülönböztetést tartalmazó törvényeket, a rendszer legfontosabb döntéseit ismét akár legitimnek lehet tekinteni, a folytonos történeti alkotmány részének. d) Az Alaptörvény a magyar állam történetéből 46 évet tüntet el olyan címen, hogy ezalatt megszállás volt és hiányzó szuverenitás. Előtte viszont érvényes (történeti) alkotmányosság. Valójában egyszerű iskolai ismeretekkel is megállapítható, hogy Magyarországon az 1867-es kiegyezésig, 340 évig török, illetve Habsburg megszállás volt. Az állami szuverenitás azután is erősen korlátozott volt 1918-ig, illetve Horthy alatt is 1927-ig, ameddig az antant katonai ellenőrzése tartott. Az 1945 előtti, állítólag szuverén és alkotmányos folytonosság tehát legalább 400 év tekintetében sántít. Folytonos azonosság azonban a többi korban sem volt. Találunk váltakozva nemesi adómentességet, röghözkötést, törvényes asszony-fenyítést, és nagyszerű 1848-at, majd annak durva leverését, és így tovább. 2011 óta pedig egyszerre létezik a meggyengített köztársaság, ahol az államformát is elhagyták az állam nevéből, és vele párhuzamosan több száz évi királyság, rendiség, mint föléje rendelt „értelmezés”. A keresztény kultúra kötelező védelme például utalhat a két háború közti ideológiára, a megosztó keresztény-nacionalista rendszerre is.
Német csapatok a főváros utcáin 1944 tavaszán
Fotó: Wikipedia

Tételes bűnvádak és elfedések (1919-1944)

Az Alaptörvény első változata után egy évvel szükségesnek látták egy részletes felsorolás - az U) cikkely - beiktatását - a kommunista pártnak, illetve vezetőinek a diktatúra idején keletkezett politikai és büntető felelősségéről. E cikk kimondja azt is, hogy a korszak felelősségének részletes feltárása és ismertetése szükséges. Feltűnhet azonban, hogy a törvény nem szól az 1945 előtti Horthy-rendszernek és vezetőinek - az előbbiekkel hasonló típusú, vagy eltérő, de súlyos bűnökben való - felelősségéről. Nem szólnak ezek lajstromáról, szükséges feltárásáról. Rövid, félmondatos utalás van arra, hogy nem évülnek el „a nemzeti szocialista diktatúra uralma alatt elkövetett embertelen bűnök” sem. E kifejezés feltehetően csak a hathónapos nyilasrendszerre és az 1944-es náci-német megszállásra utal. Fentiekből is kitűnik, hogy az 1919-cel kezdődött ellenforradalmi rendszer priuszának tárgyilagos tisztázása a rendszerváltás utáni jobboldaltól nem történt meg (hiszen az nem volt „nemzetiszocialista” diktatúra.). Különösebb bátorság e kérdésben a rendszerváltó liberális baloldalon sem volt, hiszen a futószalagon felmentő-rehabilitáló folyamatokban ők is részt vettek. Az utóbbi években, lelkiismeretes történészek, közírók, és nem utolsósorban átélő tanúk írásművei, vitafórumai alapján mégis összeállhat egy valós kép. Segít, hogy már 1919 nyarától kezdve, nemcsak a „nemzet megmentőit” legitimáló legendák születtek, hanem életek kockáztatásával készült jegyzőkönyvek is a jogsértésekről, majd 45 és 48 között, akkor még friss jegyzőkönyvek és tanúvallomások százai a háborús embertelenségekről. A legutóbbi években a Wallenberg Egyesületben lezajlott, rendszerezésre is törekvő viták, a magyar megszálló csapatokról szóló könyvek, vagy Hóman Bálint ügyének vitái is sok mindent előhoztak. A jobboldali felmentő irányzat időnként kideríti, hogy nem is volt felelős rendszer, csak „korszak”. Valójában már 1919-ben létrejött a hatalmi rend az erőskezű Fővezérrel, leválthatatlan dzsentri-nacionalista kormánytöbbséggel, befolyásos tisztikarral. Majd pedig, 1944 októberéig, már a német megszállás alatt is, a Kormányzó és kinevezettjei voltak kormányon, hoztak döntéseket. A felmentő és legitimáló történetfestés is már a születéssel kezdődik és folytatódik. Eszerint a szegedi sereg Vezére, majd Kormányzó védte az országot, területét, a szuverenitást és a rendet, a két (ezúttal is összemosott) forradalommal, és az antanttal szemben. A valóság pedig az, ami több hangsúlyt érdemelne: az ellenforradalom kormánya és serege éppen az antant védelme alatt nőtt fel dél-magyarországi szülőhelyén. A területcsonkításokat visszautasító demokratikus koalíciót az antant hatalmak ultimátumai megbuktatták, majd 1919 augusztusában, a kommün bukása után az antant képviselői a demokrácia visszaállítása helyett Horthyt, az antidemokrata, katona uralta királyságot választották. Így biztosították a trianoni békediktátum elfogadását, amire Károlyi Mihály nem volt hajlandó. A propaganda, egészen napjainkig, a felelősséget hamisan megfordította, s mindenért a sikertelen, de becsületes Károlyit és a demokratákat okolta. Horthy legális államfő lett, legitimációja, mellyel népszerűsítették, viszont hamis. A hosszú életű rezsim gazdasági és kulturális eredményeiről és negatívumairól oldalak ezreit írták, az élet és a jog tömeges sérelmeit azonban nem lehet ezzel „egyensúlyba” állítani. A gyülekező tények, források alapján, (nem teljes felsorolásban) a felelősség következő csoportjai rajzolódnak ki: Tömeges fehérterror (1919-22) A Fővezér (később Kormányzó) bizalmas körébe tartozó, általa küldött tiszti különítmények, az újabban megismert források szerint 1000-1200 közti számban öltek meg ellenállást nem tanúsító baloldaliakat és zsidó civileket. ( Csak a terror első hónapjában megölt 300 áldozat azonosításáról számoltak be nemrég a Clio Intézet kutatói.) Ehhez járul 1922-ig a bántalmazottak, és internáló táborokba gyűjtöttek többezres száma. Az atrocitásokról jegyzőkönyvek, tanúvallomások százai születtek, egy-egy esetről két vagy több jogvédő szervezetnél is találunk adatokat. Horthyék hivatkozni tudtak arra, hogy előzőleg a kommün alatt vörös terrorcsoportok megöltek mintegy 400 fegyvertelen gazdát, tisztviselőt (100-150 fő fegyveres harcban esett el). Különbség, hogy a fehérek jóval nagyobb számú áldozata még békés engedetlenséget sem tanúsított. Azokkal szemben, akik elkövették az ugyancsak elítélendő vörösterrort, a fehérterror nem volt valóságos megtorló. Őket ugyanis bírósági eljárásában felelősségre vonták, mások pedig külföldre menekültek. Politikai gyilkosság, fenyegetés, koncepciós eljárás Ez a bűn-csoport végigkísérte a rendszert, történeti, jogi összesítése azonban még nem történt meg. Tényei egymástól független szerzőktől, forrásokból állíthatók össze. Kiemelkedik ezek közül az atrocitásokat nyilvánosságra hozó Somogyi Béla, a Népszava szerkesztője, Cservenka Miklós az MSZDP panaszirodájának vezetője, Bacsó Béla a Népszava újságírója vagy Buday Dezső jogakadémiai tanár, Simon József katolikus káplán meggyilkolása. Az erőszak-sorozatban a Fővezér szerepét bizonyító bátor publicista Fényes László és Beniczky Ödön polgári konzervatív politikus többszöri koncepciós meghurcoláson mentek keresztül, Nagyatádi Szabó István kisgazda vezetőnek Horthy életveszélyes fenyegetést küldött, hogy támogatásra bírják. A békés őszirózsás forradalom több személyisége még évekig eljárásokkal nézett szembe: Károlyi vagyonelkobzással, Hock János a függetlenséget kikiáltó plébános, Hatvany Lajos író, illetve Nagy György, Veér Imre köztársaságpárti politikusok börtönnel. Börtönbe került a szociáldemokrata Stromfeld Aurél is, pedig Horthytól eltérően valóban harcolt a magyar területekért. Külön fejezetet képez - a konszolidált évtizedekben is - a testi bántalmazás a politikai rendőrségen és csendőrségen, mely több ismert esetben halálhoz vezetett. 
Somogyi Béla, a Népszava szerkesztőjének temetési menete
Fotó: Arcanum Digitális Tudománytár
Jogegyenlőség visszavétele, apartheidszerű megfosztás Az egyetemi felvételt korlátozó numerus clausus törvény célpontja a zsidó kisebbség volt. Mindenkinek szóló alapjogi fordulat azonban, hogy ezzel visszavették az 1848-49-es forradalom, majd a kiegyezés utáni törvények jogegyenlőségi elveit, s ezzel összefüggést teremtettek a későbbi diszkriminációval. Az 1920. évi parlamenti vitában ugyanis a legdurvább felszólalók már felvetették a 40-es években bevezetett teljes jogfosztó intézkedéseket, az elkülönítést, elűzést is. 1939-től az évenként következő három zsidótörvény, időpontja szerint és az életviszonyok lehetetlenítése miatt, már háborús és emberiesség elleni cselekménynek minősíthető. Különösen a házasságot és társadalmi érintkezést is tiltó harmadik, mely a háború utáni nemzetközi fogalomalkotás szerint a legkeményebb apartheidnek számít. Hadba lépés a lakosság feláldozásával Horthy és miniszterei 1941 nyarán nemcsak a zsidóságra, hanem a keresztény katonák, civil áldozatok tömegére is kiható döntést hoztak a Szovjetunió elleni hadba lépéssel. A bizonytalan kassai ügy tisztázása helyett, német felkérés nélkül is, sietve a német-olasz támadó háborúhoz csatlakoztak, ráadásul még az Egyesült Államoknak is hadat üzentek - ürügy nélkül. A felelősséggel szemben még ma is, mint 1919-től sokszor, a felső vezetők „hiányos tájékozottságára” hivatkoznak. Kifejezetten a háborúval összefüggésben legkevesebb 160 ezer katona halt meg és hasonló a sebesültek, rokkantak száma. Tetézte a Kormányzó és a katonai hierarchia felelősségét, hogy túlerőben lévő, elsöprő fegyverzettel, telet bíró felszereléssel rendelkező ellenféllel szemben kényszerítették harcolni sajátjaikat. 45 ezerre teszik a harcok, bombázások magyar polgári áldozatainak számát. Magyar megszállás, súlyos következményekkel Csak az utóbbi időben kerültek nagyobb nyilvánosság elé Krausz Tamás munkaközössége és Ungváry Krisztián által azok a tények, melyek az orosz és ukrán lakosság tízezres nagyságrendű elpusztításáról szólnak. Ennek következményei sem váltak még szélesen körben tudatossá, pedig a szovjetek a jóvátételt, hadizsákmányt is ezzel hozták összefüggésbe. Vitás, mennyire volt a helyi nácibarát tisztek döntése a másik fronton, Újvidéken történt, 3500 áldozattal járó öldöklés. Népirtás elősegítése, három formában 1941-ben 20 ezer Kárpátalján lakó zsidót dobtak át az SS-ek által megszállt ukrán területre; mentségként hozzák fel, hogy eleinte nem voltak biztosak legyilkolásukban, ám ennek elősegítése az elűzéssel biztosan megtörtént. Az 1944-ben történt országos deportálásnál a Kormányzó és az őt felmentők mégis újra a „tájékozatlanságra” hivatkoznak: a nácik azt mondták, „munkára” visznek a Birodalomba majdnem félmillió embert, köztük sok öreget, beteget, gyereket. Már csak a lengyelországi, ukrajnai tapasztalatok után sem hihették ezt a mesét komolyan. A gyors kiszállítássál pedig a csendőrség aktívan is segített: egy vagonba a vasúti norma szerinti 40 szállítható fő helyett 80-90 embert préseltek. 360 ezer körül volt a táborokban legyilkolt deportáltak száma, melyet lassítással és egyéb módon felénél jóval kevesebbre is csökkenthettek volna (6-10 ezer közt becsülik azok számát, akik már a szállításba belehaltak, megőrültek). Az emberirtás harmadik formája sok ezernyi zsidó munkaszolgálatossal történt. Még a katonák gyenge felszerelésével, ellátásával sem rendelkezve meneteltették, dolgoztatták, vagy verték, illetve kivégezték őket. A halotti nyilvántartások, több száz tanúvallomás erősíti meg, hogy 35-40 ezer ember pusztulása a bánásmódból következett.
Szerző
Témák
Horthy-korszak
Frissítve: 2019.11.12. 13:34

Skorpiós váltó

Publikálás dátuma
2019.11.10. 15:01

Fotó: retrovasak.hu
Hú, öregem, hát ez tök baró, ilyen pipec hangfalakat még nem is láttam! – lelkendezett barátom a ’70-es évek vége felé, amikor egyik közös cimboránk felspécizett "paraszt Mercijébe" vágtuk be magunkat. A népnyelv az ikerfényszórós ezerötös Ladát hívta így, nem kevés iróniával. Minden bántó él nélkül a Trabant a "papír Jaguár" becenevet kapta, de a rosszmájúak szappanos doboznak is hívták. Talán furcsán hangzik, de azokban a régi időkben is létezett a társadalmi és autós hierarchia. A meglehetősen kevés nyugati, illetve japán márka után presztízsben a Zsiguliból reinkarnálódott Lada következett, ám még ezen belül is volt rangkülönbség. Az ezerkettes volt a tehetősebb korabeli középosztály, míg az ezerötös a nómenklatúra és a menő maszekok modellje. A Trabant pedig a tömegautó szerepét töltötte be. Ám az ember már csak olyan, hogy miközben nem szívesen lógott ki a sorból, azért mégis csak vágyott arra, hogy egyéni színt keverve kitűnjön az egyenszürkéből. Erre egyebek mellett kiváló terepnek bizonyult az autó. Kinek mi telt a fantáziájából, pénztárcájából, igyekezett feltuningolni a Ladáját, Škodáját, Wartburgját, Daciáját, Trabantját. A fiatalabb nemzedékek például a korabeli audiorendszerrel akartak kitűnni. A hátsó ülés mögötti kalaptartón a minél nagyobb hangfalak jelezték a srácok státuszát. Ezeket vagy házilag szereltették fel, vagy az erre szakosodott sufniműhelyekben rakták össze. Nagyon menő volt például a gömb formájú, de nyomult a szögletes, doboz alakú is. A lényeg, hogy a csajok már messziről kiszúrják, menő csávó kapaszkodik a volánba. Az autórádió már kevés volt a tutisághoz, magnó nélkül halott ötlet volt a hangfal. Lehúzott ablaknál lehetett nyomni ízlés szerint a rockot, popot, a diszkó izét. Én ’75-ben egyszer Balatonszemesen stoppoltam egy olasz srácot, akinek autós lemezjátszó volt a Fiatjában. Persze kizárólag kislemezek fértek az „etetőbe”, de nekem újdonság volt, ahogy a masina beszippantotta a lemezt, majd Rita Pavone, Adriano Celentano húzta a fülembe. A Wartburg kormányváltója, illetve a Trabi műszerfalon meredező sebváltója még nem sok eredeti innovációra adott lehetőséget, de a többi márka botváltója annál inkább. Sok autósboltban lehetett színes műanyag sebváltó gombot, vagy hosszúkás nyelet venni a gyári helyére. Ez utóbbi még némi sportos fílinget is kölcsönzött a sofőrnek. Viszonylag elterjedt volt a műanyag, vagy műgyantába öntött valódi havasi gyopár is, de a leghátborzongatóbb és számomra leginkább gyomorforgató változat az ugyancsak műgyantába öntött halott skorpió volt. És akkor még ott volt az egész utastér! Némi pironkodással töredelmesen bevallom, Škoda MB 1000-esünk hátsó ablakban nekünk is ott hevert a kultikussá vált bólogatós kutyus. A barna műanyag jószág feje egy kis kampóval csatlakozott a testhez, és minden úthibánál, kátyúnál - akkor is volt dögivel -, döccenőnél buzgó bólogatásba kezdett. Sajnos ez a relikvia is eltűnt az idők homályában. Ilyen kutyus ezrével verte a taktust a fejével, de legalább ilyen népszerű lett a jóval előkelőbben jegyzett moncsicsi. Mintha H. G. Wells Dr. Moreau szigete című regényének őrült tudósa a párducemberek és egyéb veszélyes ragadozókból alkotott szörnyei helyett afféle genetikai kisiparosként nekiállt volna futószalagon sorozatgyártani valami sündisznó- és selyemmajmocskaszerű esztétikai szörnyszülöttet, Walt Disney látványterve alapján. A moncsicsi lóghatott zsinóron a visszapillantó tükrön, hacsak nem a frissen divatba jött fenyőillatú és formájú fejfájdító, vagy - bátrabbak esetében - egy rózsafüzér, esetleg Szt. Kristóf lengett már ott, de ülhetett is a műszerfalon gügye mosollyal. A műszerfalon mágneses mini virágtartóban kis csokor művirágot is láttam pompázni egy taxiban, de a személyfuvarozók kis jegyzettömböt is felcsíptettek a kesztyűtartó mellé, ahová a címeket és egyéb üzeneteket firkantották. Az idősebb korosztály némely képviselői, akiket eléggé el nem ítélhető általánosítással a műbőrkalapos, nyugger škodások címszó alatt tartottunk nyilván, a kemény és télen kétségtelenül hideg bakelit kormányra subaszőnyegszerű, bolyhos, védő és kézmelegítő huzatot tettek. A kor nagymenői persze szarvasbőr borítót húztak a volánra. Legalábbis ezt mondták, de lehet, hogy élő korában röfögött az a szarvas. Ennél népszerűbb volt a fagolyókból összeállított üléshuzat, ami állítólag masszírozta a sofőr hátát és a vezetés közbeni elalvás kockázatát is csökkentette. Magam is használtam ilyet, de semmilyen különösebb hatást nem érzékeltem, ha csak azt nem, hogy baromi kényelmetlen tudott lenni, ahogy csúszkáltam rajta. Hamar ki is vágtam a bilikék Ladából. Bizonyos praktikummal rendelkeztek azok a kis gumi védőperemek, amelyekbe macskaszemet is beépítettek, s a kocsiajtókra lehetett felerősíteni. A szerepük az volt, hogy kiszálláskor, ha neki is ütődik az ajtó a szomszédban parkoló autónak, egyiket se karcolja meg. Ha elfáradt az anyag, búcsú nélkül távozott. A többi filléres emlékünkhöz hasonlóan.
Szerző
Témák
autók nosztalgia

Kumisz és kutyagumi

Publikálás dátuma
2019.11.10. 14:52

Fotó: Népszava
És milyenek a franciák? – ezt kérdezik legtöbben az otthoniak közül. A kérdésben persze egy másik kérdés is rejtőzik: milyenek a magyarok? A kérdezők többsége pedig igazából erre várja a választ. Egyik része azt szeretné, ha a magyarok jönnének ki jobban az összehasonlításból, mert igazából tőlünk tanult és tanul ma is Európa, a Kárpát-medencében ring a nyugati kultúra bölcsője stb., a másik fele meg azt, ha a magyarok maradnának alul, hiszen egy betolakodó, barbár törzs, és ezt mindmáig nem vetkőzte le, legszívesebben még ma is szürcsölve inná a kumiszt. A franciák meg csak állnak értetlenül. És nekem ki kell ábrándítanom mindenkit. Egyrészt sokkal kiegyensúlyozottabban viszonyulok a saját magyarságomhoz, amióta a franciák között pergetem a napokat. Nem lettem sem magyarabb, sem csak magy: nem nőtt és nem csökkent semmi. Inkább némi elégedettség bujkál bennem, amikor megpróbálják kitalálni, hogy milyen nyelven beszélünk (eddig a török és a svéd kapta a legtöbb tippet), ilyenkor hirtelen úgy nézek erre az ölem pottyant holmira, mint valami egzotikus kincsre. Másrészt nem nagyon hiszek az összevetésekben. Úgy is mondhatnám, hogy a fél gyermekkorom (vagy tán az egész) efféle összevetésben telt, a mi családunkban természetesen a magyarok, a szomszéd családban meg láthatóan a románok jöttek ki jobban belőle.
A nagyapám egy nap – épp az egyik labdarúgótorna idején – morcosan kijelentette, hogy márpedig nincs az az Isten, hogy ő a franciáknak drukkoljon. Nem értettem, főként azért sem, mert a Platini, Tigana, Giresse fémjelezte csapat nagyon is szerethető volt, szép focit játszottak. Ráadásul én akkor épp Verne-lázban égtem, rajongtam a regényekben felbukkanó talpraesett franciákért. Nagyapám nem adott semmilyen magyarázatot az ellenszenvére, a szüleim sem, gondolom, még virágnyelven sem akartak akkor Trianonról beszélni. Ez a szeretetláz mindmáig kitartott, és amióta itt vagyok Dumas, Verne és Hugo – ifjúkori olvasmányaim – földjén, újult erőre kapott. Igazából eddig két előítélet dőlt meg bennünk. Az egyik, hogy kissé fennhordják az orrukat. Ez főként abból fakad, hogy nem hajlandók más nyelven beszélni, csak az anyanyelvükön. Nos, ebben van valami, de ez igazán csak akkor okozott gondot, amikor igazán frekventált helyeken (tengerparti üdülőváros kikötőjében, Avignon belvárosában) is nehéz volt találni olyan éttermet, amelynek kétnyelvű (francia–angol) étlapja van. Persze valahogy mindig akadt egy-egy angolul kézzel-lábbal beszélő alkalmazott, de ez akkor is állandó stressz maradt: megfejteni a fogások és összetevők neveit. Egyáltalán rájönni, hogy mit ehetnénk a pénzünkért. Szívélyességben, udvariasságban és előzékenységben viszont úgy tűnik, verhetetlenek a franciák. Volt olyan, hogy egy autó állt meg előttünk és az utasa kihajolva figyelmeztetett, hogy ne ácsorogjunk a buszmegállóban, mert október 19-től ez a vonal már nem üzemel (arra nem jöttünk rá, hogy miért). De a nejemnek kérés nélkül segítettek csomagokat cipelni, amikor látták, hogy gyerekkel van, vagy kérés nélkül előreengedtek a sorban, mert észrevették, hogy sietnünk kell. A halloweenkor házról házra járó gyerekek egyből befogadták maguk közé Dusit (neki ez volt az első bonbonvadászata, csontvázas – ahogy ő mondja: csontházas – jelmezben), és azzal kezdték, hogy egyből megtömték a táskáját, hogy ne kezdjen üres kézzel. Miközben csak úgy repkednek a bonzsúr mösziök és bonszoár mádámok. Csupa-csupa apróság, de már egy ilyen is képes bearanyozni a teljes napot.
Avignonban – gyenge idegzetű olvasóim most ugorjanak egy bekezdést – muszlim negyedben laktunk, nem messze a helyi mecsettől, a boltokban semmilyen sertésből készült élelmiszert nem lehetett kapni, és a lépten-nyomon látott borbélyüzletekbe csak férfiak léphettek be. Szóval: itt voltak a legszívélyesebbek. Mint az idegenségét még nem levetkőző helyi az új idegennel. Aki még tudja, mit jelent a jó szó, a semmibe sem kerülő baráti gesztus. Így bármilyen hihetetlennek hangzik a migráncskampánytól elbódult magyar fülnek, de a félelemnek még az árnyéka sem kísértett meg minket. A nejemet sem, pedig ő félős, Palermóban semmi pénzért nem merészkedett be a főbb utcákat kísérő sikátorokba. Viszont kajánul fedeztem fel ismerős dolgokat. La Ciotat legszebb, csupa tengerparti villával övezett zsákutcájában, ahová idegen alig tér be, olyan kutyagumik hevertek a járdán, hogy azt még egy kétlábú is megirigyelhette volna. Imádnak ők is letekert ablakon át üvöltözni egymással az útkereszteződésekben, és az autópályán is rendszeresen akad egy-egy őrült. És a híres francia konyha sehogy sem akar leszivárogni a mindennapokba: a boulangerie-k és patisserie-k csodás kínálatát leszámítva nem sok gasztronómiai élmény vár a csak tutira menő éttermekben (pedig nem a külvárosban próbálkoztunk, hanem a központ központjában). Nyilván a két kategóriával feljebb lévő helyeken már csábítóbb a kínálat, de az nekünk most nem megfizethető. Finom volt, de nem különleges. Ehető, de nem ezért térnénk vissza. Így kénytelenek vagyunk ropogós bagettbe és isteni borba fojtani kulináris bánatunkat.