„Abszurd, de van benne logika”

Publikálás dátuma
2019.11.09. 16:32

Fotó: Markoszov Szergej /
Ismét felpöröghet a fegyverkezési spirál, az Egyesült Államok és Oroszország újra élesen rivalizál, s ennek részeként Európában is küzdelem folyik a befolyási övezetekért – mondja Dunay Pál, a George Marshall Európai Biztonsági Tanulmányok Központjának professzora, aki a Szép Szónak adott interjúban azt is kifejti: mire jó, hogy a magyar kormány rendre ütközik nyugati szövetségeseivel.
Mintha zaklatottabb volna a világ, mint három évtizeddel ezelőtt, a hidegháború befejezése utáni időkben. A szaporodó helyi háborúktól a migráción és a klímaváltozáson át a fegyverkezésig régi-új veszélyforrások bukkantak fel. Valóban több a fenyegetés? A Szovjetunió összeomlása után létrejött világrendszerben az államközi biztonság kérdései le-, a nem államiak, köztük a terrorizmus, a szervezett bűnözés, vagy a kiberbiztonság, felértékelődtek. Az inga most visszalendült, ismét a nagyhatalmi rivalizálás került előtérbe. Az egypólusú világ kialakítására törekvő USA – az orosz-amerikai vetélkedés mellett – új kihívóval, Kínával találta magát szemben. Kína lenne az új veszély? Mi utal arra, hogy fenyegetné a világrendet, felforgatná a fennálló geopolitikai viszonyokat? Kína már a világ második legnagyobb gazdasága, az amerikai GDP kétharmadát produkálja. Röpke három évtizeddel ezelőtt mindössze 1,6 százalékkal részesedett a világ GDP-jéből, ma viszont már 16 százalékot mondhat magáénak. Több csúcstechnológiai ágazatban élenjáró, s ha így megy tovább, előbb-utóbb beéri az Egyesült Államokat. Igaz, még nem szuperhatalom, messze nem kész a komplex hatalmi bázis, de nagy erőket fordít gyengeségeinek mérséklésére, katonai, diplomáciai és kulturális potenciáljának globális méretű kiépítésére. Washington már jó ideje mindenféle eszközzel, egyfajta húzd meg, ereszd meg politikával próbálja lassítani ezt az utolérési folyamatot, de azért úgy, hogy ne idegenítse el magától a vele gazdaságilag millió szálon összekapcsolódó Pekinget. Ennek egyik legutóbbi felvonása a Trump adminisztráció Kínát sújtó vámháborúja, aminek mellesleg a szabad-kereskedelemben érdekelt, exportorientált nemzetgazdaságok is kárát látják. Másfelől a magyar közvélemény talán kevésbé érzékeli: Peking meglehetősen otrombán viselkedik dél-kelet ázsiai szomszédaival vitás ügyeiben. Így aztán felmerül a kérdés: vajon hogyan lép majd fel a világ más tájain, ha egyszer eléri a globális szuperhatalmi státust? Vajon nem válik-e türelmetlenné, nem méri-e fel rosszul erejét, s mondjuk, erőszakkal próbálja lerohanni a kezdettől fogva sajátjának tekintett Tajvan szigetét? A politológia szótárában ezt a gyengébb nagyhatalmakra jellemző politikát autós kifejezéssel hátsó ütközésnek, „rear end collision” nevezik, ami annak idején az első világháború kirobbanásához vezetett. Ha jól értem, ez egyelőre a kínai forgatókönyvek egyik lehetséges változata. Nem tartja riasztóbbnak a romló amerikai-orosz viszonyt? Kínkeservesen nyélbe ütött fegyverzetkorlátozási egyezményeket dobnak sutba, ismét kísért a nukleáris szembenállás réme. Tény, hogy az USA nemrég felmondta a közepes és a rövidebb hatótávolságú atomfegyverek felszámolásáról 1987-ben kötött INF-szerződést (Intermediate-range Nuclear Forces Treaty), kivonul a Nyitott Égbolt nevű bizalom- és biztonságerősítő megállapodásból, s az is kérdéses: meghosszabbítják-e a kétoldalú hadászati támadó fegyverrendszerek korlátozásáról 2021 elején lejáró START-szerződést. Washington arra hivatkozik, hogy az oroszok megsértették az INF-egyezményt, amit persze Moszkva visszautasít. Kétségtelen azonban, hogy az amerikai lépés szabad kezet ad a másik félnek, s felrémlik a Reagan elnök idejéből ismert „csillagháborús túlfegyverkezési” versengés is, amibe az amerikaihoz képest töredék-teljesítményű Szovjetunió belerokkant. Putyin elnöktől már elhangzott, hogy az USA-hoz hasonló tükörválaszt adnak, de az orosz stratégák jól tudhatják, ez csapda: a nagyságrendekkel kisebb, az amerikai GDP egy tizenketted részét előállító gazdaságuk nem bírna erővel egy szimmetrikus fegyverkezési versenyt. Mindeközben az amerikai kihívástól függetlenül, tíz év alatt 700 milliárd dollárt szánnak a hidegháború utáni időkben legatyásodott orosz hadsereg modernizálására. Moszkva emellett 6500 atom-robbanófejet tart hadrendben, szemben az amerikai 6185-el. Ez a kölcsönös elrettentés doktrínája, amely ismerős a hidegháborúból. Ha változatlanul ilyenek a nukleáris erőviszonyok, mire megy a játék, mit ró fel a Nyugat Moszkvának? Hát van jó pár ügy, ami elfogadhatatlan. Ilyen mindenekelőtt a Krím-félsziget erőszakos bekebelezése, az orosz szeparatista kisebbség felfegyverzése az ukrajnai Donyeck és Luhanszk térségében, vagy a népirtó Aszad-rezsim támogatása Szíriában, jelentékeny orosz haderő bevetésével, cserébe a latakiai támaszpontért és a hatalmas orosz befolyásért. Mindemellett látni kell, hogy az orosz vezetés birodalmi szerepre tör. Mint mondják, nem hajlandóak asszisztálni az USA világhatalmi törekvéseihez, aminek vonulataként tekintik, hogy az egykori kelet-közép európai szocialista országok NATO-, illetve EU-csatlakozásával a Nyugat geostratégiai értelemben közelebb került Oroszországhoz. A küzdelem így most arról szól, hol húzódjanak az újból megosztott Európa határai. Napjainkban ennek egyik terepe a Nyugat-Balkán. Miközben a térség államainak uniós integrációja egyre húzódik, Moszkva is ott sürög, hogy erősítse befolyását az ottani, úgymond „testvéri szláv népekre”.
A fejleményekből ítélve úgy tűnik, hogy a NATO-tagországok, legfőképpen az említett új keletiek oroszországi politikája nem egységes. Egy interjúban ragasztónak nevezte a NATO afganisztáni szerepvállalását, arra utalva, hogy akkor a tagállamok katonai erővel is felsorakoztak az terrorellenes kampányhoz. Miként ítéli meg az észak-atlanti szervezet kohézióját? Az orosz medve esetében is „ragaszt”? Szerintem a NATO köszöni, jól van, továbbra is az európai béke letéteményese. A tagországokat mindazonáltal sokféle, összetett kapcsolatrendszer fűzi Moszkvához, ezért úgy mondanám: a NATO differenciáltan ragaszt. Egyes keleti tagállamok, így Lengyelország, Románia, vagy a baltiak gyengének ítélik biztonságukat. Olyannyira, hogy a lengyelek még saját erőforrásaikból is készek lennének finanszírozni a náluk állomásozó amerikai katonaság nagyarányú és szimbolikus növelését. Romániában szintén jelen van az amerikai haderő, míg a balti légtér védelmét rotációban a NATO-tagállamok légi ereje, köztük magyar Gripenek látják el. Ezzel szemben a keleti tagok másik része, Szlovákia, Bulgária és Magyarország nem érez biztonsághiányt, nem táplálnak ilyen félelmeket. Ezt persze az orosz külpolitika minden erővel megpróbálja kihasználni, éket verni a szövetségesek közé, megnyerni a kevésbé lojálisakat. Hol ajándékokkal, hol korrupt politikusok lekenyerezésével, vagy akár több milliárd eurós hitelkeret folyósításával. Ennek során sűrűn emlegetik Magyarországot. Ahogy az ironikus mondás is járja: Orbán már rég kilépne az Európai Unióból, de Putyin elnök nem engedi. Kétségtelen, hogy a magyar kormány rendre szembemegy nyugati szövetségeseivel, legutóbb például a kurdok ügyében. Ön szerint mit hozhat a konyhára ez a különutas külpolitika? A magyar külpolitika az utóbbi 7-8 évben jelentősen módosult. Korábban tartotta magát a nézet, hogy hálásnak kellene lenni, hogy Magyarország felvételt nyert egy sor nyugati intézménybe. Az orbáni irányvonal szerint nincs hála, csak kőkemény üzlet, s ennek eszköze a magyar diplomácia verbális konfrontációja. Ha a nyugatiak el akarnak érni valamit, cserébe mindenért kapni, követelni kell – ez az ideológiai alap, s illik a miniszterelnök személyiséghez. E konfrontációnak ugyanakkor két oldala van. Túl azon, hogy a nyugati partnereknek engedményekkel kell megnyerni bennünket, belpolitikai üzenetet is hordoz. A magyar lakosság számára – melynek jó része mellesleg nem is tudja követni a külvilág történéseit – azt kell sugallni, hogy „csapataink harcban állnak”, azaz a kormány a határokon túl is rendületlenül küzd a nemzeti érdekek érvényesítéséért. Ezt szolgálja az Ukrajnával szembeni vétók sora, ami részben indokolható, viszont teljesen értelmetlen, ha nem éppen az orosz érdekek „megtámasztása”. Mivel a nyugati klubban a joguralom és a demokrácia irányadó alapszabály, az asztal túloldalán pedig úriemberek ülnek, alighanem még jó darabig el lehet lenni ezzel a népi külpolitikával. De meddig? Sokszor riogatnak, hogy ha a magyarok nem vallják a nyugati intézmények közös értékeit, felrúgják a játékszabályokat, annak rossz vége lehet. Az Orbán-kormány jól árazta be, hogy maximális előnyöket tudjon elérni, minimális veszteségekkel. Miközben eljátssza, hogy offenzív külpolitikával kiáll a nemzeti érdekekért, egy vitatott gazdaságpolitika részeként gátlástalanul kiszolgálja a nyugati nagytőkét, mindenekelőtt a nálunk letelepedett német autógyártókat. A Mercedes, az Audi és a BMW főnökei mondhatják, kérem, itt stabilitás van, alig fordul elő sztrájk, a tőkét repatriálhatjuk, s különben is milyen jót teszünk a magyarokkal, hogy itt termelünk. Mindennek nyomán aztán idelátogat Angela Merkel német kancellár, s ország-világ előtt ő is kijelenti: jól költötték el a befektetett tőkét. Szóval ez az orbáni külpolitika abszurd, de van benne logika. Megy a bolt, s a miniszterelnök elmondhatja: több előnyre teszünk szert, mintha belesimulnánk a nyugati rendbe. Együttműködésünkért kevesebbet kapnánk, nem is beszélve arról, hogy azt nehezebb lenne eladni az „istenadta népnek”.

Névjegy

Dunay Pál (62 éves) a biztonságpolitikai tudományok nemzetközileg elismert kutatója. Korábban volt a Külügyi Kutatóintézet igazgatója, majd dolgozott tudományos munkatársként a Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézetben (SIPRI), irányította a genfi Biztonságpolitikai Központ képzési programját, igazgatta a Közép-ázsiai EBESZ Akadémiát Biskekben, Kirgizisztán fővárosában. Közel négy évtizedes – több száz publikációval jegyzett – kutatómunkája nemzetközi biztonsági, fegyverzetkorlátozási, illetve általános külpolitikai kérdésekre összpontosul. Jelenleg a Garmisch-Partenkirchenben működő német-amerikai George C. Marshall Európai Biztonsági Tanulmányok Központjának tanára, de emellett tanít alma materében, az ELTE-n is. 

Sebes György: A történelmet nem lehet megkerülni

Publikálás dátuma
2019.11.09. 15:36

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Nevezhetjük afféle élő lelkiismeretnek is ezt a több mint 90 éves embert, aki ugyan küzd időskorának mindenféle testi bajával, de gondolkodásában egészen friss, szinte fiatalos maradt.
A nyugdíjas évek a jelek szerint nem hoznak nyugalmat. Legalábbis egy olyan ember számára nem, aki egész életét arra tette fel, hogy hozzájáruljon egy jobb világ megteremtéséhez. Pedig senki sem vehetné zokon, ha valaki, aki 90 éves is elmúlt, már csak pihenni akarna és semmi mással nem foglalkozna. Lebovits Imrétől azonban ez aligha lenne elvárható. Lapunk hasábjairól is ismerhetik őt, hiszen több cikke jelent meg és többször írtunk is róla. Legutóbb néhány hónapja, amikor Ukrajnában járt, részt vett és fel is szólalt egy ungvári holokauszt-konferencián. Pár éve meg Németországban tanúskodott egy egykori náci perében. Mint holokauszt-túlélő fontosnak tartja ugyanis, hogy a múlt rémségei ne ismétlődhessenek meg, ezért pedig napjainkban is mindenki tudjon róluk. „A történelmet nem lehet megkerülni” – mondta legutóbbi beszélgetésünk alkalmával, utalva például a jelenlegi magyar vezetés gyakran – enyhén szólva is - furcsa emlékezetpolitikájára. Lebovits Imre nem ok nélkül tart attól, hogy azok a gondolatok, amelyek sok millió zsidó elpusztításához vezettek a múlt század harmincas-negyvenes éveiben, sok helyen még ma is élnek. Úgy véli, az antiszemitizmus mélyen megmaradt az emberek tudatában és adott esetben újjá is éled. Emlékeztet Adolf Eichmannra, meg arra, hogy amikor – Izraelben – bíróság elé állították, nyíltan kimondta, a magyar lakosság többségének támogatása nélkül nem tudtak volna több százezer magyar zsidót a haláltáborokba vinni és elpusztítani. Napjainkban is sokan vannak – teszi hozzá –, akik minden bajért a zsidókat okolják. Így hát nevezhetjük afféle élő lelkiismeretnek is ezt a több mint 90 éves embert, aki ugyan küzd idős korának mindenféle testi bajával, de gondolkodásában egészen friss, szinte fiatalos maradt. Erre azt mondja, túlzásokba azért ne essünk, de az biztos, hogy nem nyugodt amiatt, ami a hazájában történik. És felidézi, hogy nemrég egy vidéki városban egy zsidó embert csak a vallása miatt támadtak meg. Ez pedig nem is egyedülálló történet napjainkban. Holott mindenki okulhatna abból, amit Móricz Zsigmond írt – még a múlt század elején – egyik levelében, miszerint se okosabbak, se jobbak nem leszünk attól, ha minden zsidót megölünk. Lebovits Imrének ezt a kitartó küzdelmét, hogy megpróbálja jobbá tenni a mai világot, egyre többször honorálják is. Az utóbbi hetekben két elismerést is kapott. Előbb a főváros XIV. kerületében avatták díszpolgárrá, majd Németország budapesti nagykövetétől vehette át a szövetségi érdemkereszt szalaggal kitüntetést. Erre azt mondja, természetesen mindig jóleső érzés, ha felfigyelnek arra, amit hosszú ideje következetesen tesz. „Zuglóban észrevették, hogy én a világgal foglalkozom, ami bennünket körülvesz. Ugyanilyen öröm a német elismerés. Különösen azért, mert jelzi, hogy az a nép belátta, szörnyű dolgokat műveltek elődeik” – fogalmazott. Azért azt se felejtsük el, hogy Lebovits Imre a Budapesti Műszaki Egyetemen mérnöknemzedékek sorát tanította. Ugyanott részt vett egy modern könyvtár kialakításában, amit hosszú ideig irányított is. Közben mint sikeres szakszervezeti vezető is tevékenykedett, például rengeteg dolgozót segített lakáshoz jutni. Minderről visszatekintve csak annyit mond: „imádtam a Műegyetemet”. Nem kétséges, munkatársai is így lehettek vele. Nem felejtette el azt sem, honnan indult. Szülőhelyén, Tiszafüreden több éves kitartó szervezőmunkával elérte a zsidó temető felújítását, mártíremlékhely létrehozást. Aktív szervezője az ottani holokauszt emléknapoknak is. Nem csoda, hogy néhány éve már Tiszafürednek is díszpolgára. Amikor átvette az elismerést, a laudációban többek között Radnóti Miklós egyik versét is idézték. A Sem emlék, sem varázslat egyik sora mintha pontosan róla szólna: „szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, a világ újraépül…”. Lebovits Imre napjainkban is sokat tesz azért, hogy a világ valóban újraépüljön. S lehetőleg jobb is legyen, mint amilyen korábban volt. Az életkor pedig nyilvánvalóan nem számít. Biztosak lehetünk benne, hogy ilyen marad, amíg csak lélegezni tud. 

Papp Sándor Zsigmond: Fények és fények

Publikálás dátuma
2019.11.03. 18:08

Fotó: A szerző felvétele
Van Gogh elképzelhetetlen Provence nélkül, és most már Provence is elképzelhetetlen Van Gogh nélkül. Lépten-nyomon felbukkan, prospektusban vagy bögrén, kósza utalásban vagy célzottan, s nem lennék meglepve, ha néhány helybélit megállítva, büszkén és meggyőződéssel felelnék, hogy márpedig a holland festő ízig-vérig francia volt, hiszen ő ragadta meg legjobban a dél-franciaországi fényeket. A hely tünékeny lényegét. És akkor mi sem lenne természetesebb, hogy nem csak Frédéric Mistral, a Nobel-díjas költő szobrai állnának a főbb tereken, nem ő lenne itt az első számú popsztár, a provanszál identitás alapköve, aki az itteni nyelvet nem csupán vissza akarta állítani régi fényébe, de egyenesen „a civilizált Európa első irodalmi nyelvének” nevezte. (Nyilván azért, mert nem hallott sem a sumérokról, sem a hunokról.) De a holland utcahossznyi előnnyel indul: míg a provanszált elenyészően, a képzőművészet nyelvét szinte mindenki beszéli. Legalábbis egy pontig. Van Gogh népszerűségét pedig még egy paradoxon is fűti, nevezetesen: őt az is ismeri, aki még nem is hallott róla. A fülét lenyisszantó művész (van, aki már úgy meséli, hogy egyenesen a művészet érdekében!) története ugyanis bejárta a világot, múltat és jelent, és már a konkrét festmények nélkül is él, önállóan. Ahogy a másik nagy narratíva is, a fel nem ismert zsenié, hiszen bár sokan nem tudnának egyetlen konkrét festménycímet sem felidézni, azt szinte mindenki fújja, hogy csupán egy festményt adott el életében, azt is a testvérének, miközben ma ő a legkeresettebb, szinte már megfizethetetlen festő a világon.
Bevallom, hozzám is előbb a történet jutott el kamaszkoromban, amikor szerelmes lettem az Éjjeli kávézóba, amely a vágyott és bohém életet testesítette meg számomra, azokat a színeket, amelyeket egy diktatúra még megközelítőleg sem tudna kikeverni. Apropó színek! Nem kell túl sok időt eltölteni Arles-ban vagy Saint-Rémy-de-Provence kisvárosában ahhoz, hogy az ember rájöjjön, miként jutott el Van Gogh a Krumplievők komor alig-színeitől a szinte szemfájdító koloratúráig. Hogy még az éjszakák is ragyognak! Elég csak megnézni – a szintén itt készült – Csillagos éjt. Addig – amíg nem láttam Provence-t – magam is csodának tartottam, hogy alig másfél évi itt-tartózkodás mintegy varázsütésre „megcsinálta” Van Goghot. Persze Párizs sem elhanyagolható e tekintetben, de csak Párizzsal a holland „csupán” egy fontos impresszionista lenne, így meg egyedi és alig megismételhető, akinek hatása szerteágazó. Itt festette legfontosabb képeit, itt folytatott borotvaélre menő vitákat Gauguinnal, itt esett meg a füles performansz, itt volt „a szobája”, és itt jött rá, hogy menthetetlenül beteg. A turizmus persze maximálisan igyekszik ki- és felhasználni ezt a rövid időszakot. Mindezt úgy, hogy Van Gogh festményt nem tud felkínálni (csak egy nem túl jelentős mű árválkodik az avignoni múzeumban), ahhoz Párizsig kell elzarándokolni. Viszont itt van minden, ami őt inspirálta: a helyszínek, a hangulat, a színek. Saint-Rémyben, a részben ma is üzemelő Saint-Paul-de-Mausole nevű szanatóriumban persze látogatható Van Gogh betegszobája, és a városkán kívül fekvő intézményhez vezető kilométeres úton elhelyezték az összes itt festett kép reprodukcióját a szignóval ellátott botlató-kövekkel. Szerencséjük volt, mert az épp lábadozó festő viszonylag kis területen mozgott, így a látogató bármikor összevetheti a szanatóriumot övező olajfaligetet a vásznon megjelenő olajfaligettel, és elámulhat a művészet teremtő erején. Arles-ban mindez kissé bonyolultabb, ott jobban szétszóródtak a modellt álló utcák, kávézók, terek. Ott a hátára vetett állványát cipelő festő piktogramja vezet el a megfelelő helyekhez, meg a kötelező térkép. Enélkül nehéz megtalálni a part azon pontját, ahol a Csillagos éj a Rajna felett született, vagy a Place du Forumot, ahol pedig kedvenc kávézóm állt. Utóbbi persze már jól felfogott érdekből a megszólalásig hasonlít a festménybelire, nem a lámpák sárgítják be a falakat, hanem eleve okkersárgák, és persze napraforgókat is kitettek bőven. Sőt: a Van Gogh kávézó árai, ha szelíden is, de tükrözik a felfokozott érdeklődést. A Van Gogh nélküli Van Gogh-kultuszban viszont Baux-de-Provence jár az élen. Az itteni Carriéres de Lumiéres egy ötévest is képes volt egyből a holland rajongójává tenni, pedig a holland nem is nagyon kóborolt a környéken és még festmények sem lógnak a falon. Az ottani kibelezett kőbányában viszont vászonként merednek a hatalmas mészkő-fehér falak, naná, hogy kitalálta valaki: mi lenne, ha hatalmas mozivá alakítanák át a kongó termeket, ahová a festményeket vetítenék ki lehengerlő méretben. És be is jött! Az élmény tényleg lenyűgöző, még ha amúgy tiszta parasztvakítás, ahogy ezt Pesten mondanák. A VG-életéről és művészetéről szóló filmecske, a maga részletgazdagságával és lehengerlő színeivel még a legót és legyőzte: ma Dusi Van Gogh-kifestővel kel és fekszik. Bátran kever ki mindenféle árnyalatot, erről jól tanúskodik a lepedő, a paplanhuzat és helyenként a falak. Hát igen: ha egyszer a géniusz felszínre tör!
Témák
Van Gogh Provence