Tutanhamon rejtélye és kincsei (képgaléria)

Publikálás dátuma
2019.11.08. 14:58

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
A világ egyik leghíresebb régészeti leletének, Tutanhamon egyiptomi fáraó sírkamrájának válogatott tárgyainak másolatából nyílt tárlat Budapesten.
A Tutanhamon rejtélye és kincsei című kiállítás az ókori Egyiptom titokzatos világába kalauzolja el a látogatókat. A sír fantasztikus kincseit abban a formában láthatóak, ahogyan Howard Carter brit régész egy gyertya pislákoló fényénél látta meg először a tárgyakat. A 2200 négyzetméteres tárlat az eredeti formájában, másolatokon keresztül mutatja be a sírkamra kegytárgyait. 1922. november 25-én mozdították el a munkások az első követ a Tutanhamon-sír bejáratát lezáró falból, így Howard Carter és társai számára lehetővé vált, hogy bepillanthassanak az egyetlen olyan ókori egyiptomi fáraó sírkamrájába, amelynek kincsit nem hordták el rablók, noha több kísérletet is tettek rá. Ezt követően a sírban fekvő, körülbelül 3200 évvel azelőtt mumifikált 18 éves fiatalember egy csapásra világhírűvé vált. A vele eltemetett több mint ötezer tárgyból néhány külföldi múzeumokba került, de legnagyobb részük Egyiptomban maradt. 2018-ig a Kairói Egyiptomi Múzeumban voltak kiállítva, legközelebb a jövőre a Gizában újonnan megnyíló Nagy Egyiptomi Múzeumban lesznek láthatók. Az eredeti darabok különböző válogatásokban a hatvanas évek eleje óta utaznak a világban, hozzánk legközelebb akkor kerültek, amikor Bécsben jártak 2008-ban. Jelenleg Londonban van az a kiállítás, amely Párizsban már rekordszámú látogatót, csaknem másfél millió embert vonzott. Ennyien időszaki tárlatot még nem néztek meg ott soha. De a kincsek értéke, mérete, sérülékenysége miatt - és mert ezek mégiscsak Egyiptomban vannak otthon -, több olyan állandó vagy utazó kiállítás is létezik a világon, amelyek csak másolatokat mutatnak be a sír kincseiből. Az első pár évvel a felfedezés után nyílt, van ilyen Kairóban is, az eredeti helyszínek tehermentesítése céljából. Nem egyszerű szemfényvesztéssel állunk tehát szemben, hiszen a nagy, körülbelül 5x3,2 méteres aranyozott fa szentély és a benne levő kisebbek, továbbá a súlyos aranyozott fakoporsók aligha fognak valaha is útra kelni otthonukból, ezeket jó, ha akár replikaként is láthatjuk. 
Része az ilyen bemutatóknak, hogy rekonstruálják a kamrákat, például az elsőt, abban a rendetlen állapotban, ahogyan Carterék találták. A valódi tárgyakkal ezt sem lehetne megtenni. A másolatokat óvni sem kell üvegfalak mögött annyira, mint az eredetieket, sokkal közelebbről is megtekinthetők, urambocsá megérinthetők. Az ilyen válogatás jóval gazdagabb lehet, most ezer tárgy látható, az eredeti leleteket utaztató kiállításokon néhány tucattal, maximum százötven körülivel lehet találkozni. Most például Londonban sincs ott a talán leghíresebb darab, az arany halotti maszk. Azt persze lehet vitatni, mennyire hitelesek maguk a másolatok, de kérdés, a világ nagy múzeumaiban őrzött, restaurált festmények valójában azt mutatják-e, ami alkotójuk szándéka volt. És mindig ott a kérdés, a bármennyire is hiteles tárgy eredeti lelőhelyéről, környezetéből kiszakítva, mondja-e ugyanazt egy múzeumban. Ilyen szempontból a budapesti Komplexben nyílt kiállítás mutat értékelhetőt: látható tehát az első kamra, a kincsestár, még ha nem is a maga teljességében. Kisebb hibáktól eltekintve informatívak a feliratok, élvezhetők a hordozható eszközben hallható információk, és látható film Carterről, valamint az ásatásokat finanszírozó Lord Carnarvonról. Aki alaposabban tanulmányozni akarja a tárgyakat, készüljön fel hosszabb kirándulásra, hiszen minden apró részlet fontos lehet, és rengeteg van belőlük. Egészen elképesztő tudású szobrászok és iparművészek voltak az ókori egyiptomi mesteremberek, mind technikai, mind művészi felkészültségük csodálatraméltó, az itt látható tárgyak egy része eredetijének értéke bármilyen más műalkotáséval felér. 
Info Tutanhamon rejtélye és kincsei tárlat 2020. március 1-ig tekinthető meg a budapesti Komplexben, a Király utca 26. szám alatt
Szerző
Frissítve: 2019.11.08. 15:17

Nem lehet elköteleződni - interjú Bakó Gábor koreográfussal

Publikálás dátuma
2019.11.08. 12:30

Fotó: Szalmás Péter /
A kultúrát állami szinten is támogatni kell és a most regnáló hatalom, nem beleteszi, hanem épp kiveszi belőle a pénzt - állítja Bakó Gábor koreográfus, akivel legújabb színházi munkája, A Nagy Gatsby apropóján beszélgettünk.
A 90-es évek egyik legfoglalkoztatottabb színházi koreográfusa volt, aztán egy időre mintha eltűnt volna. A Nagy Gatsby egy nagyobb visszatérésként értékelhető? Hogyan érkezett ez a felkérés? A 90-es évek, az valami elképesztő időszak volt! 1997-ben kerültem el Budapestről, mert megüresedett egy vezető koreográfusi pozíció a Győri Nemzeti Színházban. Összesen 28 darabot koreografáltam ott, így nem nagyon volt esélyem a fővárosban létezni. A Nagy Gatsby annak köszönhető, hogy az egyetemen tanítottam azt az osztályt, Ifj. Vidnyánszky Attiláéknak pedig három éven keresztül tartottam órákat. Mikor vége lett a közös munkának, akkor Attila azt mondta, hogy „Tanár Úr, én még fogok magával koreografálni!”. Ősszel aztán felhívott, hogy na akkor aktuálissá válik ez a dolog, úgyhogy találkozunk tavasszal. Ifj. Vidnyánszky Attila osztálya nemrég végzett a színművészeti egyetemen. Úgy tűnik, mintha a színházak az utóbbi időben egyre nagyobb hangsúlyt fektetnének a színpadi mozgásra, a táncokra. Ön érez ezen a téren változást? Igen, ez sokat változott. Fel kéne fogjuk, hogy színház nem létezik mozgás nélkül, hanem igényes, dramaturgikus, a cselekményt kiszolgáló mozgásokkal van tele és azt az adott stílusban és adott technikában lehet beleilleszteni. A Nagy Gatsbyben volt az a bizonyos autóversenyes jelenet, mikor is az autókat maguk a táncosok formálták meg, színészi játékkal egészítve ki a tánclépéseket. Mennyire van átfedés a színész és a táncos mibenléte között? A táncosok már a színészekkel egyenrangúak. Ugyanúgy főszereplők, ugyanúgy lüktetnek, lélegzenek, ugyanúgy emelkednek, süllyednek, mint a színészek és szerintem ettől van szimbiózisa a darabnak. Mi a véleménye a mai hazai táncoktatásról, táncéletről? Több helyen említette, hogy kicsit talán felhígult, és többé már nem biztos, hogy a diplomás táncos az, aki valóban jó. A legnagyobb probléma az, hogy nagyon kevés jó táncos maradt. Ez pénz kérdése is, nem tudják itthon finanszírozni a létüket. Megpróbáltam részt venni az állami szférában, mint tanár, maradjunk annyiban, hogy maradok inkább az én kis amatőr óráimon, ahol bejönnek az emberek és egyszer csak bekerülnek mondjuk a Vígszínházba. Ez persze nyilván nem egyedül az én érdemem. A mai magyar színházi élet elég átpolitizált. Ez igaz a táncéletre is? Kívül lehet maradni? Vannak pontok, ahol benne vannak az emberek ezekben a körökben, meg vannak, ahol nincsenek. Ez egy annyira fura lobbi, hogy szinte nem lehet belőle kimaradni. Az egyik megbízóm teljesen jobboldali, másik oldali megbízóm meg szinte nincs is. Ilyenkor nem köteleződik el törvényszerűen az ember? Szerintem nem lehet elköteleződni. Szabadon kell szárnyalni és a szabad szárnyalás nem irányelvek szerint halad. A szabadság, amit magának vív ki az ember nem árucikk, sőt megvehetetlen, épp ezért nincs politikai töltete. Mennyire volt érezhető a TAO támogatás megszüntetése a táncos társulatok, kisebb nagyobb táncszínházak körében? Ön tapasztalt valamilyen változást? Az egy óriási pofon volt mindenkinek. Egy-egy új stadion megépítése száz milliárd forint és pont ez a pármillió zavarta őket. Érthetetlen. Azt látom, hogy sorra tűnnek el az előző érában létező, nagyon tehetséges művészek, mert nem kapnak támogatást. A kultúra nem tartja el magát, állami szinten is támogatni kell és a most regnáló hatalom, nem beleteszi, hanem épp kiveszi belőle a pénzt. Ez elég nagy baj, ráadásul érezhető minőségi romláshoz vezet. „Szakmát adott, megélhetést, tudást, alázatot, kitartást egy csodához, a tánchoz.” Ezeket a szavakat Jeszenszky Endréről, tőle búcsúzva írta. Hogyan viszi tovább mindazt, amit tőle kapott? Az ő hagyatéka valami felbecsülhetetlen, a modern tánc szakmának az ötven százaléka a keze alól került ki. Olyan nyitottságra és világlátásra nevelt minket, hogy el tudtunk menni bárhova, nem vallottunk szégyent. Mai napig az ő alaptézise alapján tudok élni, tudom rendszerezni az óráimat. Mennyire van szükség Mesterekre? Hogyan válhat azzá valaki? Az elengedhetetlen. Szerintem a Mester az egy nagyon komoly pozíció, vagy nem is pozíció, hanem egy létezés, ami attól függ, hogy valaki tud-e annyit adni az óráján, az életben a próbáin, ahogy létezik, dolgozik él, alkot. Mesterből kevés van, önjelölt Mesterekből viszont rengeteg. A testvére, Bakó Géza még nagyon a pályája elején volt mikor elment. Ha jól tudom ő vitte le az első táncórára Jeszenszky Endréhez, és később sokszor táncoltak is együtt. Mennyire volt ez meghatározó a továbbiakban? A tánc segített, vagy éppen nehezítette a tragédia feldolgozását? A tánc a legjobb terápia. Amikor rossz kedvem van és bemegyek tanítani és ott kitáncolom magamból akkor már úgy jövök ki, hogy ötven százaléka elszállt minden dühömnek, bajomnak, bánatomnak. Iszonyatosan hiányzik, fáj a hiánya, de van egy mágikus ereje ennek, mert mikor nehéz pillanatom van, a testvéremnek tudok táncolni. Ilyenkor van egy kéz, ami hátba taszít, vagy felemel. Akkor több energia van bennem sokkal, akkor tudom, hogy be lehet tölteni a teret. Koreografáltam is egy számot a Gézának. Ezt megnézte Frenák Pali az egyik próbán és mondta, hogy ha ilyeneket csinálsz azt én is szívesen táncolnám. Az nagyon nagy dicséret volt. Fogalmam sincs mit csinálok majd, ha már nem fogok tudni mozogni. Alig 22 éves volt mikor a Rock Színház tánckarvezetőjévé és koreográfusává avanzsált, azóta pedig igen színes karriert futott be mind itthon, mind külföldön. Van mégis valami hiányérzete? Száz darabot koreografáltam eddig, egy sem bukott meg, mégis alig háromszor méltattak arra, hogy bármilyen díjat vagy elismerést átadjanak. Igazából nem is vágyom rá, csak azt gondolom, hogy ha valaki független és nincsen mögötte egy apparátus, akkor teljesen ellehetetlenül. Ugyanez igaz például a pedagógusokra is. Örömet, boldogságot szeretnék szerezni a munkámmal, meg gondolatokat ébreszteni, nem pedig gyűlöletet kelteni mert az iszonyatosan eltorzítja a lelket. Meddig lehet folyamatosan örömet szerezni, mikor kell abbahagyni? Erre rá kell érezni. Nem muszáj lejönni a színpadról, csak Rómeóból át kell alakulni Lőrinc baráttá, bonviván helyett, szakállas, nagykabátos apa szerepet, vagy egy mikulást játszani. Ehhez persze kell némi humorérzék. Szerintem negyven körül jön el ez a pillanat, de jeleznek az ízületek. Koreográfusként viszont nincs vége. Ha hallod a zenét, meg tudod fogalmazni a gondolataidat, tudod a nyelvet, az utolsó pillanatig tudsz alkotni.  

Geg és komolyság egy kalap alatt

Publikálás dátuma
2019.11.08. 10:30
Csernik Attila Cím nélkül (1972)
Fotó: MARINKO SUDAC COLLECTION
A hatvanas-hetvenes években különösen pezsgő kulturális élet formálódott az egykori Jugoszláviában a Bosch+Bosch csoportosulás nyomán. A Ludwig Múzeum kiállítása a kollektíva működéséről kínál átfogó képet.
Ötven évvel ezelőtt, 1969 augusztusában alakult a közép-európai művészettörténet egyik legizgalmasabb kezdeményezése, a Bosch+Bosch Csoport. A szerteágazó képzőművészeti és részben szépirodalmi tevékenységet is folytató kollektíva néhány fiatal szabadkai alkotóból állt össze, főként a magyar származású Csernik Attila, Ladik Katalin, Kerekes László, Szalma László, Szombathy Bálint, illetve a délszláv anyanyelvű Slavko Matković és Ante Vukov részvételével. A művészeti és műfaji határterületek tágítására törekvő, a hagyományos alkotói kifejezésmódnak hátat fordító csoportosulás szerteágazó munkásságáról ad komplex képet a Ludwig Múzeum A Bosch+Bosch Csoport és a vajdasági neoavantgárd mozgalom című kiállítása. A közel ötszáz műtárgyat felvonultató tárlat rendkívüli részletességgel mutatja be a napjainkban a nemzetközi művészettörténet számára is egyre érdekesebbé váló vajdasági neoavantgárd mozgalmat, lépésről lépésre újabb meglepetéseket okozva a látogatóknak. A közösség arculatára jelentős mértékben rányomta bélyegét a jugoszláviai határváros kettős kulturális identitásának és nyelvhasználatának a tudata, s a két térség között egyfajta közvetítő szerepet is betöltött 1976-ig terjedő fennállásáig. Az egyes alkotók legkülönfélébb munkái ezáltal a művészet univerzális nyelvén szólnak bármely nemzetiségű látogatóhoz. A gazdag történeti anyag többek közt a városi és a természeti környezetben végbevitt művészi beavatkozásokat, a tájművészetet, a projektművészetet, a művészi képregényt, a hangköltészetet, az akcióművészetet, vagy épp a művészi performansz műfaját is a látogatók elé tárja. A lenyűgözően összetett, vagy épp meghökkentően egyszerű munkák időnként puszta gegként működnek, mindeközben nagyon is komolyan véve magukat. S ezt várják tőlünk, nézőktől is. Az identitás legalapvetőbb kérdései, a hétköznapi politikai történések, a Holdra szállás, a világszerte jelenlévő lázadások és tiltakozások bizonyos mértékig mind-mind átszűrődni látszanak a művészek munkásságán. A sűrű mondanivalóval és gondolatokkal átitatott, ám nem ritkán megmosolyogtató alkotások egyes rétegei talán nem is válnak feltétlenül felfejthetővé a látogatók számára, ám kétségkívül mindenki megtalálhatja köztük a kedvenceit,  amelyek akár a mai viszonylatokra is épp úgy rezonálnak, mint az ötven évvel ezelőttiekre. A társadalmi konvenciókat és kereteket háttérbe szorító, a határtalan szabadságot előtérbe állító Bosch+Bosch máig számos megfejthetetlen kérdést tartogat számunkra, amelyek megválaszolásához most talán egy lépéssel közelebb kerülhetünk. Vagy ha mégsem, legalább nagyon jól szórakozunk. Infó: A Bosch+Bosch Csoport és a vajdasági neoavantgárd mozgalom, látogatható november 17-ig a Ludwig Múzeumban.
Szerző