Nem lehet elköteleződni - interjú Bakó Gábor koreográfussal

A kultúrát állami szinten is támogatni kell és a most regnáló hatalom, nem beleteszi, hanem épp kiveszi belőle a pénzt - állítja Bakó Gábor koreográfus, akivel legújabb színházi munkája, A Nagy Gatsby apropóján beszélgettünk.

A 90-es évek egyik legfoglalkoztatottabb színházi koreográfusa volt, aztán egy időre mintha eltűnt volna. A Nagy Gatsby egy nagyobb visszatérésként értékelhető? Hogyan érkezett ez a felkérés?

A 90-es évek, az valami elképesztő időszak volt! 1997-ben kerültem el Budapestről, mert megüresedett egy vezető koreográfusi pozíció a Győri Nemzeti Színházban. Összesen 28 darabot koreografáltam ott, így nem nagyon volt esélyem a fővárosban létezni. A Nagy Gatsby annak köszönhető, hogy az egyetemen tanítottam azt az osztályt, Ifj. Vidnyánszky Attiláéknak pedig három éven keresztül tartottam órákat. Mikor vége lett a közös munkának, akkor Attila azt mondta, hogy „Tanár Úr, én még fogok magával koreografálni!”. Ősszel aztán felhívott, hogy na akkor aktuálissá válik ez a dolog, úgyhogy találkozunk tavasszal.

Ifj. Vidnyánszky Attila osztálya nemrég végzett a színművészeti egyetemen. Úgy tűnik, mintha a színházak az utóbbi időben egyre nagyobb hangsúlyt fektetnének a színpadi mozgásra, a táncokra. Ön érez ezen a téren változást?

Igen, ez sokat változott. Fel kéne fogjuk, hogy színház nem létezik mozgás nélkül, hanem igényes, dramaturgikus, a cselekményt kiszolgáló mozgásokkal van tele és azt az adott stílusban és adott technikában lehet beleilleszteni.

A Nagy Gatsbyben volt az a bizonyos autóversenyes jelenet, mikor is az autókat maguk a táncosok formálták meg, színészi játékkal egészítve ki a tánclépéseket. Mennyire van átfedés a színész és a táncos mibenléte között?

A táncosok már a színészekkel egyenrangúak. Ugyanúgy főszereplők, ugyanúgy lüktetnek, lélegzenek, ugyanúgy emelkednek, süllyednek, mint a színészek és szerintem ettől van szimbiózisa a darabnak.

Mi a véleménye a mai hazai táncoktatásról, táncéletről? Több helyen említette, hogy kicsit talán felhígult, és többé már nem biztos, hogy a diplomás táncos az, aki valóban jó.

A legnagyobb probléma az, hogy nagyon kevés jó táncos maradt. Ez pénz kérdése is, nem tudják itthon finanszírozni a létüket. Megpróbáltam részt venni az állami szférában, mint tanár, maradjunk annyiban, hogy maradok inkább az én kis amatőr óráimon, ahol bejönnek az emberek és egyszer csak bekerülnek mondjuk a Vígszínházba. Ez persze nyilván nem egyedül az én érdemem.

A mai magyar színházi élet elég átpolitizált. Ez igaz a táncéletre is? Kívül lehet maradni?

Vannak pontok, ahol benne vannak az emberek ezekben a körökben, meg vannak, ahol nincsenek. Ez egy annyira fura lobbi, hogy szinte nem lehet belőle kimaradni. Az egyik megbízóm teljesen jobboldali, másik oldali megbízóm meg szinte nincs is.

Ilyenkor nem köteleződik el törvényszerűen az ember?

Szerintem nem lehet elköteleződni. Szabadon kell szárnyalni és a szabad szárnyalás nem irányelvek szerint halad. A szabadság, amit magának vív ki az ember nem árucikk, sőt megvehetetlen, épp ezért nincs politikai töltete.

Mennyire volt érezhető a TAO támogatás megszüntetése a táncos társulatok, kisebb nagyobb táncszínházak körében? Ön tapasztalt valamilyen változást?

Az egy óriási pofon volt mindenkinek. Egy-egy új stadion megépítése száz milliárd forint és pont ez a pármillió zavarta őket. Érthetetlen. Azt látom, hogy sorra tűnnek el az előző érában létező, nagyon tehetséges művészek, mert nem kapnak támogatást. A kultúra nem tartja el magát, állami szinten is támogatni kell és a most regnáló hatalom, nem beleteszi, hanem épp kiveszi belőle a pénzt. Ez elég nagy baj, ráadásul érezhető minőségi romláshoz vezet.

„Szakmát adott, megélhetést, tudást, alázatot, kitartást egy csodához, a tánchoz.” Ezeket a szavakat Jeszenszky Endréről, tőle búcsúzva írta. Hogyan viszi tovább mindazt, amit tőle kapott?

Az ő hagyatéka valami felbecsülhetetlen, a modern tánc szakmának az ötven százaléka a keze alól került ki. Olyan nyitottságra és világlátásra nevelt minket, hogy el tudtunk menni bárhova, nem vallottunk szégyent. Mai napig az ő alaptézise alapján tudok élni, tudom rendszerezni az óráimat.

Mennyire van szükség Mesterekre? Hogyan válhat azzá valaki?

Az elengedhetetlen. Szerintem a Mester az egy nagyon komoly pozíció, vagy nem is pozíció, hanem egy létezés, ami attól függ, hogy valaki tud-e annyit adni az óráján, az életben a próbáin, ahogy létezik, dolgozik él, alkot. Mesterből kevés van, önjelölt Mesterekből viszont rengeteg.

A testvére, Bakó Géza még nagyon a pályája elején volt mikor elment. Ha jól tudom ő vitte le az első táncórára Jeszenszky Endréhez, és később sokszor táncoltak is együtt. Mennyire volt ez meghatározó a továbbiakban? A tánc segített, vagy éppen nehezítette a tragédia feldolgozását?

A tánc a legjobb terápia. Amikor rossz kedvem van és bemegyek tanítani és ott kitáncolom magamból akkor már úgy jövök ki, hogy ötven százaléka elszállt minden dühömnek, bajomnak, bánatomnak. Iszonyatosan hiányzik, fáj a hiánya, de van egy mágikus ereje ennek, mert mikor nehéz pillanatom van, a testvéremnek tudok táncolni. Ilyenkor van egy kéz, ami hátba taszít, vagy felemel. Akkor több energia van bennem sokkal, akkor tudom, hogy be lehet tölteni a teret. Koreografáltam is egy számot a Gézának. Ezt megnézte Frenák Pali az egyik próbán és mondta, hogy ha ilyeneket csinálsz azt én is szívesen táncolnám. Az nagyon nagy dicséret volt. Fogalmam sincs mit csinálok majd, ha már nem fogok tudni mozogni.

Alig 22 éves volt mikor a Rock Színház tánckarvezetőjévé és koreográfusává avanzsált, azóta pedig igen színes karriert futott be mind itthon, mind külföldön. Van mégis valami hiányérzete?

Száz darabot koreografáltam eddig, egy sem bukott meg, mégis alig háromszor méltattak arra, hogy bármilyen díjat vagy elismerést átadjanak. Igazából nem is vágyom rá, csak azt gondolom, hogy ha valaki független és nincsen mögötte egy apparátus, akkor teljesen ellehetetlenül. Ugyanez igaz például a pedagógusokra is. Örömet, boldogságot szeretnék szerezni a munkámmal, meg gondolatokat ébreszteni, nem pedig gyűlöletet kelteni mert az iszonyatosan eltorzítja a lelket.

Meddig lehet folyamatosan örömet szerezni, mikor kell abbahagyni?

Erre rá kell érezni. Nem muszáj lejönni a színpadról, csak Rómeóból át kell alakulni Lőrinc baráttá, bonviván helyett, szakállas, nagykabátos apa szerepet, vagy egy mikulást játszani. Ehhez persze kell némi humorérzék. Szerintem negyven körül jön el ez a pillanat, de jeleznek az ízületek. Koreográfusként viszont nincs vége. Ha hallod a zenét, meg tudod fogalmazni a gondolataidat, tudod a nyelvet, az utolsó pillanatig tudsz alkotni.