Tények viharában

A kimaradt lehetőségek hiányérzetét kelti leginkább Ujj Mészáros Károly rendezése, a három szereplős Mi történt Vegasban.

Mi történetekben élünk – mondja az elitmagazin főszerkesztőnője a Mi történt Vegasban című darabban a Centrál Színház kisszínpadán. A mű rekordgyorsasággal került Budapestre alig egy évvel a Broadway-bemutatót követően. A történetek pedig épp olyanok, amilyen a közeg, ahol élünk. A sztori szerint Las Vegasban vagyunk a „kétségbeesés és a sóvárgás” városában. Adott egy híres író (László Zsolt), aki egy tizenéves fiú tragédiájáról írt dolgozatát adja oda egy menő magazinnak. A főszerkesztőnő (Balsai Móni) pedig megbíz egy gyakornokot (Rada Bálint), hogy ellenőrizze a szövegben előforduló tények hitelességét.

A kiindulópont tehát egyáltalán nem érdektelen. Több irányban lehetne mélyíteni ezt a bizonyos történetet: szociológiai, lélektani,vagy a krimi, netán a humor felé közelíteni. A három szerző – Jeremy Karaken, David Murell és Gordon Farell – által jegyzett színpadi adaptáció, amely a főhősök, vagyis az író és a gyakornok közös kötete alapján született, igazából egyik irányra sem vállalkozik. Egy bizonyos szinten lebonyolítja a cselekményt, de nem kockáztat. Üzemképes bulvárt kínál, de nem ad hozzá semmi extrát.

Hogy milyen ziccereket hagy ki? Ha már írás, akkor, ha az írás igazságáról, a műfaji határokról, például az esszé és a cikk közötti különbségről értekezik, és arról, hogy mi a különbség az irodalom és a tényfeltáró riport között, akkor nem lehet ennyire a felületen maradni. „A tények már csak ilyenek, néhány embert jól szolgálnak. Másokat meg átbasznak.” Sommás összegzés. De a helyzet ennél azért jóval árnyaltabb, illetve ennek az egésznek a mechanizmusát lenne izgalmas megismerni. Arról nem beszélve, hogy a közeg annyira steril és elitista, hogy itt Budapesten kevéssé lehet kapcsolódni hozzá, még akkor is, ha itt is követnek el fiatalok öngyilkosságot, a média is olyan, amilyen, már amennyire a hitelességet és a tények tiszteletét illeti, mondjuk jobb lett volna ebben egy kicsit közelebb hozni a történethez a magyar valóságot (Fordító: Baráthy György).

A másik alapvető probléma, hogy a darabban nincsenek igazi viszonyok. Mindenki magában létezik, csak a saját érdeke, a saját előremenetele számít. Persze ez is lehetne izgalmas, ha ebben is mélyebbre mennénk. Fel is sejlik benne egy szál, amikor a főszerkesztőnőről kiderül, hogy valószínűleg nem véletlenül próbálja meg magának megtartani az asztalán lévő fényképet. Az is elképzelhető, hogy egy súlyos személyes veszteség áll a háttérben. Csakhogy ez a szál is ott marad lebegtetve, a drámaírók pedig finoman szólva, nem kezdtek vele semmit. Az alapvetően filmrendező Ujj Mészáros Károly, aki épp a Centrál Színházban is rendezett már, elsősorban az alapanyag hiányosságai miatt, arra szorítkozik, hogy néhány technikai színpadi ötlettel fűszerezze a látottakat. (Díszlet: Michac Gábor, jelmez: Kárpáti Enikő.)

A színészek sincsenek hálás szerepben. Amerikában sztárok játszottak az ősbemutatón, itt is ismert színházban és filmen is bizonyított művészek kerülnek helyzetbe, de leginkább László Zsoltnak sikerül valamiféle pluszt hozzáadni az író figurájához. A néző pedig könnyen zavarba jöhet, nem csak azért, mert besodródott a tények viharába, hanem mert másfél óráig a bulvár és a mélyebb színpadi lehetőség közti ingoványos területen érezhette magát. A végállomás pedig ott maradt, valahol távol Vegasban.