Makarenkói érintés

Amerikai tanárokkal tehettem 1992-ben közép-európai körutazást. Egy beszélgetés során, amikor négy ország pedagógusai ültek az asztal körül, az egyik amerikai kolléga megemlítette: sohasem szabad fizikailag megérinteni a tanítványainkat. Nem túlzás ez? – morfondíroztam magamban. Szabó Magda Abigél című regényében hasonló gondolat szerepel: tanár és diák nem érhet egymáshoz. Hát persze, két világháború között, vidék, egyházi iskola.

Nevelőtestületünknek tartott előadást egy pszichológus. A továbbképzés tárgya a szexuális nevelés volt. Ehhez képest mintegy mellékszálként említette meg: a váll, hát és kézfej azok a testrészek, melyeknek a megérintése nem szexuális természetű. A tarkó tartós nyomása pedig, két-három ujjheggyel: nyugtató hatású. Habár így „tudományosan” nem, de ösztönösen tudtuk, tudjuk ezt. A mai iskola pedig nem iktatja ki teljesen tanár és diák pillanatnyi testi érintését. Alsó tagozatos gyerekek úgy bújnak a tanító nénihez, mint csibék a tyúkanyóhoz. Ötödikesek, hatodikosok buksiját megsimogatjuk olykor, ha kedvesek, aranyosak vagy viccesek. A nagyobbakkal már óvatos az ember. De azért akadt példa arra, hogy megigazítottam egy hetedikes gyerek rangasz gallérját. Vagy a padsorok között sétálva magyaráztam, és egy határozott mozdulattal érintettem meg a kamasz fiú kézfejét, szemkontaktussal is jelezve, hagyja abba a bohóckodást. Egyszer diáklány, egyszer tanárnő esetében alkalmaztam, szabályszerű hisztériás roham miatt, a tarkó tartósabb érintésének módszerét, eredményesen.

Tanárnő kollégák gyakran, ha állva beszélgetnek, megérintik egy pillanatra a diák vállát, felkarját. Ám a tanár-diák érintés talán legmeghittebb pillanata, amikor a zokogó diák kér és kap segítséget. Válnak a szülők, vagy csak botrány van otthon, netán kiközösítés az osztályban, keserű csalódást okozó elégtelen dolgozat. Ilyenkor a tanár átfogja a diák vállát, s pár vigasztaló szóval próbálja enyhíteni a bajba jutott sírdogálását, rosszkedvét.

Csak hát itt volt Zsuzsa és Hédi esete. A tizenkettedikesek az érettségi tabló számára fényképezkedtek. A fiúk csak öltönyt, inget vettek, nyakkendőt kötöttek. A lányok (majdnem nők) azonban kozmetikushoz, fodrászhoz is elmentek. Némelyikük teljesen szokatlan hajviseletben pompázott, szinte felismerhetetlenül. A nagylány háttal állt nekem. Hat éve tanítom őket, mégsem ismertem rá. Szóltam neki, de nem hallotta, ezért megérintettem a vállát. Megfordult, mosolygott – á persze, Hédi az. Zsuzsa (az osztály szépe) viszont megkérdezte, miért fogtam meg Hédit. Sem magyarázkodni, sem szigorúskodni nem akarván, annyit válaszoltam csak, amennyit fentebb leírtam. És ezért kellett megfogni? Nem megfogtam, megérintettem.

Utóbb is bántott a dolog, nagyon. Épp hét vége jött, sokszor eszembe jutott az eset. Tanár ne duzzogjon, ne sértődözzön, persze. De ez valahogy mégis nagyon rosszul esett. Végül egy kis figurát adtam Zsuzsának: boszorkányt formázó, vicces alakot.

Az elmúlt tanévben, azt hiszem, egyetlen diákot sem érintettem meg. Pedig néha lehet, néha kell. Olykor muszáj.

A szerző tanár