Szabó család

Most már őszintén érdekelne részletekben is Szabó László nagykanizsai nyugdíjasnak a Liget Projektről formált véleménye. Miért gondolja úgy a derék polgár, hogy a Nemzeti Galériának nem a budai Várban, hanem egy közpark fái fölé magasodva kell állnia? Mi volt az a Néprajzi Múzeum monstruózus épületének terveiben, ami meggyőzte őt arról, hogy pont ilyennek kell lennie? Melyik a kedvenc eleme a Zene Háza koncepciójában? És a Magyar Innováció Háza – ő vajon mit remél, mi fog odakerülni? És hány unokával készül rendszeresen látogatni az új gyerekszínházat?
Persze csak idétlenkedek, hiszen pontosan tudom, hogy Szabó úr Nagykanizsán épp annyira mélyedt el a Liget Projekt terveiben, mint én a Kanizsa Mozi filmkínálatában. Nem azért indított petíciót, kérve a kormányt, „használjon fel minden törvényes lehetőséget a Liget Budapest Projekt megmentésére, és vigye végbe következetesen eredeti elhatározását”, mert már most élire rakja a filléreket, hogy ha eljön az ideje, múzeumról múzeumra járva élvezze a kultúrát a Városligetben. Szabó úr egyszerűen egy jó fideszes, akit megüt a guta, hogy Budapesten vesztett a pártja.
A baj csak az, hogy a fenti kérdéseket a budapestiek nyolcadik éve teszik fel az illetékeseknek, és kitartóan nem kapnak rájuk választ. Bemondásra kéne elhinnünk, hogy pont ezek az intézmények hiányoznak a budapesti palettáról, s hogy a hatalmas épületeknek a közparkban van a helyük, nem mondjuk valamely rozsdazónában. 
Érvek helyett csak az erődemonstráció zajlik. Tiltakoztok? Akkor a ligetet elvesszük a fővárostól. Az új főpolgármester jelzi, hogy a város nem akarja mindennek a megépítését? Egy komplett „múzeumépítési konferencia” összetrombitálásával sulykoljuk az összes Szabó bácsinak Nagykanizsától Debrecenig, hogy valami piszok jó dolgot akartok megakadályozni. Bármi lesz is a vége, ti lesztek érte a felelősek.
Szerző
N. Kósa Judit

Békejobb

Gyorsan aktuálissá vált a Momentum elnökének október végi felvetése, amelyben azt a kérdést tette fel a kormány és Budapest viszonyával kapcsolatban: „ön elhinné annak a részeges férjnek, aki, miután kilenc éven át szégyenbe hozta családját, majd egyszer csak virágcsokorral és üde lehelettel érkezik, hogy ez most már mindig így lesz?” A válasz sejthető volt, de élt valahol mélyen a megbékélés reménye, amit a Fidesz táplált nagy áhítattal.
Párbeszéd, egyeztetés, együttműködés, korrekt partnerség, kompromisszum – szóltak a kormánypárt ígéretei a választás után. Maga Orbán Viktor beszélt arról, hogy mindenben partnere lesz a kormány az ellenzéki vezetésű önkormányzatoknak. De az üde leheletből hamar keserű szájíz lett. Mert mit is jelent a békejobb alig egy hónappal a választás után? Tuzson Bence államtitkár azzal állt elő, hogy törvénybe foglalják: a jövőben az iparűzési adót elsődlegesen a helyi tömegközlekedésre kell fordítaniuk az önkormányzatoknak, és csak ami ezen felül marad, azt lehet másra költeni. Magyarra fordítva: amit az állam nem ad oda a BKV-nak, azt a fővárosnak kell – kötelezően – pótolnia, így nem marad utakra, szociális bérlakásokra, köztisztaságra, lényegében semmire. Ezt még egyszerűbb megfogalmazásban úgy hívják: kivéreztetés.
Ökölszabály szerint a közösségi közlekedés költségeit a kormányzatnak, a helyi önkormányzatnak és az utasoknak ugyanolyan részben kellene állniuk. Tavaly Budapest majd 74 milliárdot adott erre, az utasok 68-at, a kormány meg 12-t (plusz a BKK 15 milliárdot kapott szociálpolitikai menetdíj-támogatásként). A főváros – amely a GDP bő harmadát állítja elő évente, és a hazai összterméknek alig 0,3 százalékát kapja vissza állami támogatásként a működtetésre – most a hiányzó részt fizetheti ki.
A bukás után máris odacsap a Fidesz. A békéje valójában háború, a kompromisszum diktátum, az együttműködés egyszerű zsarolás, nettó átverés. Ha valóban végigviszik a tervet, rövidesen mind az 1,4 millió fővárosi választó érezheti, mit jelent a kormány békejobbja.
Szerző
Markotay Csaba

Nejlonmájerek uralma

Alaposan megrázta a Fideszt az önkormányzati választások eredménye, bár nem annyira, mint az ellenzék hinni szeretné. Először győzelemnek próbálták beállítani a vereséget, aztán ráfogták a „Borkai-effektusra”, amit a pártra korábban nem jellemző sutasággal kezeltek. Pedig az adriai videó csak egy pillantást engedett a kulisszák mögé. Nem tetszett senkinek, amit látott, még a Fidesz-magnak sem. De tetszik-e bárkinek a korrupció? Vagy tetszhet-e az a világnézet, amely a sportkiadásokat 450, az egészségügyieket 30 százalékkal növelte hét év alatt? Nem stadionozunk, a nemzeti jövedelem elosztásának arányaival és a tételek fontossági sorrendjével van bajunk. 
Felbolydult a párt, és most a vereség okaira kíváncsi. De az okok szétszálazásához önkritika kellene, a Fidesz-uralmat meghatározó elvek felülvizsgálata. Ami az elvek meghatározóinak – köztük a pártelnök-kormányfőnek – a bírálatával járna. Ilyet nem fogunk hallani.
Az egyik ok azonban pontosan megfogható: „az embereknek” elegük van, vagy legalábbis elegük kezd lenni talán nem is az elvont hatalomból, hanem abból, amit a hatalom arcából tapasztalnak: az álszentségből, a kulturálatlan kivagyiságból, az arisztokráciát mímelő rongyrázásból. Abból, amit a pesti flaszter valamikor nejlonmájerségnek nevezett, s ami azt a szakadékot takarja, amely a valóságos élet és a propagandakormányzás között húzódik, s amelyen keresztül jönni-menni csak egy szűk rétegnek van módja. A többiek meg oda születtek, ahonnan mozdulni sem tudnak.
Nem becsüljük túl a zavarodottságot, akkor sem, ha az már elérte a fideszes Hír TV Sajtóklubjának megmondóembereit, a párt szellemi hátországának jeleseit is. Legutóbb apokaliptikus hangulatban beszélgetett Bayer Zsolt, Bencsik András, Szentesi Zöldi László és Huth Gergely. Bayer elismeri: katasztrofális vereség született, baj van. Aztán jön a „magyarázat”: el kell kezdeni tisztességesen, őszintén beszélni. Van belső elemzés, „nézik a számokat”, és a fideszes online sajtót teszik részben felelőssé, a független sajtó sokkal jobb színvonalon áll szakmailag. Amiben pedig mindenki egyetért: a bűnösök a fiatalok. 
A Fidesz bizony elfeledkezett az idő múlásáról, arról, hogy a párt már csak nevében fiatal, valójában a hatalomba belekorhadt, pohos uralkodó réteg lett, s maga mögött hagyta a fiatalokat. Azokat a nemzedékeket, amelyeknek nem kellenek a Fidesz poros szólamai és fényesre szidolozott láncai. Vigasztalja őket, hogy a fiatalságról a szocialisták is megfeledkeztek. Ők is elfelejtettek gondoskodni az utódlásról, hogy olyan jövőt vázoljanak e nemzedékek elé, amelyet vonzónak és követendőnek találnak.
Egy mondat a tévéből: vissza kell térni a nép közé, mert ha ez folytatódik, bukás lesz a vége. Így látszik-e a valóság a volt karmelita kolostor magasából, vagy a budapesti pártközpontokból nézve is? John Lukacs történész írja valahol: a kommunista rendszerek akkor és attól kezdtek szétmorzsolódni, amikor saját, hithű kádereik sem hittek már a magasztos elvekben.
Szerző
Friss Róbert
Frissítve: 2019.11.14. 09:12