Előfizetés

Köddé vált álmok

Múlt szombaton ünnepelte nemcsak Németország, hanem egész Európa a Berlini Fal leomlásának harmincadik évfordulóját. Az esemény az egész kontinens jövőjét meghatározta. Erősítette az együvé tartozás érzését, a demokráciába vetett hitet, megalapozta közös Európánkat. Azt gondoltuk, győzedelmeskedett a liberális demokrácia, amely az Európai Unió bonyolult konstrukciójának alapkövét jelenti. A kétezres évek végétől azonban súlyos válságok söpörtek végig nemcsak a világon, hanem Európában is. A megszorítások miatt sérülékenyebbé váltak a társadalmak, sokan nehezen fogadták el, hogy a bankok jelentős összegeket kaptak, miközben a lakosság egy része elszegényedett. A krízist a menekültválság tetézte.
Ez a sérülékenység máig megmaradt. A populisták, jobboldali radikálisok ugyan áttörést nem tudtak elérni az európai politikában, komoly pozíciókat vesztettek idén mind európai, mind regionális szinten, de Európa helyzetét ingataggá, bizonytalanná tették. Azon politikusok hibája is ez, akik nem látták be: nincs más megoldás, össze kell fogniuk, őszinte együttműködésre kell törekedniük, mert ha nem teszik meg, saját társadalmuk, sőt Európa jövőjét veszélyeztetik.
Az együttműködés hiányának következményei érezhetőek Spanyolországban. A mérsékelt pártok éveken át egymást ostorozták, miközben szinte észrevétlenül kúszott felfelé a szélsőjobboldali Vox, amely riasztó ideológiát hirdet. A bal- és a jobboldal felelőssége is, hogy a kirekesztést hirdető, gyűlölködő párt vasárnap 15 százalékot szerzett. Kormányzati tényezővé nem válik ugyan, de elérte, hogy a korábbinál is bizonytalanabb helyzet alakuljon ki az országban, ahol a tradicionális pártok még mindig úgy viselkednek, mintha kétpárti lenne a politikai rendszer.
A spanyol bizonytalanságra lenne orvosság: kompromisszumkészséggel, nagyvonalúsággal, no és a mérsékelt pártok összefogásával. De van ennél nagyobb gond is, mégpedig a német politikai vákuum. Nem vált be ugyanis az a stratégia, amely szerint a CDU kiválasztja Angela Merkel utódát, akinek három éve van arra, hogy felkészüljön a szövetségi kormányzásra. Kiderült, Annegret Kramp-Karrenbauer nem Merkel szintű politikus, így egyre kisebb az esély arra, hogy ő követi majd a kancellári székben. Márpedig drámai következményekkel jár majd Európa jövőjére nézve, ha 2021-ig, a nagykoalíció mandátumának lejártáig nem sikerül megnyugtató megoldást találni. Németország nélkül ugyanis elképzelhetetlen az EU válságainak megoldása, és egyáltalán, a közös Európa egybetartása.
Állandó bizonytalansági tényező a Brexit is. Már-már bohózatba illik, milyen váratlan fordulatok történtek a britek EU-ból való kilépéséről szóló 2016-os referendum óta, és semmi garancia sincs arra, hogy a decemberi előrehozott választás egyértelmű viszonyokat teremt.
Említhetnénk még az olasz, a francia bizonytalanságot, az osztrák kormányalakítás nehézségeit is. Mindezek a zavarok okozói és következményei is annak, hogy a szellemiség, ami a Berlini Fal leomlása után jellemezte Európát, mintha köddé vált volna.

Szakképzés jelen időben

Vitatkozom azzal a cikkel, amely a múlt héten jelent meg a Népszavában Palotás József és Dr. Szilágyi János tollából, Szakképzési ámokfutás címmel. Először is, mert a szak- és felnőttképzés rendszerének változása és változtatása meglátásom szerint időszerű. A jelenleg még érvényben lévő szakképzési struktúra (OKJ) alapjait még 1993-ban, a piacgazdaság hazai kiépülésének kezdetén rakták le. Ekkor ment végbe a szakmai kvalifikációk gazdaság által igényelt kialakítása, az OKJ létrehozása, amely nagy hatással volt az iskolaszerkezetre és a szakmastruktúrára, valamint megszüntetett mintegy három tucat ágazati jogszabályt, beleértve a vállalati szakmunkásjegyzéket (VSZJ) és a technikusképzési szakok jegyzékét (TSZJ) is. 
Nos, azóta eltelt egy negyed évszázad, és az OKJ – filozófiája és rendszere – szinte változatlan formában fennmaradt, miközben az ipar 3.0 korából a gazdaság átlépett az ipar 4.0 időszakába. Arról nem is beszélve, hogy napjainkban már megjelent az ipar 5.0 filozófiája és gyakorlata, amely a magasan képzett dolgozók és a robotok, a mesterséges intelligencia együttes munkájára épít. Mindezek tükrében talán nem érdemes azon szorongani, hogy 25 év után megérett-e a szakmastruktúra – elemeiben egyre gyarapodó, a munkaerő-piaci igényektől egyre jobban elszakadó – rendszere a változtatásra. 
A napjainkra mintegy 700 szakképesítést tartalmazó OKJ rendszere – leszámítva a 10 évvel korábban bevezetett modularizált struktúrát – érdemi változáson nem esett át, és egyre tagoltabb iskolaszerkezetet indukált. Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy az átalakítást már korábban is megtehették volna ennek felelősei. Igaz, a változtatásnak nem mindenki örül, ami természetes. A változásmenedzsmentben is azt tanítjuk és gyakoroljuk, hogy minden változásnak – félelmi vagy kényelmi okokból – vannak ellendrukkerei. Az én tradicionális magatartású édesanyám is nehezen tért át a „lóbálós vasalóról” az elektromos vasalóra, de miután felfedezte előnyeit, már nem akarta kézbe venni a régit.
Én helyeslem az ún. alapszakmák szakmajegyzékben történő összefoglalását és iskolai rendszerbe történő reintegrációját. Nemcsak azért, mert ez jó néhány évtizeddel korábban Magyarországon is így volt, vagy mert az európai modellek is ezt sugallják, hanem azért is, mert egy szakma megszerzése végzettséget is tanúsít. Ha tehát valaki – az iskolai rendszer keretei között – megszerez egy szakképesítést, s kezében van a bizonyítvány, akkor elmondhatja, hogy középfokú végzettséggel és egy vagy több foglalkozás valamennyi munkakörének betöltésére képesítő szakképzettséggel rendelkezik. Nem volna szerencsés, ha iskolarendszeren kívül (a felnőttképzésben) végzettséget igazoló szakképesítéseket lehetne szerezni. Mérnökként én sem örülnék, ha egy egyetemen kívüli szakképzettség megszerzésével egyidőben egyetemi végzettséget is kapna annak birtokosa.  
Szükségesnek tartom, hogy a szakmai képzéshez kapcsolódó vizsgák rendszere egyforma feltételekkel jöjjön létre a szakképző és felnőttképző intézményekben. Jelenleg a szakképzést folytató (iskolai rendszerű) intézményekben a szakma megszerzésére irányuló szakmai vizsga az érintett iskoláknak törvény adta joga, míg a felnőttképzésben erre külön engedélyt kell szerezni, hiába rendelkezik a képzés minden személyi feltételével. (Pedig nagyon gyakori, hogy az üzleti alapon működő felnőttképzők személyi feltételek tekintetében sokkal jobban kondicionáltak, mint a szakképző iskolák, mert képesek a szakszemélyzet értékarányos díjazására.) Nos, az új törvényi elgondolás egyenlő feltételeket kíván teremteni mindkét szektorban, azaz az iskoláknak sem hullana automatikusan az ölükbe a képesítő vizsga joga. Innovatív elgondolásként az a szándék, hogy a szakképzésben érintett iskoláknak és felnőttképzőknek egyaránt, a nemzeti akkreditálásról szóló törvény előírásai szerint, külön eljárásban kellene vizsgajogot szerezni. Független és pártatlan akkreditált vizsgaközpont tehát csak az lehetne, amely intézmény – légyen az iskola vagy felnőttképző – megfelel a személytanústó szervezetekre vonatkozó előírásoknak. 
Ezt a bátor és a minden bizonnyal sok kritikát kiváltó kezdeményezést nem vetném el, mert a sajnálatos szegénység okán a szakképző iskolákból egyre inkább hiányzik az a szakmai csapat, amely letéteményese a minőségi szakoktatásnak és vizsgáztatásnak. Legyen szó tehát bármilyen szakképzést folytató intézményről, a vizsgáztatás joga mindenkinek egyenlő feltételekkel járjon. A vizsgarendszer ilyen formában történő létrehozása sem újszerű gondolat. Még emlékszem azokra a kb. 10 évvel ezelőtti, éppen dr. Szilágyi János, az MKIK akkori oktatási igazgatója által moderált szakmai fórumokra, amelyek azt vizsgálták, hogyan lehetne a kamara ernyője alatt kialakítani ezeket a független és pártatlan vizsgaközpontokat. Talán itt az idő a megvalósítás útjára lépni, ha nem is a kamara keretei között. A szerző felnőttkézési szakértő, c. egyetemi tanár 

Remény

Nagy a kísértés, hogy azt higgyük: elmondtunk már mindent, mégsem változik semmi. Újdonság valakinek, hogy az Orbán-kormány rendszerré fejlesztette a korrupciót? Akad, aki még nem hallott róla, hogy a korrupt államműködés legfőbb haszonélvezője Tiborcz István, Mészáros Lőrinc és a többi rokon, barát, oligarcha és stróman? 
Aztán jön egy választás, ami után az ember újragondolja, levonva a következtetést: a pusztába kiáltott szavak néha mégis protestszavazatokká változnak. És abban, hogy ez a csodaszámba menő fejlemény bekövetkezik, túlbecsülhetetlen szerepet játszanak azok a jól dokumentált történetek, amelyek a köznép számára is átélhetővé teszik a felfoghatatlan összegekkel játszott itt a piros, hol a pirost. Ezúttal (is) Jávor Benedek révén tudhattuk meg, hogy Magyarország a jelen uniós támogatási ciklusban legalább 500 milliárd forintot kénytelen visszafizetni a megbundázott közbeszerzések, Orbán vejére/szomszédjára/egyéb pereputtyára kiírt pályázatok miatt. 
Egyikünk sem tud elszámolni 500 milliárdig, de ha úgy fogalmazzuk meg, ahogy az információt kiásó korábbi EP-képviselő tette – hogy miközben Mészáros dollárban is milliárdossá, Tiborcz a leggazdagabb magyarok egyikévé vált pár év alatt az uniós pénzesőben, minden egyes magyar állampolgárra legalább 50 ezer forintnyi jut a sorozatos korrupciós bűncselekmények miatt fizetendő büntetésből -, talán többekhez eljut. Mert az 50 ezret mindenki érti. És ha azt is hozzávesszük, hogy közben a magyar államigazgatás úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, akkor esetleg az a konklúzió is megfogalmazódik sokakban, hogy a közös kassza szervezett dézsmálása nem „óhatatlan veszteség”, hanem maga a nagyszerű cél, ami miatt az egész vircsaftot működtetik. 
Bayer, Bencsik és a Sajtóklub többi gyászvitéze mindenesetre hamar megtalálta a választási eredmények mögött Mészárosékat (még azelőtt, hogy hallhattak volna a legújabb unióspénz-botrányról), pedig ebben a témakörben alighanem az ő szemük nyílik ki utoljára. Lehet, hogy mégis van remény?