Városmajor, 1944, nyilas terror, Kun páter – a regénye szereplőinek sorsában kulcsfontosságú történelmi momentumok. Korábban az irodalmi közbeszédbe Zoltán Gábor könyvei – Orgia, Szomszéd – révén kerültek be nagy hangsúllyal. Önnek és a Marlenkának milyen a viszonya az író kolléga műveihez?
Megkerülhetetlen dokumentumok, Zoltán Gábor rengeteg ténynek, névnek utánament, szépirodalomként viszont nyers, zsigertépő szövegek, tehát vértezze fel a lelkét az, aki olvasni akarja őket. A megjelenésükkor többen is ajánlották elolvasásra, de én a témájuk miatt sokáig hárítottam, ösztönösen távol tartottam magamtól mindkettőt, talán már akkor éreztem, ezzel a korral feladatom lesz, nehéz feladatom, ami megvisel majd. Az a hatalmi kontroll nélküli ámokfutás, és annak a borzalomnak a történetei, amit ezek a könyvek hatalmas dózisban adnak vissza. De bármennyire is sokkoló, amit Zoltán Gábor leír, nagyon fontos szerepet játszik abban, hogy lehetővé teszi a megtörténtekről való beszédet. Azt gondolom, minden helynek van aurája, egyfajta kisugárzása, és tudtam, amikor a Városmajorról, erről a látszólag kedves és kellemes budai környékről írok, a múltját sem hagyhatom el. A Vérmezőt például, ami a leszállópályája révén kiemelt hadászati helyszín volt, és minden ottani építkezésnél előbukkanhat a földből egy páncélos roncsa vagy emberek csontváza… Mintha a múlt ott rezegne a talpunk alatt.
A regényben kibomló háromnemzedéknyi családtörténetben bőven ott rezeg a múlt: nemcsak hogy mindenki így vagy úgy sérült és terhelt lelkileg, szellemileg, de egyben az elhunyt családtagok kísértetei is sűrűn látogatják őket, konkrétan akár beleszólnak az életükbe is. Az egyéni és családi boldogságuk és boldogulásuk tekintetében azonban csak a múltjuk árnyai felelnének?
Részben valóban kiszolgáltatottak a múltjuknak, részben azonban ők maguk is tehetnek a boldogtalanságukról. Egyszerre áldozatok és elkövetők önmagukkal szemben. Marlenka, aki egész életét nárcisztikus emberek hálójában szenvedte végig, 77 éves korában jön rá, valójában mi is történt vele, így a felelőssége sem elhanyagolható. Ahogy anyaként abban sem, hogy a három gyereke szintén képtelen igazi felnőttként élni. Hiába tudjuk, hogy milyen borzalmakon ment keresztül az édesanyja, hogy ő is többszörös identitásvesztésen van túl, hogy keresi önmagát és a gyökereit, nem ilyen idősen kellene szembesülnie és utánajárnia a saját múltjának. Bár a legtöbben még ebben a korban sem teszik meg, ezért hozzájuk képest Marlenka szembenézése örömteli – de csak közösen, a családjával együtt tudnak túljutni a problémán. Hiszen az unokák a nagymama lelki terheit kapták örökségül szétosztva.
A regény szerint a pszichés traumák öröklődnek a családban – a valóságban is?
Elsőre talán sokaknak ezoterikusnak tűnik, de ez megkerülhetetlen pszichológiai jelenség: genetikusan is, de epigenetikusan is hordozzuk elődeink hagyatékát. Ez lehet akár parancs, tiltás, babona, félelem, bármi, ami a sejteken túl ott van bennünk. Manapság kevesebb időnk és lehetőségünk van a kapcsolati problémáinkkal vagy a múltunkkal foglalkozni, és emiatt egyre több pszichés tünettől szenvednek az emberek. Ezzel előbb-utóbb szembesülni kell, mert sokszor ezek a múltbéli traumák állnak a hátterében.
Ahogy említette is, a címszereplő Marlenka „a földet adja a nárcisznak”, azaz mindig nárcisztikus személyiségek irányítják az életét: az apja, a férje, a barátnője. Kitörhet-e bárki is ezen uralom alól, megváltozhat-e a jelleme, hogy ez megtörténjen?
Teljesen nyilván nem, de ha résen van, ha tudatosan közlekedik a saját kapcsolataiban, ha időben felismeri a nárcisztikus viselkedést, akkor van rá esély. Mert a nárcisztikus személyiség könnyen és hamar felismerhető. Igaz, az empata is olyan függőségi viszonyba kerül tőle, mint az a bántalmazó-bántalmazott kapcsolatára jellemző, amikor egy idő után már a bántalmazott nehezen tud elszakadni az őt bántótól, mert még a szeretetlenség is egyfajta kapocs köztük. A legjobb módszer, ha felismertük a nárcisztikus embert, jó messzire elkerülni, mert úgysem lehetséges vele zöld ágra vergődni.
Miért csak a nagymama szelleme szólal meg elbeszélőként a regényben, a többivel – a férjjel, a barátnővel – szemben?
A nagymama egy nem elgyászolt, itt ragadt szellem, akinek még feladata van ebben a világban: a lányának és az unokáinak segít helyrezökkenteni az életét és közben igazságot szolgáltat önmagának is. Így, a többiekkel ellentétben, az ő jelenléte sokkal jogosabb, s ezért az ő hangja a leghangosabb. Ugyanakkor a történelmi hátteret, a nyilas terrort ő tudja a leghitelesebben elmesélni, első szám első személyben, néha már lírába átcsapva.
És nemcsak lírai a hangvétel, de imitt-amott mesei is. Mindezek a durva téma lágyítására szolgálnak?
Igen, abszolút tudatosan írtam így, nem arról van szó, hogy a meseírói énem tört fel belőlem. Annyira megrázó, ugyanakkor fontos a téma, hogy írni is nehéz volt, de megkerülhetetlen, és ezért ha nem is versbe kerekíteni, de fontosnak tűnt elemelni a történet nyersességétől.
Ahogy előző regényeiben – Madárasszony, Akkor is –, itt is egy nőt helyez a középpontba. A férfifejekbe nehezebb belelátni?
A Marlenkában Cipzár, a galerivezető fiú figuráját is központinak tartom, ő egy érdekes és jól körüljárható férfialak. De valóban, amit tudok és szeretek, azok a női sorsok megjelenítése, ez foglalkoztat, valahol mindegyik regényem erről szól. És rajtuk, a problémáikon keresztül, a didaktikusságot mellőzve, van bennem egy segítő szándék is azok felé, akik hasonló cipőben járnak.
Ebben a regényében is feltűnően sok a madárcsicsergés, a természetközeliség funkcióval bíró beemelése a szövegtérbe. A személyes életében mekkora szerepet kap mindez az egyre urbánusabb környezetben?
A szövegekben a természet a lírikus énemhez kapcsolódik leginkább, szimbólumokként hasznosítom az elemeit. És igen, van egy madarász férjem, aki rengeteg dolgot tud és mesél a természetről. Ha kirándulni megyünk – és gyakran megtesszük! –, a gyerekekkel már mi is felismerjük a fákat vagy a madarakat a hangjukról, általa jóval többet érzékelünk és élvezünk a természetből. Egy feketerigóról tehát nem írok le bármit, hanem csakis az igazat, hiszen rendelkezésemre áll egy házi szaklektor.
+1 kérdés
A könyvben nem derül ki, hogyan találkozott Marlenka és a férje, Andrej. Az én olvasói fantáziámat azért izgatja. Miért e hiátus?
Marlenka éppen hogy megpróbálja száműzni a tudatából Andrejt, szabadulni akar az emlékétől is. A szerelmet jelentő alakot egy másik férfi töltené be nála – ám ő másé lett. Andrejt egyébként egy itt állomásozó orosz katona gyerekének képzelem, ami azért is érdekes, mert ez a fajta karakter már a Madárasszony című regényemben is felbukkan, tudattalanul visszatérő elem tehát, ott is egy orosz katona születő gyermekéből lesz szereplőm, igaz, ő erőszakban fogant.