Előfizetés

Papírja van róla, és ez jó

Belicza Bea
Publikálás dátuma
2019.11.17. 16:16

Egész életében érezte, hogy valami nincs rendben vele, de csak 72 évesen kapta meg a diagnózisát. Ez majdnem olyan – mondja –, mintha meggyógyították volna. Átértékelődtek az évtizedek. A lánya, az unokája és szerinte az apja is autista. Marion egyedül él, de már így szokta meg. Tulajdonképpen boldog.
Marion Armstrong pici lakásában, az angliai Margatében ülünk. Az asszony a saját tökéletlen életét ábrázoló festményt mutatja. Körök és ­diagramok darabjai, az ő kedvenc kék színében. „Minden félbehagyott. A kudarcaim. Mindig tudtam, hogy nem úgy működöm, mint mások.” Ezt a képet az autista nők kiállítására készítette, a megnyitó előtti éjjel fejezte be. Stresszes volt. Neki minden az. Nem látszik, ahogy a legtöbb autistán sem, de szinte folyamatosan fél, nyugtalan. „Mi mindig szorongunk. A mi agyunk soha nem áll le.” Az egyhetes kiállításon is találkoztunk, aktív volt, barátságos, de azt mondja, egy ilyen után egy hétig nem igazán teremt kapcsolatot emberekkel. Ez a túlélési trükk. „Hetvenkét év gyakorlatom van ebben.” A következő képen már meleg színek is vannak. A festmény címe: Az intenzív öröme annak, hogy tudom, ki vagyok. Marion két éve ismeri ezt az érzést. Akkor kapta meg a diagnózisát, hogy autista.  

Baj van velem

„Tudtam, hogy baj van velem, de nem tudtam az okát. Amíg dolgoztam, sokszor voltam beteg. Idegösszeomlás, kiégés, kimerültem. Mindig aggasztott, hogy lusta vagyok. Haszontalannak, rossznak éreztem magam. De én értékes akartam lenni.” Pedig tudta, hogy rendesen dolgozik, mégis legfeljebb fél évet maradt egy helyen. Főleg az akkor még megmagyarázhatatlan idegességek miatt kellett váltania. Csendben beoson egy gyönyörű cica. Marion megjegyzi: itt a cica, aztán elhalkul. A macska épp csak bemutatkozik és kimegy. Marion gyerekként mindig rajzolt és festett. Ez az ő szenvedélye. Ezért főiskolára ment, de sem az anyja, sem az oktatója nem támogatta, így félbehagyta a tanulást, és elment dolgozni. Itt jöttek a félbehagyott diagramok. Szabadúszóként vállalt munkákat, továbbra is rajzolt, főleg mérnöki táblázatokat, ábrákat. Egy cég tanfolyamán tanult. Eleinte csak kézzel, nyugdíj felé már számítógéppel készítette a rajzokat. „Jó agyam volt, sokan hiszik, hogy diplomás vagyok, de nem.” A családban több jó agyú ember van. „Az apám autista volt, ő nem tudta, de én biztos vagyok benne. Nem volt egy átlagos ember. Én pont olyan vagyok, mint ő.” A cica újra bejön, Marion figyelmét kicsit elvonja, de visszatérünk a családra.  „A 7 éves kislányunokám kivételesen okos, nagy gondolkodó. Persze a lányom is az, ő kutató.” És mindkettő autista.  

A borzalmas teszt

Az egész az egyetemen kezdődött. A lányának volt egy autista ismerőse, őt kezdte el foglalkoztatni a kérdés. Azt mondta, csinálni kell egy tesztet. A tesztnek már az előkészítése is rettenetes volt. „Az adminisztrátor mondta, hogy jönnie kell velem valakinek, a legjobb, ha szülők vagy nagyszülők. Mondtam, hogy bocsánat, de 72 éves vagyok.” Szorongás volt a teszt maga is, hát még a módszer. Gyerekkönyvekkel meg gyerekkirakóval vizsgálták. „Értem, hogy elsősorban kis korban igyekeznek kimutatni az autizmust, de nekem ez nagyon megalázó volt. Panaszt is tettem a kórházban, hogy alakítsák át a vizsgálatokat felnőtteknek is. Biztos, hogy nem vagyok egyedül a nagymamakorúak között, mindenkinek szüksége lehet diagnózisra, segítségre.” Kérdezték arról is, gyűjt-e matchboxokat? Ha fiúgyerek lenne, ez teljesen adekvát kérdés lehetne, de hát nem az. Ruhákat viszont gyűjt, de észre sem vette, hogy ez akár kóros is lehet, hiszen a nők szoktak ruhákat gyűjteni, nem? Ezenkívül felhalmoz ecsetet, papírt, és mindent, ami az alkotáshoz kell. A végén kapott egy papírt, amin az volt, hogy autizmus spektrum zavara van. Semmi részlet vagy típus, csak ennyi. Marion pszichológushoz ment megkérdezni, mi ez, mit kezdjen vele. Az, hogy mindketten – a lánya és ő is – azok, csak később derült ki. „Kiverte a biztosítékot, amikor megértettem. Még a diagnózis előtt, ha beszéltem róla, nem vettek komolyan, azt hitték, csak magyarázom a rossz jellemem. Óriási megkönnyebbülés mutatni a papírom, hogy autista vagyok.” „A lényeg, hogy értem, hogyan működöm. Értem a bukásaimat, mit miért nem fejeztem be, a rossz kapcsolati kezeléseket. A szorongásra kapok gyógyszert és fél évig jártam tanácsadásra is, hogy tudjam, mit tegyek. Ha például van egy szituáció, ami kényelmetlen, otthagyom, nem szenvedek.” Zajos rendezvényre nem megy el, most már úgy érzi, megteheti. A napokban egy nagyon zsúfolt művészeti ünnepségre kellett mennie, és a barátnője mentette ki. Azt mondta, a túl sok, hangos ember nem jó Marionnak, kerestek egy távolabbi pontot, ahonnan képernyőről nézték a rendezvényt.  

Jól funkcionáló

A macska újra bejön. Marion újra megjegyzi, hogy itt a cica, és mintha ezt várta volna, az állat betelepszik az ölébe. Így élnek kettesben. „Nagyon szeretek egyedül lenni. Vagyis így kettesben. Korábban volt, hogy volt barátom, volt, hogy nem.” Mindössze négy évig volt feleség. „A házasságot nehéznek éreztem. Sokszor gondoltam, hogy össze kell pakolnom és mennem, nem tudtam, miért. Pedig a férjem jó ember volt, csak autista vagyok, szükségem volt időre egyedül. Próbáltam megkeresni, hogy elmondjam, ez volt a baj akkor, de nem tudom, hol van.” Sokszor ment egyedül nyaralni, színházba. Most viszont sok barátja van, főleg a sorstársak közül. Így mondja: sorstársak. Az autista közösségben megismert emberek között jó megosztani az életüket, mit hogyan kezelnek. „Az maga a gyógyulás. Nekem a lányom is érti, mit hogyan éltem meg. Amikor ő kicsi volt, és nem tudott mit kezdeni a többi gyerekkel, én is tudtam, mit érez. Ő 38 évesen kapta meg a ­diagnózisát.” Az unokájának komoly gondjai voltak az iskolában, amíg át nem került az autisták intézményébe. Ott szárnyakat kapott. „Olyan választékosan beszél, csodálatos kislány. Nagyon meg tudom érteni őt, és ha baj van, egy nagy ölelés segít nekünk.” A nagymama, anya és lánya úgynevezett jól funkcionáló autisták. Marion lányának 157 az IQ-ja. A családban mindenki természetszerető. A lánya fákat ültet, az unoka imádja a baglyokat és a rovarokat. Nem kérdés, hogy ismerik a világot éppen megváltani készülő svéd tinédzser környezetvédelmi aktivistát. „Greta azért csinálja, mert tennie kell valamit. Ha érzi, hogy valami rossz, muszáj mondania. Nincs választása. A legtöbb autista nőnek nincs szűrője, mondja, amit érez. Én sem vagyok diplomatikus.” Marion szeret beszélni a történetéről. „Szenvedélyes vagyok ebben, mert sokan vannak hozzám hasonló helyzetben.” Amióta megvan a diagnózis, elő­adásokat tart, kiállítást szervez és levelezik emberekkel. És a másik szenvedélye, a festés is magabiztosabban megy, amióta tudja, hogy autista. A csendes kis lakásának stúdiójában magára hagyjuk a cicával, hogy fessen, varrjon egyedül, ahogy ő szereti.

Magyarországon is van a felnőttkori diagnosztikus tesztben néhány játék tárgy a választható eszközök között – mondta el az Autizmus Alapítvány Ambulanciájának vezetője. Németh Krisztina szerint a gyerekkorról mindenképpen kellenek információk, 72 évesen nyilván nehéz szülőt, nagyszülőt találni, ilyenkor más közeli rokon, ismerős segíthet. A diagnózis sosem késő, mindig segíthet az autistának megérteni önmagát, illetve a környezetének őt, utat nyit a szükséges ellátásokhoz és az érintettek egymásra találásához – állítja a klinikai szakpszichológus. Az Autizmus Ambulancián 320 felnőtt kapott eddig diagnózist, köztük több 60 évnél idősebb.

Az utolsó gengszterfilm legendás színészekkel

Bártfai Gergely
Publikálás dátuma
2019.11.17. 11:59

Egy klasszikus műfaj búcsújának ígérkezik Martin Scorsese monumentális mozija, Az ír (The Irishman), amelyet a jövő héten mutatnak be a nagyközönségnek. A három és fél órás film kedvéért összeálltak a hollywoodi gengszterfilmek legendás színészei, De Niro, Al Pacino, Joe Pesci és Harvey Keitel – vélhetően utoljára.
„Senkit sem érdekelt, hogy filmet csináljon velem meg Bobbal” – mesélte Martin Scorsese legújabb alkotásának világpremierjén, a New York-i Filmfesztiválon. Pedig ha az Oscar-díjas rendező húsz vagy harminc évvel ezelőtt előállt ötlettel, amelyben Bob, azaz Robert De Niro a főszereplő, aligha kellett házalnia a hollywoodi stúdióknál. Ám ezúttal a filmipar nem látott fantáziát – tehát nagy bevételt – a produkcióban, más gyártó után kellett nézni. 

Digitális ráncfelvarrás

A forgatókönyv Charles Brandt megtörtént eseményeket feldolgozó regénye alapján készült, és több mint fél évszázadon át követi maffiózó hőseinek sorsát. A címszereplő „Ír”, Frank Sheeran az öregek otthonában emlékezik vissza életére. Ez sajátos probléma elé állította a film készítőit: ugyanazok a karakterek huszonévesen és hetven fölött is felbukkannak a történet folyamán. Megoldás lehetett volna a kettős szereposztás, ahogyan például a Keresztapa második részében az öreg don Vito Corleonét Marlon Brando alakítja, ugyanőt fiatalon De Niro. Vajon ki játszhatná el De Niro karakterét ifjan? Scorsese arra jutott, hogy csakis maga De Niro – digitálisan megfiatalítva. A szupermodern ráncfelvarró videotrükk, a „de-ageing” technológia furcsamód éppen abban segített, hogy a rendező igazi, régi vágású gengszterfilmet készítsen. A munkálatokat végül a Netflix finanszírozta – az online médiaszolgáltató és produkciós cég bízik abban, hogy internetes terjesztői hálózata révén hasznot hajt eddigi legnagyratörőbb, 159 millió dolláros beruházása. A rendező kifejezett kérésére a film moziban debütál, még ha korlátozott vetítésszámmal is, mert csak így jogosult az Akadémia díjaira. Magyarországon november 21-től vetítik. Pár nappal később már „rendeltetési helyén”, a neten tekinthetik meg az előfizetők – odahaza, fotelból. Parádés a szereposztás, pedig komoly feladat volt összetrombitálni a régi gárdát. Joe Pesci már húsz éve befejezte a filmezést, azóta csak néha, saját örömére színészkedik. „Nem volt könnyű rábeszélni” – mondja Scorsese. Talán az győzhette meg, hogy ezúttal don Russell Bufalino szerepében egészen más figurát formálhatott meg, mint amit megszokott. Rendre durva, agresszív nehézfiúk jutottak neki – most viszont visszafogott, a háttérből manipuláló főgengsztert alakít. A harmadik nagy szerepet Al Pacino kapta, akinek ez az első közös munkája Scorsesével. Harvey Keitel viszont már 1967-ben forgatott az akkor még kezdő rendezővel, ő most sem maradhatott ki a stábból.  

Ki ölte meg Kennedyt?

A megfilmesített regény címe (I Heard You Paint Houses) szabad fordításban annyit tesz: „Úgy hallom, szobafestést vállal”. Ez a kódolt jelbeszédre utal, amely az amerikai alvilágban terjedt el a múlt század derekán. A lehallgatástól tartó gengszterek és megbízóik „szobafestő” gyanánt bérgyilkosról alkudoztak. A film kulcsjelenetében a korrupt, hataloméhes szakszervezeti vezető, Jimmy Hoffa (Al Pacino) ezzel a mondattal fordul Frankhez. „Igen, és az asztalosmunkát is megcsinálom” – hangzik a frappáns válasz. Vagyis a hullát is eltünteti – nyugtázzák a felek egyetértő szicí­liai mosollyal. A film a legjobb hagyományokat követi, amikor a történet hátterében tablóképet rajzol a korszak Amerikájának társadalmáról. Frank teherautó-sofőr, aki katonaként, a második világháborúban tanul meg hidegvérrel ölni, és ez a tudás utána eladhatónak bizonyul odahaza, békeidőben is. Az ad neki esélyt a felemelkedésre, hogy az alvilág alattomosan beszivárog a politikába. A cselekménybe beleszőtték a Kennedy elnök elleni merénylet (1963) szálait is, hiszen a rejtélyes gyilkosság, mindmáig homályos részleteivel szinte kiált ezért. A gengszterfilmek nagyjait azelőtt gyakran bírálták, amiért hősei­ket túlságosan is „emberközelbe” hozzák. Idealizált, romantikus ké­pet festenek alvilági figurákról, mintha megfeledkeznének arról, hogy valójában gátlástalan gyilkosokról, alávaló bűnözőkről van szó. Indokoltnak tűnt ez az észrevétel a Nagymenők (1990) esetében, amelyet Scorsese pályafutásának csúcspontjaként tartanak számon (a hat Oscarra jelölt mozi főszereplői De Niro, Pesci és Ray Liotta). Scorsese ezúttal biztosan nem esik ebbe a hibába, Az ír figurái cseppet sem tűnnek rokonszenvesnek vagy irigylésre méltónak.  

Lassan, tűnődve

A műfaj klasszikusa, a Keresztapa – a rend kedvéért – nem Scorsese alkotása. Egy másik olasz-amerikai rendező, Francis Ford Coppola vitte filmre Mario Puzo regényét (1972), habár először Sergio Leonét kérték fel a feladatra. A trilógia folytatása, a Keresztapa 2. (1974) az első olyan film, amelyben a két nagy, De Niro és Al Pacino is játszik. Közös jelenetük azonban nincs, mert – ahogy már említettük – a történet két különböző idősíkjában szerepelnek, az előbbi a múltban, utóbbi a jelenben. Kivételes mozi ez azért is, mert nem sok olyan filmet ismerünk, amelyikből a „kettő” emlékezetesebb, mint az „egy”. Az Irishman forgatókönyvétől valószínűleg a történet hossza riasz­totta el Hollywoodot. Scorsese nagyon lassan – úgy mondja, a saját ritmusában – mesél, és ennek eredménye egy a határokat feszegetően hosszú, 209 perces (három és fél órás) filmdráma. Hogy miről szól? A rendező szavaival: „Hatalomról, szeretetről, árulásról és végül arról, hogy milyen árat fizetsz azért, ahogyan éltél.” Ez utóbbi pedig már az öregedés, az elmúlás problémája, ami érezhetően foglalkoztatja az alkotókat. De Niro jegyezte meg, hogy ezt a szereplőgárdát már aligha lehetne összehozni még egyszer. A sztárok megöregedtek, változott a világ is. Nem kedvez a hagyományos maffiatörténeteknek. Gengszterek persze manapság is léteznek, de sokszor kifinomultabb – és kevésbé látványos – módszerekkel dolgoznak, mint az ötven-hetven évvel ezelőttiek. Hogy ihlet-e majd klasszikus filmeposzokat, mondjuk, a cyberbűnöző ördögi figurája, csak találgatni lehet. Ha igen, arra viszont fogadni mernék, már nem a mozivásznon, hanem a „fekete tükörben”: laptopok és okostelefonok képernyőjén.

Martin Scorsese New Yorkban született, november 17-én ünnepli 77. születésnapját. Nyert Oscar-díjat, Arany Pálmát, Golden Globe-ot és mindent, amit rendezőként nyerni lehet. Több mint háromtucatnyi filmje közül a legismertebbek: Aljas utcák (1973), Taxisofőr (1976), New York, New York (1977), A komédia királya (1983), Krisztus utolsó megkísértése (1988), Nagymenők (1990), Kundun (1997), Aviátor (2004), A Wall Street farkasa (2013). Robert De Niro 76 éves, New York-i születésű. Az utóbbi évtizedek egyik legismertebb filmcsillaga, sok műfajban otthonos. Kétszeres Oscar-díjas (Keresztapa 2., 1974 és Dühöngő bika, 1980). A mostani már a tizedik közös munkája Scorsesével. Donald Trump szókimondó kritikusa; előfordult, hogy az amerikaiak nevében bocsánatot kért az elnök „idióta viselkedéséért”. Al Pacino 79 éves, New York Harlem negyedében született. Michael Corleone figurája tette világsztárrá a Keresztapa-trilógiában. Oscar-díjas (Egy asszony illata, 1993). Filmes szerepei mellett részt vett televíziós produkciókban, sokat játszott színpadon is. Shakespeare rajongója, a III. Richárd című királydrámáról dokumentumfilmet készített. Joe Pesci 76 éves. Newarkban született, szemközt New Yorkkal. Már gyerekként statisztált, fellépett tévés show-műsorokban. Az amerikai filmek elmaradhatatlan „durva fickója”. A Nagymenőkben nyújtott alakításáért kapott Oscar-díjat. 1999-ben visszavonult a színészkedéstől, azóta csak kedvtelésből vállal kisebb szerepeket. Zenészként három stúdióalbumot jegyez. Harvey Keitel 80 éves, brooklyni születésű. Kakukktojás az olaszok között, ősei kelet-európai zsidók; apja Lengyelországból, anyja Romániából vándorolt ki Amerikába. Színészi karrierje előtt a tengerészgyalogságnál szolgált. Több mint száz filmben szerepelt, köztük Scorsese jó néhány alkotásában, Tarantino Ponyvaregényében (1994) és a Grand Hotel Budapestben (2014).

Tíz klasszikus

Keresztapa-trilógia (Francis Ford Coppola, 1972-74-90) Nagymenők (Martin Scorsese, 1990) Volt egyszer egy Amerika (Sergio Leone, 1984) A sebhelyesarcú (Brian De Palma, 1983) Bronxi mese (Robert De Niro, 1993) Casino (Martin Scorsese, 1995) Hosszú nagypéntek (John Mackenzie, 1980) Gomorra (Matteo Garrone, 2008) Gyilkos ígéretek (David Cronenberg, 2007) Búcsúlevél (Fritz Lang, 1953)

Mesés nyaralások diktátorok földjén

Balassa Tamás Kövesdi Péter
Publikálás dátuma
2019.11.17. 11:00

Fotó: Peter Murphy Twitter-oldala
Parolázás a fél világot megtrollkodó Putyinnal, tükörbe nézés helyett türbenézés az ellenzéket börtönbe vető és kurdokat gyilkoló Erdogannal, a családot és a barátokat vagyonokhoz juttató pszeudokeresztény országlás, világbajnok korrupció és az európai értékek lábbal tiprása – ezek mind a magyar országkép részei.
Ahogy a hátrafelé nyilazó szittyák harcmodora, a törökverő végvári vitézek bátorsága, Hamvas Béla és Weöres Sándor zsenije, Horn Gyula határnyitása vagy Borkai Zsolt YouTube-olimpiai aranyere is. Magyarország termék, és összetevő benne minden férfi és nő, kor és korszak. De vajon miként befolyásolják az elmúlt századok és évtizedek sikerei és szégyenfoltjai a rólunk kialakított képet? A Sargentini-jelentés vagy a Soros-plakátőrület után lemondta-e akár egyetlen européer is a hévízi iszappakolását vagy bármelyik világsztár Sziget-koncertjét? Meglepő válaszokat kaptunk. Vagy talán mégsem. „Magyarország valahol Törökország és Csernobil között van, magas hegycsúcsokon.” Ezt a választ egy Los Angeles-i közgazdász adta Kiss Róbert Richard turisztikai szakújságírónak arra a kérdésre, hogy hallott-e már Magyarországról. Az amerikaiak szívesen sütik el az Éhesország viccet, ha rólunk van szó (hungry = éhes, Hungary = Magyarország), és jót nevetnek, amikor sike­rül „meglepniük vele” vendégüket. Észak-Amerikában minimális az emberek ismerete Magyarországról, akik mégis hallottak rólunk, azok lovasokra, végte­len­ sztyep­pékre gondolnak. Klasszikus, de nem egyedi példa, amikor a tengeren túli csoport tagjai utazás előtt megkérdezték, hogy itt még vajon mindenki lovon jár-e, mert ők sajnos nem tudnak lovagolni, és hogy így is biztonságos-e az odautazás? „Érdekes, hogy néhány latin-amerikai országban és Kubában jobban ismerik az országot. Magyar bokszolókat, magyar ételeket és a régi magyar focit tudják felidézni. Képzeljék, milyen jó lehetett a labdarúgásunk, hogy ennyi év alatt sem sike­rült a Magyarország-futballnemzet képet romba döntenünk” – mondja Kiss, akinek eddig két kiadást élt meg az Így látják a magyarokat a világban című könyve. „Az olaszok először a szép magyar emberekre asszociálnak, ha azt a szót hallják: Magyarország. Az idősebb lengyelek a legrokonszenvesebb nemzetnek tartanak minket, és ­felidézik a közös történelmi szálakat. A fiatalabbak viszont már sokkal kevesebbet hallottak erről. (Ez nálunk is így van.) Az osztrákok büszkének tartanak minket, a törökök pedig kedves rokonnak. Érdekes, hogy a rólunk külföldön kialakult kép még mindig sokkal pozitívabb, mint a saját önképünk” – mondja Kiss Róbert Richard. A szakújságíró szerint az országimázs mindaz, amit gondolnak, vélnek, tudnak az adott országról az országon kívül és belül élők. Merthogy van egy belső országimázs is. Egy része alakítható, másik része adottság. A hivatásos országimázs-alakítók lényegesen kevesebbet tehetnek egy országról kialakított kép formálásán, mint az adott ország közössége. A külföldiek itt szerzett impulzusai sokkal többet nyomnak a latban. „A turisztikai országimázs az alakítható folyamat. Ez nem a nemzeti megítélésről, hanem a turisztikai vonzerő növeléséről szól. Arról, hogy mit ígérünk az idelátogató külföldinek, és ebből mit tartunk be. Ezek az ígéretek egy adott koncepció, egy paradigma köré csoportosíthatók. A mostani paradigmánk az élmények ígérete. Wellness, szórakozás, fesztiválok, az épített örökség” – mondja Kiss Róbert Richard. Papp-Váry Árpád, a Budapesti Metropolitan Egyetem dékánja, az idén megjelent Országmárkázás című könyv szerzője csaknem húsz éve oktatja és kutatja a témát. Mint mondja, az országokról sok tekintetben ugyanúgy gondolkodunk, mint amikor termékek, márkák közül választunk. Márkák versenye az is, amikor azon tanakodunk, hogy a horvát, az olasz vagy a görög tengerpartra utazzunk nyaralni, vagy amikor eldöntjük, hogy japán, kínai vagy svájci órát választunk. Ebben szerepe van annak is, mit gondolunk az adott országról. „Ez az országkép, az országimázs, ami a legtöbb esetben létezik. A márka annyiban különbözik ettől, hogy emögött valamiféle tudatosság van: megteremtünk bizonyos jellemzőket, és konzekvensen kommunikáljuk őket. Egy ország esetében a jellemzők rendelkezésre állnak, és ezekből kell kitalálni, mi lesz az a sztori.” Az országmárkázás nehéz műfaj a dékán szerint, a sikere nem példa nélküli, de nem is gyakori. Inkább turisztikai országmárkakampányok vannak, amelyek leginkább úgynevezett desztinációmárkázást jelentenek. Sok helyen rájöttek, hogy nem feltétlenül kell ehhez központi csúcsszerv, és létrehoztak például egy turisztikai, egy befektetésösztönző és egy exportsegítő hivatalt, amelyek koordináció ellenére sem tudják ugyanazt mondani, mert a turizmus inkább a történelmi értékekre fókuszál, a befektetőt pedig a jelen érdekli. Az esettanulmányokból legtöbbször az derül ki, hogy inkább turisztikai márkaépítésről van szó, de időnként előfordul a komplexebb országmárka-építés is. 

E-stonia

A marketing alapja mindig a termékfejlesztés, fogalmazott. Először legyen jó a termék, és azután jöhet a jó kommunikáció, és sosem fordítva. A termékfejlesztés valójában jócskán túlmutat a marketingen, mert azt jelenti, van tudatos országstratégiánk, ami mentén szerveződünk. De még erre is viszonylag kevés példa van. „Nekem a kedvenc példám Észtország, ahol már az első, 2000-es év elején tett látogatásom idején megvolt az E-stonia, a digitális állam víziója, és még az ország nevének megváltoztatása is felmerült. Erről letettek, de az E-Estonia megmaradt. Ez sokkal több, mint kommunikáció, mert ez a termékfejlesztésre is hat. Arra, hogy milyen iparágakba invesztálnak, miként támogatják a startupokat, hogyan kell elektronikus alapúvá tenni az államigazgatást, milyen legyen a digitális állampolgárság, és hogyan kommunikálják mindezt.” Írország márkaépítése is nevezetes, különösen azért, mert nagyon rossz gazdasági állapotból álltak talpra. „Remek az imázsuk, különösen, ha vállalkozást alapítana az ember. De azt például el kell mondani, hogy bankszámlát sokkal egyszerűbb Magyarországon megnyitni, mint ott. Tehát nem feltétlenül a valóság az, ami átmegy imázsba. Ezzel együtt Írország még mindig az egyik legjobb terep a vállalkozásra.” A reklámok hatásáról az egyetemi oktató azt mondja: ha valami sokszor történik – ha mondjuk egy reklámot sokszor leadnak –, az egy idő után előidézhet valamilyen hatást. De külföldön reklámozni még a közösségi médiában is borzalmasan sok pénzbe kerül, és akkor még nem beszéltünk a legdrágább helyről, a televízióról. A reklámoknak inkább az a jelentőségük, hogy a turisztikai beutazási kedvet növeljék, de ettől egy országról formált általános vélemény még nem változik meg. „Legyünk őszinték, keveset tudnak rólunk, ahogy mi sem tudunk sok mindent a spanyol kormányról vagy közigazgatásról. Az orosz vagy a török elnök látogatásának ország­imázsra való hatását sem érdemes túlértékelni, ha ugyanannyiszor jön, mint más államok képviselői. Persze ha már sokszor jár itt Putyin vagy Erdogan (nehéz definiálni, mit jelent a „sokszor”), akkor az előbb-utóbb a nemzetközi közvélemény érdeklődését is felkelti, egyébként nem. A különféle célcsoportok persze másként reagálnak, a diplomácia képviselői és az átlagemberek eltérően fogadják ezeket a híreket. Utóbbiak még ennél is sokkal sztereotipikusabb képekből építkeznek, amikor egy országról véleményt formálnak.” Kiss Róbert Richard szerint a sztereotípiák néha hasznosak, néha szeretnék őket lebontani, de ez az egyik legnehezebb feladat. Papp-Váry szerint a turisztikai országkép és a tágabb országkép mást jelent. Simon Anholt híres országmárka-hatszögmodelljét idézi, melyben csak egyetlen dimenzió a turizmus, a többi az exportra vitt termékek, márkák, a befektetés-letelepedés, az emberek, a kultúra-örökség és a kormányzás. „Amikor országokról gondolkodunk, akkor a kormányzás dimenzióját is figyelembe vesszük, de ez többnyire megint csak sztereotipizált tartalmakat jelent. Amerikáról Trump, Skandináviáról a jóléti modell jut eszünkbe, míg Magyarországról adott esetben a déli határkerítés és az illegális bevándorlás megfékezése. Ezeknél sokkal mélyebb gondolatokat ne várjunk. Antalya említésekor beugorhat, milyen hírek érkeznek Erdogan kormányzásáról vagy a török líra nagy árfolyam­eséséről, de furcsa lenne, ha az alapján hoznánk meg a turisztikai döntéseinket, miként lehet a legdemokratikusabb országokba utazni. Lehet, hogy valaki ez alapján dönt, de a többség számára a látnivalók, az ár-érték arány, a biztonság többet nyom a latban.”  

Kis smink megy el

Balázs Péter, a CEU egyetemi tanára, volt külügyminiszter Magyarország első uniós biztosa lett 2004-ben, így régóta más szemszögből látja hazánk nemzetközi megítélését. Mint elmondta: az országok általában arra törekszenek, hogy pozitív képet alakítsanak ki magukról a külvilágban. Ki több, ki kevesebb energiát és pénzt fektet ebbe. A nagy kérdés, mekkora a távolság a valóság és a rajzolt kép között. Látunk olyan feltörekvő, fejlődő országokat, amelyek szeretik magukat szebbre sminkelni, hogy vonzó turistacélpontként vagy jó befektetési területként tűnjenek föl. „A képet egy kicsit lehet sminkelni, de nagyon nem. Sok tényből és számos tapasztalatból épül föl egy ország imázsa. Ezt alakítják a diplomaták, az üzletemberek, a turisták, a sajtó, és nagyon erősen a szomszéd államok. Ebből a milliónyi mozaikból nagyjából a valóság alakul ki. Lehet milliárdokat ölni bele, szép reklámokat és lobbistákat fizetni, a valóság akkor is átüt mindenen” – mondta az egykori diplomata. Magyarországról lassan egy évtizede formálódik egy bizonyos kép, az Orbán-féle Magyarországnak a képe, amely más, mint a korábbiak – folytatta. Ez egyfajta árnyék, amely szerinte visszavetül minden magyarra, e heti meghallgatásán Várhelyi Olivér biztosjelölt sem tudott szabadulni az „Orbán diplomatája” skatulyától. „Az Orbán-kormányzás a szélsőjobb diktatórikus rezsimek közé sodorta Magyarországot a világpolitikában. A sajtó jó ideje a fülöp-szigeteki Duterte, a török Erdogan, de minimum Putyin társaságában ábrázolja a kormányfőt. Saját magát sorolta ide számos állásfoglalásával és lépésével, és azzal a retorikával, amelynek meglepően nagy az egyezése a német AfD-vel, Salvini és Trump kommunikációjával. Ebből a globális értékvilágban egy negatív töltésű, kötözködő, szélsőjobb felől politizáló, a nemzetközi lépéseket általában akadályozó, sőt vétózó országkép bontakozik ki” – állítja Balázs Péter. Úgy látja: az illiberalizmus kifejezéssel Orbán jelezte az irányt, mielőtt beállt volna abba a sorba, amit legtisztábban talán az orosz külpolitikai doktrína fogalmaz meg. „E nézetrendszer szerint a Nyugat hanyatlik, és vele szemben kell fölépíteni az alternatívát. Lehet azonban, hogy emögött egy sokkal durvább csoportérdek áll, jelesül, hogy honnan remélhető politikai, vagy ami valószínűbb, anyagi támogatás, ha elfogy az uniós pénz. Török gazdasági együttműködéssel, kínai vasút- és az orosz nukleáriserőmű-építéssel, vasútikocsi-gyártással pótolnák, hogy ellássák a támogatóikat anyagi forrásokkal. Kérdés, reális-e ez az irány? Szerintem nem. Magyarország biztonsági és anyagi érdekei, történelmi kapcsolódásai mind nyugati irányba mutatnak, a keleti nyitásnak nevezett kalandorpolitika kockázatos, kiszámíthatatlan és átláthatatlan.”  

A szemüknek hisznek

Kiss Róbert Richard szerint a tapasztalati értékelések sokszor sokkal többet nyomnak a latban, mint az akármilyen profin kialakított imázskoncepció vagy reklámtevékenység. Sokszor többet használ egy-egy fontos internetes oldalon, foglalási portálon megjelenő értékelés, komment. Vagyis, „ha Budapesten jók a programok és biztonságos idelátogatni, akkor nyugodtan rajzolhatnánk egy törpét is a plakátokra, akkor is idejönnének. De ez fordítva is igaz: bármit mondhat a hivatalos marketing, ha a tapasztalatok nem egyeznek ezzel.” Az imázst szerinte alakítja a politika is. Hogy milyen a fejlesztési politikánk, a szervezeti politikánk. Hogy milyen a szálláshely kínálat, hogy jut el oda? Hogy van-e elég 5 csillagos szálloda? Hogy milyen minőségűek az alacsonyabb besorolású szállások? Milyen a város kivilágítása? Amikor az egészségügy katasztrofális helyzetéről beszélünk, a nálunk sokkal jobb helyzetben lévő országokhoz hasonlítjuk magunkat. Azt mondjuk, nézzék, micsoda különbségek vannak egy magyar és egy német kórház között. De amikor Magyarországon élő orosz emberekkel interjúzott, ők „el voltak ájulva a magyar egészségügyi ellátásról”. A New York Times cikkei arról, hogy Orbán Viktor kormánya inkább költ stadionokra, mint kórházakra, csak egy szűk réteghez jutnak el. „Hajlamosak vagyunk túlbecsülni az ilyen közlések fontosságát az országimázs szempontjából. De ugyanez igaz a pozitív üzenetekre is. A hírek jelentős része egy átlagfogyasztó ingerküszöbét ritkán éri el. Nyilván vannak a kelet-európai történésekre érzékenyebbek és a magyar ügyekre fogékonyabb diaszpóra, de ez elenyészően csekély szám a teljes lakossághoz képest. Az őket közvetlenül érintő negatív híreknek már sokkal inkább lehet hatásuk. Például, ha egy vezető európai vagy amerikai lap arról cikkezik, hogy Budapesten kirabolják a külföldieket, az visszavetheti a turizmust. De ha a New York Times azt írja, hogy a magyar miniszterelnök egy despota, attól nem fog csökkenni az érdeklődés az ország iránt” – mondja a turisztikai szakember. Amíg az „itt nyugalom és biztonság van” paradigma az erősebb, addig a negatív politikai felhangok nem befolyásolják az országimázst. Törökországba akkor is mennek turisták, ha a nemzetközi közvélemény elítéli a szíriai beavatkozást. Ha viszont a tengerparton robbantanak, drága és koszos a szállás, nő a bőrkabát ára, az képes visszafogni az utazási hajlandóságot. „Tudom, hogy az én véleményem nem illik bele a kánonba, én általában pozitívnak gondolom a nagy sportesemények turisztikai hatását is – mondja Kiss Róbert Richard. – A születésnapi buli is elég sokba kerül, és mégsem gondolom, hogy annak meg kéne térülnie. Lehet, hogy nem térülnek meg a költségek, de az ott élő emberek is eljutnak olyan eseményekre, ahová egyébként nem jutnának el. Egy világversenynek sajátos hangulata van, amit csak az érezhet, aki részt vesz rajta. Nemrég kint jártam a moszkvai foci-vb-n. Nem hiszem, hogy az oroszoknak ez anyagilag megérte volna, sőt az adatok ennek éppen az ellenkezőjét mutatják, de ezt nem is szabad gazdasági vállalkozásnak tekinteni. Ez egy olyan történet, ami után másképp gondolnak az emberek Oroszországra. Azok feltétlenül, akik ott voltak. Ilyenkor ugyanis egy város, egy ország »töményen« mutathatja a pozitív oldalát. És ez a hatás nem fejezhető ki azonnali materiális javakban.”  

Foci helyett vízipólót

A volt szocialista blokk országainak 30 évvel ezelőtti függetlenedése és demokratizálódása után egy háromlépcsős folyamatnak kellett megtörténnie – magyarázza Papp-Váry Árpád. Az egyik, hogy megmutassák, „itt vagyunk”, aztán hogy az előítéletekkel szemben „mi is normálisak vagyunk”, aztán jöhetett a „külön­legesek vagyunk” üzenete. Magyarországon is volt egy gondolkodás a ’90-es években arról, hogy kik vagyunk mi, magyarok, hogy áll az országunk megíté­lése? „Hankiss Elemérnek voltak erre kísérletei, majd később Magyarország-kép-konferenciákat szerveztek a Parlamentben. Az Országimázs Központ a Millennium idején úttörő volt a komplex gondolkodásban, de vitatható volt a pénzköltés módja. 2009-ben az Országmárka Tanács jelent meg, ami meghaladta az imázs elképzelését, és széleskörűen vontak be szakértőket a munkába. Ma az MTÜ, a Magyar Turisztikai Ügy­nökség működik, ami azonban a nevéből adódóan a turisztikára összpontosít, nem foglalkozik a komplex országmárkázással.” Papp-Váry Árpád szerint Magyarország számára az édesvíz, a gyógyvíz üzenete – mivelhogy tengerünk nincs – egyáltalán nem botorság, minthogy látjuk, a víz egyre nagyobb érték lesz a klímaváltozással. „De ha ezt tekintjük kulcsnak, akkor ki kell mondani, hogy az ezzel összefüggő iparági kutatás-fejlesztést jobban támogatjuk, már az általános iskolában kiemelten foglalkozunk a vízkészlet és vízmegóvás témaköreivel, a turisztikai fejlesztéseknél kiemelt szerepe van a vízhez kötődőknek, a futball és a vízi sportok közül az utóbbiak mellé állunk. Ezt a marketing pozicionálásnak, fókuszálásnak hívja, és azt jelenti, hogy kitaláljuk, miben vagyunk különlegesebbek másoknál, és utána azt erősítjük és jóval kevesebbet foglalkozunk mással, mint azzal, ami a központi koncepcióhoz kötődik.” Az oktató szerint Budapestnek jobb az imázsa, mint Magyarországnak, amivel nincs egyedül, mert Prágának is jobb, mint Csehországnak. „Ezt érdemes mérlegelni a kommunikációban. A Sziget Fesztivál is tudatosan budapesti és nem magyar fesztiválnak van kommunikálva. A víz témája fontos, de érdemes volna mélyebben gondolkodni benne, nemcsak turisztikai értelemben. Harmadrészt lényeges üzenet, hogy a kontinens része vagyunk, és az európai értékeket képviseljük.”

Vannak sikeres kísérletek arra, hogy egy adott ország vagy hely felkerüljön a nemzetközi turizmus térképére. Ezért sokat tehet a filmipar, a sztárok megjelenése. A nabateusok városában, Petrában forgattak egy Indiana Jones-filmet. Ez nemcsak Petrát, hanem az egész jordán tengerpartot, Akabát is felhúzta. A Csernobil-sorozat után elindultak a Csernobil-túrák. Egy kietlen kősivatag Tunéziában azután lett turisztikai látványosság, és generál bevételt az országnak, hogy ott forgatták a Csillagok háborúja néhány jelenetét. De mondhatjuk New Yorkot, ami azért népszerű bárhol a világban, mert szinte otthon vagyunk benne akkor is, ha sose jártunk ott, hála a rengeteg ott forgatott filmnek. Izland is rengeteg turistát fogad mostanában, mert elindult egy Instagram-kampány, amelyen az ország természeti kincseit mutatják be.

A politika minden időben igyekszik formálni az országról kialakított képet. Ennek egyik fontos eszköze egy 2012-ben életbe lépett „a magyar nemzeti értékekről és a hungarikumokról” szóló törvény. A hungarikum a magyarság csúcsteljesítményét jelölő gyűjtőfogalom, amely olyan megkülönböztetésre, kiemelésre méltó értéket jelez, amely a magyarságra jellemző tulajdonság, egyediség, különlegesség és minőség. Hungarikum a pálinka, a csabai kolbász, a Pick szalámi, a Zsolnay-porcelán, de a Kürt adatmentő cég is.

Simon Anholt

Jó Ország Mutató: Magyarország Európa mögött

Simon Anholt politikai tanácsadó 2005-ben indította el Országimázs Index című kutatását, amelyben a világ népességének a 70 százalékát reprezentálva kérdezték az embereket: miként látnak más országokat? A kormányokat ugyanis ez érdekelte, miután minden ország nagyban függ a jó hírnevétől. „Ha egy országról jó kép alakul ki, mint például Németországról, Svédországról vagy Svájcról, akkor minden olcsó és könnyű. Több turista érkezik, több befektetőt kap, drágábban adhatja el a termékeit. Ám ha egy országról kialakult kép gyenge vagy nagyon negatív, akkor minden nehéz és drága. Szóval a kormányok kétségbeesetten ügyelnek az országukról kialakult képre, mert ez közvetlenül hatással van arra, hogy mennyi pénzt tudnak keresni. És ez az, amit az ő lakosságuknak ígértek” – mondta Anholt öt éve egy berlini TED-előadáson. A kutató-tanácsadó a felmérést követően elmélyedt a 200 milliárd adatból épített információbázisban, hogy rájöjjön: miért preferálnak egyes országokat az emberek. A válasz: 6,8, mondta a közönségnek az előadó nevetve, majd kifejtette, mi van a szám mögött. „Elsősorban nem azért csodálunk egy országot, mert gazdag, hatalommal bír, sikeres, modern, technológiailag fejlett. Elsősorban azért csodáljuk, mert jó. Az olyan országokat szeretjük, amelyek hozzájárulnak valamivel a világunkhoz.” Anholt a kormányoknak azt tanácsolja, hogy ha jól akarják csinálni, jót kell tenniük. „Ha több terméket akarsz eladni, ha több befektetőt akarsz, ha versenyképesebb akarsz lenni, akkor kezdj el viselkedni, és ezért fognak tisztelni az emberek, és ekkor fognak üzletelni veled, és így minél együttműködőbb vagy, annál versenyképesebb leszel.” Mindezek után a kutató létrehozta a Jó Ország Mutatót, amely azt méri: mennyivel járulnak hozzá a nemzetek az emberiséghez. A legfrissebb adatok szerint Magyarország a 39. a listán, a V4-es klub többi tagja, valamint Románia, Bulgária és a teljes Baltikum mögött. Costa Rica és Chile is megelőz bennünket, utánunk az Egyesült Államok és Oroszország következik. A listavezető az Orbán-kormány által élesen kritizált Finnország, Hollandia és Írország előtt. Anholt, mint elmondta, nem akar se gazdag, se boldog országokról hallani, mert azok végtére is önzők. És a jó nem a rossz, hanem az önző ellentéte. „Jó ország az, amely mindannyiunkra gondol” – magyarázta a tanácsadó, és azt ajánlotta a közönségnek, használják ezt a gondolatot pálcaként, amivel megverhetik a politikusokat. És akkor is erre gondoljanak, amikor választaniuk kell. És mindig tegyék föl maguknak a kérdést: ezt tenné egy jó ország? Ha a válasz nem, legyenek nagyon gyanakvóak, figyelmeztetett. „Kérdezzék meg önmaguktól, ez a viselkedés jellemzi az országomat? Olyan országból akarok származni, ahol a kormány a nevemben ilyesmit tesz? Vagy épp ellenkezőleg, inkább úgy sétálnék a világban, hogy emelt fővel gondolhassam: igen, büszke vagyok, hogy egy jó országból jöttem!” – mondta Anholt nagy ovációt kiváltva.