Beck Tamás;
emlékezetpolitika;
2019-11-15 09:44:32
Nemrégiben egy dunántúli városban jártam. A szóban forgó település főterén egy első világháborús emlékmű fogadja a látogatót. Cinikusabb alkotást nem láttam még ebben a témában. Az allegorikus kőszobor talapzatán azoknak a helyi lakosoknak a neve olvasható, akik életüket vesztették az 1914 és 1918 közötti, értelmetlen vérontásban. A névsor fölött nagybetűs felirat: „dalolva mentek csatáról csatára”.
Nos, néhai dédapám a Piave mentén, az olasz fronton harcolt közlegényként, s elmondása szerint bajtársait egyáltalán nem lelkesítette az idegen érdekekért folyó öldöklés. Nem számol be „dalolásról” a hadifogságban elhunyt Gyóni Géza háborúellenes költő, a „hosszú, csahos nyelvű hazaszeretők” ostorozója sem. Minden visszaemlékezés arról tanúskodik, hogy a bakák nótázás helyett pusztító pergőtüzekben próbálták magukat előbbre küzdeni. Gyakran éheztek, rongyokban dideregtek, sebesüléseiktől szenvedtek. Temérdek viszontagságuk okozói közül felelősség tekintetében kiemelkedik az Ady által „geszti bolondként” emlegetett Tisza István, a korabeli miniszterelnök.
Csak egy „hosszú, csahos nyelvű hazaszerető” tüntetheti fel hazánk történelmének pozitív figurájaként a háborúpárti Tisza Istvánt, aki rengeteg ember haláláért, illetve szenvedéséért, közvetve pedig Magyarország trianoni megcsonkításáért is felelős. Tisza egy volt a „közjogi kérdés” csapdájában évtizedekig vergődő, dualizmuskori magyar arisztokrácia pökhendi és rövidlátó képviselői közül. Az egyébként vértelen „őszirózsás forradalom” napján gyilkolták meg, feltehetően elkeseredett katonák. Kövér László az úgynevezett Nemzeti Vértanúk Emlékművének újraavatásán megpróbálta rehabilitálni, s a kommunizmus áldozatának beállítani Tiszát, holott az akkori közhangulatot ismerve egyáltalán nem tűnik biztosnak, hogy hazai bolsevisták adták le a végzetes lövéseket.
Akadt más furcsaság is a Vértanúk terén zajló emlékműavatáson, melynek nem is titkolt célja Nagy Imre alakjának kiradírozása a nemzet emlékezetéből. Komikus volt hallgatni például, a házelnök miként nevezi a Tanácsköztársaság ellen területi nyereségek reményében küzdő intervenciós seregek szerb, román, cseh katonáit „istenhívő, hazaszerető és a nemzetet szolgáló honfitársak"-nak. Kövér nagyvonalúan „politikai terrort” emleget, holott a horthysta tiszti különítmények kegyetlenség, illetve az áldozatok számának tekintetében felülmúlták a rettegett „Lenin-fiúkat” is.
A Vértanúk teréről száműzött Nagy Imre-szobor helyén felállított emlékmű cinikus alkotás tehát. A legabszurdabb momentum azonban hazánk miniszterelnökének részvétele a Nemzeti Vértanúk Emlékművének újraavatásán. Ugyanaz az Orbán Viktor tisztelte meg jelenlétével az eseményt, aki nemrégiben a pekingi Tienanmen téren koszorúzta meg a kommunista hősök emlékművét, lobogó vörös zászlók alatt.
Bizonyára az ominózus gesztus is csak afféle pávatánc volt. Mégis felteszem a kérdést: ezek után hogyan emlékezhet meg hitelesen éppen ő a kommunizmus hazai áldozatairól?