A nyomor illata

Ketten állnak pár méterre előttem az üvegablaknál. Fura, hogy állnak, elvileg van két szék, amire leülhetnének, mégsem teszik. Az asszony alacsonyabb, melegítőnadrágban és pufi kabátban ácsorog, látszik, hogy a legjobb ruháját vette fel az ügyintézéshez. A férfi fején kalap, miközben ő is melegítőben van, felsőjén egy patinás középiskola logója virít. Talán ott volt gondnok, talán szeretetcsomagban érkezett a mások által már megunt, valaha kedves darab.

A helyiség kicsi, különösebb hallgatózás nélkül is részese leszek az elhangzottaknak. Tartoznak, ezért kikötötték náluk a vizet, sőt nemcsak kikötötték, le is vágták őket a hálózatról, mi több, a végrehajtót is rájuk küldték, most vele egyezkednek. Az ügyintéző a papírokba bámul, szenvtelen arccal sorolja, mit kellene tenni, hogy visszakössék a vizet. Először is befizetni a nagyjából négyezer (!) forintos elmaradt vízdíjat, amit a felszólítási eljárás több ezer forintos költsége terhel, megfejelve még tizenhatezer forintos végrehajtási és ugyanekkora lekötési díjjal, s ez csak a múlt sara, mert ahhoz, hogy valóban legyen újra vizük, még a visszakötési eljárás és a konkrét helyszíni munka újabb huszonezer forintját is nekik kell majd állniuk. De hogy mindez egyáltalán elinduljon, a végrehajtótól kell beszerezniük egy nullás igazolást arról, hogy nincs egyéb tartozásuk, az ajánlat csak ezzel együtt érvényes. Részletfizetés nincs, a közel hatvanezer forintot így egy összegben kell letenni.

Az amúgy is kicsike asszony talán még kisebb lesz a ridegen pattanó számok hallatán.

- Szóval akkor harminckétezer nem elég – mondja inkább beletörődőn, mint kérdőn. A férfi hátán is összébb húzódik a patinás középiskola felvarrott, címeres logója, miközben bal keze a melegítőnadrág zsebében mintha elernyedne, s elengedné a gombócba gyűrt ezreseket. Vajon hogy gyűjtöttek össze ennyit, egy kisebb vagyont, másfélszer annyit, mint a havonta érkező álláskeresési támogatás, vagy szerencsésebb időben három heti közmunkásbér? Hányan adták össze a cigánysori rokonok közül százasával, kétszázasával a különbözetet, amit ők már nem tudtak a fiókok mélyéről összekaparni, hogy ez a számukra tekintélyes összeg most ott legyen a nadrágzsebben, megszabadítva őket a nyomorgásnak legalább egy lépcsőfokától?

Rosszabb így, hogy a remény elveszik, mintha egyáltalán nem is lett volna remény – ezt érzem az asszony dörmögő félmondatán. - Ennyi, szóval akkor ennyi.

Lassan ballagnak ki az ajtón, a férfi először, az asszony utána. Mintha a saját lépteim is lelassulnának, míg odaérek az üvegablak elé, s beleereszkedem a székbe. Azaz csak beleereszkednék, mert az ügyintéző hirtelen kipattan az ablak túloldaláról, s egy félig teli pumpás fertőtlenítővel spriccelni kezdi az ablakot meg az ügyfélszolgálati pultot, kábán nézem csak, szólni nem tudok. A mozdulatain látom, napi rutin ez itt, vegyszerrel fedni el a nyomor illatát.