Sohasem a gyerek a hibás - exkluzív interjú Nora Fingscheidt rendezővel

A szociális rendszer és ellátóhálózat sehol sem tökéletes, Nora Fingscheidt Kontroll nélkül című drámája a hibát mutatja meg a gépezetben: egy tízéves lány „tombolását” mutatja be, akiről lemondott az édesanyja. A mű egy igazi emocionális atomrobbanásokkal teli mozgóképes földgyalu, mely a februári világpremierje óta tarol a világ fesztiváljain. A rendező Karlovy Vary-ban adott exkluzív interjút a Népszavának.

Tisztában vagyok azzal, hogy Benni, a rendszerzúzó kisgyerek története fikció, de adódik kérdés: mennyi a film valóságalapja?

Hosszú-hosszú évek kutatása előzte meg a forgatást. Több mint négy éven keresztül beszéltem szakemberekkel, tanulmányoztam egyedi eseteket és közben írtam a forgatókönyvet. Összetett folyamat volt, nagyon sok időt töltöttem irodán kívül, például hosszú hónapokon keresztül laktam gyermekotthonokban, segítettem a munkájukat. Majd megfigyelőként szintén hosszabb időt töltöttem el gyerekpszichológusokkal, később pedig heteket ideiglenes befogadóhelyeken. Több mint hatvan németországi, a gyermekvédelemben dolgozó szakemberrel készítettem mélyinterjút. Próbáltam teljes képet kapni a rendszerről, de talán ennél is fontosabb, hogy a gyakorlati helyzetek atmoszféráját is meg akartam ismerni, mielőtt egy íróasztalnál írok egy hitelesnek gondolt forgatókönyvet. Persze, hangsúlyozom, ahogy ön is mondja, a Kontroll nélkül végül is fikció, a karaktereket sok-sok valós figura alapján gyúrtam össze. Fontosan tartottam, hogy amit látunk, arra a szakemberek azt mondhassák, akár dokumentumfilm is lehetne.

A Kontroll nélkül abból a szempontból érdekes film, hogy főszereplője egy működő gyermekvédelmi és szociális hálóba nem képes beilleszkedni. Aztán, vannak országok, amelyeké az itt kritizált rendszertől fényévnyi távolságra van. Azaz a film dicsér is, kritizál is.

Pontosan. Nyilván van olyan élethelyzet, amikor egy-egy szociális munkásnál vagy gyermekvédelmi szakembernél elfogy a türelem és kiábrándul. Ám senki ne gondolja azt, hogy aki ezt a hivatást választja, nem azzal indul, hogy segíteni szeretne bármi áron. Mindemellett nincs tökéletes rendszer, mindig lesznek elveszett gyermekek. Németország például a bürokrácia diktatúrája, még egy pajtát sem tudsz építeni a saját kertedben anélkül, hogy – kis túlzással – húszezer oldalnyi kérvényt ne kelljen kitöltened. Ez azért van, mert ebben az országban minden egyes problémát intézményi szinten akarnak kezelni, szóval a rugalmasságnak helye nincs. Mondok egy példát: ha egy problémákkal küszködő gyerek úgy érzi, jobb lenne, ha a pszichiátrián maradhatna, ez csak abban az esetben lehetséges, ha ön- vagy közveszélyes. Ez abszurd. Egy erős rendszer is lehet rossz, mint ahogy a kevésbé fejlett országokban is lehet szerencsés megoldást találni. Egy biztos: sohasem gyerek a hibás.

A Berlinálén megtartott világpremier után generált párbeszédet a film?

Valamennyit. A baloldali politikusok például a filmet felhasználva érveltek, hogy több pénzt kéne fektetni a szociális szektorba. Persze, konkrétumokról nem beszélnek – mit várunk, elvégre politikusok –, ám számomra ennél fontosabb volt, hogy a szakmabeliek kitörő lelkesedéssel fogadták. Hogy aztán történik majd valami rendszerszinten? Reménykedem, de nincsenek illúzióim. A művészet manapság egyre kevesebb erővel bír.

Pedig az is fontos állítás: ha a rendszer nem működik, egyének még mindig tudnak cselekedni.

Eleinte, amikor nekiálltam a filmtervnek, azt gondoltam: szar a rendszer és ezt majd jól megmutatom a világnak. Mindig elfeledkezünk arról, hogy minden rendszernek van egy emberi arca, amit egyének alkotnak. És igen, van úgy, hogy a bürokrácia miatt nem tudnak dolgozni. Idealizmusnak tűnik, de állítom: Semelyik ember sem szörnyeteg, de bizonyos szituációk azzá tehetik.

Nem tudtam nem észrevenni a rengeteg utalást Francois Truffaut Négyszáz csapására.

Többször megnéztem a Truffaut-klasszikust, meg vagy ötven másikat, amely érinti a problémás gyermekkor tematikáját. Érdekes, hogy felhozza a Négyszáz csapást, a „rengeteg utalás” nem volt direkt vagy tudatos. Különösen, hogy sokkal nagyobb hatással volt rám Alan Clarke Made in Brittain című műve a nyolcvanas évekből, melyben a fiatal Tim Roth egy tizenhét éves neonácit alakít. Az ő karaktere olyan, mint Bennié, mindenki segíteni akar neki, ő pedig cserébe mindenkinek odavág. A Négyszáz csapás azért nem volt tökéletes referencia, mert abban a műben az anya karakterét gonosznak éreztem. Benni anyja nem utálja a gyerekét, csak nem képes kezelni. Tarr Béla mondása jut eszembe: azért más minden filmje, mert mindenki más ugyanazt a filmet készíti folyamatosan. Az én alkotásaimban, legyen szó fikciós vagy dokumentumfilmről, az összekötő kapocs, hogy perifériára szorított karakterekre koncentrálnak, illetve keresik a választ a kérdésre: miért okozunk fájdalmat azoknak, akiket a legjobban szeretünk?

A Bennit alakító Helena Zengel elképesztő hatású a vásznon. A premier végén, először meg sem ismertem a színpadon, majd, amikor végül igen, azon csodálkoztam, hogy tulajdonképpen egy teljesen normális gyerek.

Persze, hogy az! Amit a vászon lát, nagyon hosszú próbafolyamat eredménye. Persze, ennél is fontosabb, hogy Helena bámulatos tehetség, a fantáziája lenyűgöző és szeret mások bőrébe bújni – effektíve kész színésznő. Hat hónapig készültünk együtt, ő jött el velem például Benni ruháit megvenni, mindegyiket ő választotta ki. Folyamatosan elemezte, hogy a forgatókönyv helyzeteiben hogyan viselkedne Helenaként és mit tenne Benni. A szereplők közül mindenkivel találkozott a forgatás előtt – még a kutyákkal is. A forgatás sokáig, mintegy hatvanhét napig tartott, mivel gyermekkel csak napi öt órát lehet dolgozni Németországban. Ezzel persze nincs semmi gond. Védtem jómagam is Helenát, tudtam mit kell tenni, lévén én is gyakorló anya vagyok: van egy nyolcéves kisfiam.

Pszichológus volt a forgatáson?

Nem.

Pedig azt hittem, kontrollálni kell, ha ilyen „súlyos” szerepet alakít valaki. Bárki.

Igen, de a gyerekeknél ez sokkal könnyebb, mint egy felnőtt színész esetében. Helena azonnal kapcsolt, a színjátszás igazi játék neki, sőt, azt nem értette, hogy a profi színészekkel miért nem lehet hülyülni a szünetekben: mi az, hogy a karakterben akarnak maradni? Így maradtam én: Helenával minden nap naplót vezettünk, leírtuk mi történt aznap, mi volt könnyű, nehéz, stb. .Így dolgozta fel a komplikáltabb érzelmeket.

Helena hogyan játszotta el, amikor Bennit többször is leszedálják?

Ez is egy játék volt. Persze, megbeszéltük a jelenetet, hogy pontosan mi történik majd. Kérdezte, hogyan tudná tökéletesen hozni a helyzetet, mivel ilyen tapasztalatai nem voltak természetesen. Mondtam, hogy ne pislogjon húsz másodpercig. A többi pedig a filmes vágás csodája.

Nem szeretném spoilerezni a film végét, de gondolkodott alternatív befejezésben?

A világ legnehezebb dolga befejezni egy-egy filmet. Sokan azt gondolták, hogy amit mesélek, az tragédia. Csakhogy én a túlélésben hiszek.