Konok könyv egy másik Magyarországról

Nagyon régen történt, Olaszországban, amikor először utazhattunk körbe több európai országot egy előre megváltott, egy hónapos vasúti bérlettel. Ott álltunk Firenzében az unokatestvéremmel egy fagylaltos előtt, s először szembesültem azzal, hogy nemcsak csokoládé, vanília, puncs, karamell és citrom van a bádogtégelyekben, hanem ezernyi más íz, a pisztáciától az ananászig, a máktól a narancsig. A pultos fiú nem sokkal volt idősebb nálunk, de neki is elkerekedett a szeme, amikor azt kértem, az én adagomat ne egy vagy két ízből rakja össze, hanem mindegyikből kanalazzon egy leheletnyit a tölcsérbe, hadd kóstoljam meg valamennyit.

Ez az élmény idéződött fel bennem, miközben Tódor János új könyvét olvastam. Ízek, ám ezúttal nagyon is keserűek. A Menekültek, csicskák, közmunkások – Nemzeti Konzultáció hét tételben valójában öt riport és két szociográfia gyűjteménye, közös vezérfonaluk a nyomorúság és a kiszolgáltatottság. Egy ápolási otthonban gyanús körülmények között meghalt férfi, akinek verseit Tódor a könyv végén egyfajta tiszteletből idézi, s így még inkább besorolhatatlanná teszi a kötetet. Közmunkások, akik ki vannak szolgáltatva az őket irányító, s olykor kápóként viselkedő brigádvezetőknek. Rabszolgasorba kényszerített idősek, akiktől a nyugdíjukat elveszik, silány ételeket löknek eléjük, s van, hogy a hátsó udvarban, egy ólszerű építményben tartják őket egyfajta rabságban. Olyan szereplői a való világnak, akikről nem készül show-műsor, történetük nem eladható a nagyközönség számára, mert ez a közönség nem szereti látni az országnak ezt a részét, nem akarja érezni a penészes ruhák illatát, a rossz fogazat okozta bűzös leheletet, a zsúfolt szállók, szociális otthonok kipárolgását.

Tódor János olyasfajta részvéttel és érzékenységgel merítkezik meg ebben a világban, mintha nem is kívülről érkezne bele. Úgy lesz részese egy közösségnek – annak, amiről éppen ír –, hogy közben egyfajta szószólójukká is válik. Bulldog módjára brusztolja ki az információkat a hivataloktól, rendőrségtől, bíróságtól, nem engedi magát „lepattintani”, ha kilökik az ajtón, bemegy az ablakon, mindent leír, mindent dokumentál. Ez a részletgazdagság olykor talán fárasztja is az olvasót, nem egyszerű például az érpataki modelljéről elhíresült polgármester ámokfutását végigkövetni, de hát nem egyszerű maga a valóság sem, miért lenne az annak lenyomata.

Konok és szikár jelentés ez egy másik Magyarországról, láthatóvá téve azt, ami egy kényelmes élet csukott szemhéja mögül amúgy láthatatlan.