Velence, Toronto, Zürich – a nagy fesztiválokon örömmel kíséri a Seberg című filmjét. Emellett jön két kommersz produkciója is: a Charlie angyalai című vígjáték és Az árok című horror.
Épp a napokban gondoltam bele: nincs semmi baj azzal, hogy elvállaltam egy nagyon kicsi, független produkciót és tényleg büszke vagyok rá. Azt szeretném, ha minél több emberhez eljutna a Seberg, a fesztiválokon túl is. Azért mentem el Velencébe, és jöttem el Zürichbe is, mert Európában létezik egy mozikultúra, amelyen keresztül kapcsolatot lehet teremteni a nézőkkel. Ezen felül imádom a fesztiválokat, mert dedikált film őrültekkel találkozhatok. Egy percig sem érzem azt, hogy én éppen eladnék egy terméket. A Seberg esetében ezt a folyamat részének érzem: közös erővel megalkottunk egy művészi produktumot és természetes, hogy fesztiválokon mutatjuk meg először a kíváncsi szemeknek. Az, hogy arról beszélek egy közönségtalálkozón, hogy miért fontos Jean Seberg ma, a kreatív alkotófolyamat része. Ami pedig a két kommersz filmet illeti: mindkettő forgatását élveztem, a Charlie angyalai mellett még az is szól, hogy elkészülhetett egy férfiak által uralt stúdiórendszerben.
Jean Seberg viszont egy politikai rendszer áldozata lett.
Mert nőként hatalmat szerzett magának azzal, hogy filmekben szerepelt és utána azt tette, amit a szíve diktált.
Igen, fekete polgárjogi aktivistákkal barátkozott. Mit gondol a titokzatos haláláról?
Bizonyítékom nincs semmire, de úgy érzem, Jean volt annyira szeszélyes és önpusztító, hogy a halálát saját maga okozta. Mindemellett hangsúlyoznám: az, hogy ő ilyen elme- és lelkiállapotba került, nem az ő hibája volt. Ettől a ponttól kezdve teljesen mindegy, hogy valaki konkrétan végzett vele, vagy „csak” előidézte a depressziót, ami végül az élete végéhez vezetett, mindenképpen gyilkosság történt.
Hollywood feketelistázta, ennek is volt jelentősége a tragédiában.
Milyen Hollywood? Az amerikai kormány feketelistázta.
Ön többször kritizálta Trumpot és szót emelt a melegek mellett. Nem fél?
Nem én! Nyugodt szívvel kritizálom Donald Trumpot. Ma már nem lehet ezért ellehetetleníteni valakit. Egyszerűen azért sem, mert immár túl sokan vagyunk.
Seberggel nagyon kegyetlen volt a sajtó is. Erről ön is tudna mesélni.
Bizony. Tudja, az Egyesült Államok nagyon erkölcsös ország – persze, ezt erősen idézőjelesen mondom. Tele vagyunk konzervatív őskövületekkel, akik azt gondolják, hogy csak egyfajta kódex szerint lehet élni és csakis egyféle boldogság létezik. Ez abszurd baromság. Sajnos sok ilyen ember van, de szerencsére már lehet róluk kritikai éllel beszélni. Mint ahogyan most mi is tesszük.
Mit gondol a #metoo mozgalomról?
Ma már más a helyzet, sokkal több lehetősége van egy színésznőnek, mint korábban. Olyan történeteket mesélhetünk el, amelyeket hosszú évtizedeken keresztül semmibe sem vettek és a felelősségünk most már az, hogy a lehető leghasznosabban használjuk ki a lehetőségeket. A nemiség fontos kérdés, de sajnos ma sokan félreértelmezik a „forradalmat”: Jean Seberg élete és tragédiája egy férfi rendezésében valósult meg és Benedict Andrews tökéletesen adta át. Nem az a fontos, hogy csak nők készíthessenek filmet – ez önmagában beteges baromság, hovatovább nekem a legjobb tapasztalataim épp férfi rendezőkkel voltak – hanem, hogy a női sorsok ne kerüljenek háttérbe.
Pedig a mozgalom azért is harcol, hogy a színésznők ugyanannyit keressenek, mint a férfi kollégáik.
Én most nem tudok saját sztorikat mondani a nagy igazságtalanságokról, amelyek minden bizonnyal megtörténnek Hollywoodban, mert nagyon mázlista vagyok. Amikor kiskorú voltam, mint például a Pánikszoba forgatásának idején, sosem fáj, hogy a felnőttek, mondjuk Jodie Foster - aki nem mellesleg nő - többet keresett nálam. A fiatal színésztársaim mindannyian kiharcolták a reputációjukat. Az első kasszasiker, amelyben benne voltam, az Alkonyat volt, és pardon, de ott én voltam a sztár, így én kerestem a legtöbbet. Egyszóval álszentség lenne a részemről, ha valami nagy igazságtalanságról beszélnék, mert egyszerűen nem volt ilyen soha.
Benedict Andrews rendező azt mondta önről, hogy ugyanaz a nyers erő és zsenialitás lengi körül, mint ami megvolt Jean Sebergben is.
Ez egy olyan mondat, amire én nem igazán tudok reagálni… Annyi biztos, hogy Jean jelenléte, bárhol is látjuk, lenyűgöző. Csodálatra méltó, ahogy reagált a körülötte lévő világra. Kiszámíthatatlan volt, mert mindig az őszinte ösztönei vezérelték. Színészként tehetsége, megbízhatósága és integritása éppen az említett kiszámíthatatlansága miatt volt megkérdőjelezhetetlen. Fizikai képességei is jelentősebbek az enyémnél: selymes és ölelő hangszíne volt, amikor beszélt, sokszor olyan érzése volt az embernek, mintha énekelt volna. Az én orgánumom sokkal durvább az övénél, én nem vagyok képes arra az átütő erővel rendelkező beszédre, mint ő. Fontos kulcsjeleneteknél és drámai szituációkban néha sikerült megidéznem őt, de a magam módján. Ez egyébként sokkal hitelesebb a szememben, mint az, aki technikával játszik, azaz imitál, mint a képzett színészek legtöbbje. Én nem tudom levetkőzni magam, nem vagyok átváltozó művész, aki önmagát háttérbe szorítja és beleugrik egy figurába. A rendező csak úgy instruált, hogy néha rám szólt: túl sok a Kristen az alakításomban, emlékezzek egy kicsit jobban Jean-re. Benedict állítja: manapság a képzések során megölik az igazi színészt. Engem néha megbélyegeznek, hogy nincs semmiféle végzettségem, de valójában egyáltalán nem bánom, hogy nem formáltak klasszikus Júlia-archetípussá.
Sokan még mindig Bellát a vámpírlányt látják önben. Pedig komoly szerzői filmes karrierrel rendelkezik, első nem francia színésznőként César-díjat kapott, volt zsűritag Cannes-ban…
Amikor az Alkonyat filmeket forgattam, nem éreztem úgy, hogy ezzel elvágom az utam a művészet előtt. Az tény, hogy nagyon elkötelezett voltam mellette, de belefértek más filmek is. Nem érzem azt, hogy emiatt két Kristen Stewart létezne. Amikor dolgoztam az Alkonyat mozikon, szívesen beszéltem róluk, ma már kevésbé, mert nem szeretem önmagamat referenciaként kezelni. De megértem, hogy sokan ezt szeretnék, sőt várják tőlem. Elvégre tényleg öt rész készült, ami fájdalmasan sok. Szóval, nem haragszom, ha valaki rajong értük.
Mi a legnagyobb tévedés, ami terjed önről?
Nem komplikálom túl az életemet azzal, hogy ennek megfejetésére pazaroljam az időmet. Filmezni szeretek és dumálni róluk. Fiatalabb koromban zárkózott voltam, nem szerettem sokat beszélni, emiatt írtak rólam nem túl hízelgő véleményeket. De ezzel, ugye ma már nincs gond?
Rendezett már kisfilmet, nemsokára pedig forog az elő nagyjátékfilmje, amit rendezőként jegyez.
Számomra nincs sok különbség abban, hogy rendezek vagy szerepelek egy filmben, ezek ugyanazokkal az impulzusokkal járnak. A rendező és a színész célja ugyanaz: a lehető legmélyebb szinten élje meg az alkotási folyamatot, amelynek lényege, hogy egy-egy belső világot képesek legyünk kivetíteni. Az interaktivitás más, de az impulzusok ugyanazok. Amúgy ötéves korom óta rendezni szeretnék, csak némi ideig eltartott, mire megtaláltam a megfelelő alapanyagot.
És mi lenne az?
A The Chronology of Water. Lidia Yuknawitch azonos című memoárjából írjuk közösen a forgatókönyvet. Az irodalmi alapanyag lenyűgözött. Pokolian erős írás, effélét még sosem olvastam. Lidia briliáns író, aki a szavakkal egyéni víziót képez. A női test és a szexualitás fejlődése elől a művészetbe menekülő hősnőről úgy mesél, ahogy eddig soha senki sem tette.
