Mi, magyarok

„És ha valaki Londonban így szól: I am going magyarni (vagyis szó szerint: megyek magyarni), ez azt jelenti: »Ahhoz az isteni nőhöz, akit ott látsz, most odamegyek, megszólítom, belekarolok, hazaviszem és...« (Itt egy csúnya szó következik.)”

(Örkény István)

Azokban a vészterhes napokban, amikor az egyik komoly magyar egyetem alapszakos hallgatóinak magyarságtudata 15-21, a mesterszakosoké 33 százalékra esett vissza kognitív szinten, ketten ültek a buszon. Két javakorabeli férfi, egy kopasz izmos és egy szikár szemüveges, megfáradva az élet megpróbáltatásaitól, a lábuknál egy-egy sportszatyorral. Az ember mindig örül, ha a földijeivel találkozhat távol az anyaföldtől, és itt, Londonban ez az öröm egyáltalán nem volt ritka. Itt akinek a bőrszíne fehér, pont akkora eséllyel lehet magyar, mint román, lengyel vagy olasz.

Szótlanul ültek egymás mellett három hosszú megállón keresztül, úgyhogy az, hogy magyarok, csak a Piccadillyn derült ki. Ezek azt hiszik, hogy azért, mert melós vagy, meló után egyből a pábba mész – mondta akkor a kopasz. – Hát hogy a fenébe mennék a pábba, amikor ott egy korsó öt fontba kerül? – válaszolta a szemüveges. Te Józsi, tudod, miért gondolják, hogy mi csak piálni tudunk? Mert ezt a melót régen csak az alja végezte. Pakik, indiánok, szenegáliak, azok meg állandóan ittak. Ittak és szívtak. Miért engedik be ezeket, a fene se érti – mondta sóhajtva a kopasz.

Az Oxford Circusig megint nem volt mondanivalójuk, ott aztán a szemüveges témát váltott. Vasárnap elmegyünk a fiúkkal a dzsimbe, lejössz te is? A kopasz láthatóan megörült a programlehetőségnek. Egy éve nem voltam a dzsimbe, már rám férne. Alig bírok a faking pakikkal. Azt hiszik, idejönnek, és övék az ország. A héten is beszólt az egyik, mert megmondtam neki, hogy ha még egyszer késik, repül. Hát azért az nem jellemző – mondta a szemüveges –, hogy késnek. Nálunk is sokan vannak, de elég rendesek. Mázlitok van – így a kopasz –, azok legalább tudják, hol a helyük.

Aztán megint két megálló csend következett, úgy tűnt, kifogytak a megbeszélni valóból. Aztán a Downing Streetnél a szemüveges megjegyezte, hogy az angoloknak teljesen elment az eszük, minden jöttmentet befogadnak, tessék, nézz oda, már a kucsmások is feketék! A miniszterelnök háza előtt posztoló két rendőr egyike valóban nem tűnt von haus aus angolszásznak. – Na, ez maradt nekik a birodalomból – mondta a kopasz. – Már egy nyomorult angol polgármestert se tudnak választani, csak egy ilyen pakit, mint ez a Khan. Szégyen.

Abban a pillanatban nagyon úgy tűnt, hogy ha a kopasz a kezei közé kaparinthatná azt a paki Khant, biztosan megtanítaná az élet mikéntjére. Feltéve, hogy előtte megfelelő edzettségi szintre kerül a dzsimben. Ahová viszont csak vasárnap mennek. Öt megálló múlva leszálltak. Még láttam, hogy egy kicsit ácsorognak az utcán, majd kezükben a sportszatyorral eltűntek a London Communitiy Public Toilet Cleaning feliratú ajtó mögött.

Hát itt sem egyszerű magyarnak lenni – gondoltam –, és már megbántam, hogy nem kérdeztem meg, hánykor nyit a dzsim vasárnap.