Bomlás

Amikor azt olvastam pénteken, hogy a Mátrai Erőműnél minden a legnagyobb rendben, pánikra semmi ok, mindenki egészséges, az elhárítás folyamatos, már tudtam, hogy nagy a baj. A cég és a katasztrófavédelem láthatólag kilúgozott közleményeiből annyit tudtam kibogarászni, hogy a két éve Mészáros Lőrinc kezében lévő erőműnél valami rohad. A nyomok egy belső tóhoz vezettek, ahol „szerves anyagok bomlása miatt kén- és foszfortartalmú gáz képződött”. Mindazonáltal kedden a dolgozókat orvosi ellátásban részesítettek, ami számomra nem folyamatos rohadásra utal. Az elhárítást a közben felszabaduló, még büdösebb gőzök miatt fel is kellett függeszteni. Miközben a környékbeliek hasmenésről, hányingerről panaszkodtak, az illetékesek leginkább sunnyogtak.
A nemzet strómanja két éve vette meg a mocskos multi kezében évtizedekig gondmentes, giganyereséges üzemet. Azóta reccsen-roppan-püffen-plottyan-dől-szakad a mű, lendületes NER-káderek jönnek-mennek, és egyre nő a sokmilliárdos veszteség. A tanulság egyszerű: nemcsak az erőművészkedés, de a tulajdonlás is egy szakma. Nem elég befalni mindent, ami szembe jön: pancserkézben könnyen elporlad a vagyon. Mészáros Lőrinc állítólag már szólt is az állami MVM-nek, hogy lesz szíves átvenni tőle a halmot – amúgy az ország második legnagyobb erőművét.
Miközben a hatalomnak nem tetsző vállalkozók üzemeit a hatóság minden apró nyikkanásra bezáratja – lásd a szolnoki Bige-műveket -, a tényleges ipari rendellenességeknél - Paks, vörösiszap, ajkai erőmű, Shell-kút, felcsúti bűz stb. - láthatólag minden szereplő szigorúan betartja a lehető legtovábbi hallgatást, a gondok elkenését, a feltárás késleltetését, a felelősség hárítását és a károsultak átlátszó altatását előíró „titkos protokollt”.
Pedig a fedő alatt tartott bomlás előbb-utóbb mindenképp kirobban.
Szerző
Marnitz István

Az abszurditás földrésze

Az Európai Parlament külügyi bizottsága hétfőn elfogadta Várhelyi Olivér biztosjelölt írásbeli válaszait, így semmi akadálya, hogy elfoglalja posztját, s felelőse legyen az EU bővítési és szomszédságpolitikájának.
Abszurdabb helyzetet nem tudnánk kitalálni, mint hogy Brüsszel és Budapest jogállami hercehurcái a magyar biztosjelölt alkalmasságának vitájában sűrűsödjenek össze. Méltatlan pillanata volt ez egy karrierdiplomata pályájának és az Unió illiberalizmussal szembeni tehetetlenségének.
Nem tudjuk, mi járt Várhelyi fejében, de azt tette, amit a magyar kormányfő kilenc éve tesz. Pávatáncot lejtett. Durvábban: hülyét csinált az EU-ból. „Felmondta” az Unió vonatkozó jogszabályainak és alapelveinek gyűjteményét, kiállt az európai értékek érvényesítése mellett, "nem hagyva kétséget", hogy védelmezni fogja a jogállamot, a demokráciát és az alapvető jogokat. Mindent megtett, csak hogy eloszlassa a politikai függetlenségével kapcsolatos aggodalmakat, azért, hogy megkapja az EP többségének a támogatását. Úgy tett, mintha létezne, létezhetne autonóm kormánypárti politikai szereplő Magyarországon. 
Várhelyi nagy igyekezettel látszólag vékony jégen lépkedett, hiszen el kellett határolódnia saját kormányfőjétől. De ez a „vékony jég” eléggé aládúcolt volt, s ha valaki végigrágja magát a történteken, a semmi és senki autonómiájának lufiját markolássza. „Bővítési és szomszédságpolitikai biztosként támogatni fogom a csatlakozó országok erőfeszítéseit a jogállam és az alapvető jogok védelmére, a korrupció és a szervezett bűnözés ellen” – írta Várhelyi. Azon lesz, hogy a EU szomszédságában erősödjön a demokratikus intézményrendszer, az ellenzék teljes körűen gyakorolhassa a jogait, megszűnjön a politikai befolyás és nyomásgyakorlás a sajtóra, a korrupciós ügyeket pedig alaposan kivizsgálják, a bűnösöket elítéljék. Ezzel itthon akár hazaáruló ellenzéki is lehetne.
Orbán Viktornak eminens érdeke volt, hogy jelöltje megkapja a bővítési és szomszédságpolitikai portfóliót. Megkapta. Mondhatja a jobbikos független EP-képviselő, Gyöngyösi Márton pikánsnak a helyzetet, mondhatja a DK-s Dobrev Klára, hogy majd rajta tartják a szemüket Várhelyin, s hazudhatja a Kormányzati Tájékoztatási Központ, „hogy a magyar ellenzék áskálódása megbukott, mindent megtettek, hogy Magyarországnak ne legyen uniós biztosa (!), de nem jártak sikerrel”: a magyar kormányfő megint elérte, amit akart.
Még nem tudjuk, hogy Macron francia elnök mire jut az EU bővítési rendszerének újragondolásával, azzal a dilemmával, hogy ha a balkáni országokat nem veszik fel az EU-ba, akkor Moszkva karjaiba terelik őket, ha meg felveszik, akkor nagy eséllyel az orbáni közép-kelet-európai tömböt erősítik; s hogy mit kezd Macron az „agyhalott” NATO-val és a menekültek százezreivel fenyegetőző török diktatúrával. Amit tudunk: Várhelyi elfogadtatásával Orbán újabb európai ajtót nyitott ki az autokratizmus előtt. A következő években ez az abszurditás fogja belengeni a a magyar kormányfő „brüsszeli szatócsboltját”.
Szerző
Friss Róbert
Frissítve: 2019.11.20. 08:56

A város okos. És a városvezető?

Az urbanizáció eredményeképpen egyre elemibb erővel jelennek meg a nyomasztó (választói) igények a fejlesztések, illetve az innovációk iránt. Mind feszítőbb a probléma, hogy növekvő népességű és elöregedő társadalmak és életfeltételeikért aggódó helyi közösségek szolgáltatásigényét és szükségleteit kell kielégíteni, csökkenő termelékenységi mutatók és költségvetési források mellett. Ugyanez a nyomás a vidékre is ránehezedik az elvándorlás miatt keletkezett méretgazdaságossági torzulások és a közösségi életminták töredezettsége okán. 
A politika, a technológiát szolgáltató ipar és a társadalmak is erőltetett útkeresésben vannak. Globalizáció ide vagy oda, az egyes ember élete helyben zajlik. Nem a véletlen műve, hogy a felületesen egyes iparági termékfejlesztésekre elkoptatott ún. „smart city” már a 4.0-ás verziójánál tart. Nem egyszerű esztétikai kérdésről vagy holmi divatos hóbortról van szó. Nagyon súlyos társadalmi és technológiai innovációs kudarcok és kényszerek húzódnak meg az „okos”, vagy inkább már az „intelligens” város és szolgáltatás menedzsmentjének ezen evolúciója és útkeresése mögött. 
Rögös út vezetett a technológia-vezérelt megoldási javaslatoktól („solutionism”) addig, hogy a fejlett világ városai ma már helyi közösségben („lokalitásban”) és helyi ökoszisztémában gondolkodnak. A vállalati szféra, az akadémia és a tudásipar, illetve a közmenedzsment és a helyben élők közötti, széleskörűen intézményesített szektorközi együttműködések termelik ki a valódi innovációt.  
Egy település ugyanis nem egyes technológiáktól vagy alkalmazásoktól lesz „okos”, hanem attól, hogy ezeket az eszközöket és főleg az adatokat „okosan” használják ki és hangolják össze, az adott helyi társadalmi és gazdasági folyamatokat egységben kezelik, és rendszert: digitális ökoszisztémát építenek. Ugyanúgy, ahogyan egy város vagy egy falu nem elsősorban a járdákat, épületeket jelenti, hanem az ott élő emberek tevékenységeit, amelyek egy értékláncot testesítenek meg. 
A világ számos pontján évtizedekkel ezelőtt elkezdtek felkészülni a nagy átalakulásokkal járó bizonytalanságokra és kiszolgáltatottságra; ez jelent meg „Új Lokalizmus”-ként. Angliát szokás az „Új Lokalizmus” bölcsőjeként emlegetni: azon alapvetés okán, hogy a gazdaság valódi erejét a helyi vállalkozások adják, törvényt („Devolution Act”) alkottak arra, hogy ezek fejlesztését támogatják elsősorban. Mára a „New/Next Localism” angol közigazgatási reformirányzattá is vált, ahogy Új-Zélandon is Lokalizmus Programot indítottak, és a mértékadónak számító „Aspen Institute” is elkötelezte magát az Új Lokalizmus mellett, egy kutatóközpontot is létrehozva e tárgykörben. Érdekes, hogy még Kubában is ilyen folyamat zajlott le; a Szovjetunió jelentette szövetségi és ellátási rendszer összeomlása relokalizációs folyamatokra kényszerítette az országot (ez hívjuk kényszerlokalizmusnak).
Települési szinten meg kell csak nézni Amsterdamot, Koppenhágát, Barcelonát vagy akár Mexikóvárost: minden komoly eredményeket elérő városban a lehető legkisebb területi és társadalmi, közösségi egységekre lebontva szabnak személyre megoldásokat, miközben „klaszteresen” együttműködnek a szomszédos településekkel. A közelmúlt magyar sajtónyilvánosságában is olvasható volt, hogy Koppenhága - ahol az egyik legmértékadóbb közösségi innovációs laboratóriumot működtetik hosszú évek óta már 2025-re karbonmentes város lehet.  
Az új-, kényszer-, vagy éppen intelligens lokalizmus és az ehhez kapcsolódó 4.0-ás „smart city” kovásza tehát egy módszertan, illetve kultúra. A fentebb hivatkozott szektorközi együttműködések az ún. „közösségi innovációs laboratóriumokban” valósulnak meg. Ez a katalizátora minden helyben értelmezhető, valós innovációnak. A valóban szükséges technológia és tudás bevonásával, az igényfelméréstől a tesztelésen át a bevezetésig lehet vinni a fejlesztéseket, és az innovációs kockázatot minimalizálva egyúttal tehermentesíthető a települések menedzsmentje. Nem kell és nem is lehet mindenhol felvenni a legjobb szakembereket vagy innovációs osztályokat. A példaként említett városokban is a városmenedzsmenten kívüli intézményekben folyik ez a munka (nem utolsó sorban így a hatalmi viharokból is ki lehet vonni ezen inkubációs folyamatokat). 
A finanszírozásban is egyre több alternatív és a változó körülményekhez igazodó módszer lát napvilágot, a társadalmi hasznosságú kötvényektől kezdve a közösségi finanszírozáson át a szolgáltatók által is finanszírozott innovációs alapokig. De az igen jelentős adósságállomány és esetenként a likviditási többlet szakszerű kezelését, az adományozási és helyi pénzrendszereket is ideérthetjük.
Minden komoly eredményeket elérő városban a lehető legkisebb területi és társadalmi, közösségi egységekre lebontva szabnak személyre megoldásokat, miközben „klaszteresen” együttműködnek a szomszédos településekkel.

Kérdés, hogy akkor miért nincs ez így Magyarországon is, különösen, hogy mindez  Magyarország önként vállalt fenntarthatósági keretprogramjában is szerepel?
Alapvetően azért, mert elszigetelt szakmai és társadalmi csoportok, valamint térségek dolgoznak elzárkózva a saját bunkereikben. Rendszerint a helyi szolgáltatásokat és települési funkciókat bázis alapon és tematikusan is elszigetelten kezeljük (feladatfinanszírozás). „Ahogy tavaly volt” működtetjük a helyi vállalkozásfejlesztést, egészségügyet, stb., és azzal kampányolunk, hogy majd mi jól megnöveljük valamelyik keretösszeget. Érezni lehet, hogy azért nem ez az innováció bölcsője. Sőt a bevezetőben említett innovációs nyomás alatt végzett fejlesztések és presztízsberuházások vagy pénzügyi („hólabda-effektus”) vagy politikai (érdemi mozgástér hiánya) zsákutcába sodorhatják az önkormányzatokat.
Francesca Bria, Barcelona digitalizációért és innovációért felelős vezetője egyenesen úgy fogalmaz, hogy „egyszerűen nem létezik érdemi digitális és technológiai innováció szervezeti és közösségi (társadalmi) innováció nélkül”. Voltak most választások, de az igazi választóvonal nem a politikai pártok között, hanem ott húzódik, hogy melyik kultúrát valósítjuk meg. A szerző az Új Lokalizmus Think Tank tagja, volt polgármester 
Szerző
Weinek Leonárd
Frissítve: 2019.11.20. 08:56