Martin Scorsese legújabb filmjét megelőzte a híre. Hosszú éveken keresztül lehetett olvasni szaklapokban, hogy a mester nagyon meg szeretné filmesíteni Charles Brandt regényét I Heard You Paint Houses című regényét, annak kvázi 2004-es kiadása óta. Ám hiába tudja felmutatni Scorsese az Aljas utcákat, a Casinót és a Nagymenőket, a klasszikus hollywoodi stúdiók egyike sem volt hajlandó finanszírozni a második világháborútól a nyolcvanas évek első feléig ívelő epikus monstre gengszter drámát. Végül a Netflix, az álomgyárban csak start up-nak csúfolt, tartalomra dollármilliárdokat áldozó streaming óriás mintegy presztízsből megadta a szükséges költségvetést és művészi szabadságot az egyik legfontosabb élő amerikai rendezőnek. Aki ezt ki is használta. Egyszóval: Az ír Hollywood aranykorát idéző monumentális műalkotás lett, úgy ahogy a nagykönyvben meg van írva. A sors iróniája, de a Netflix a tökéletes mozifilmet finanszírozta meg.
A csaknem négy évtizeden keresztül átívelő történet középpontjában Frank Sheeran (Robert De Niro) áll, aki a második világháborúban tökéletesen megtanult olaszul és Russell Buffalino (Joe Pesci) nagyvezérrel való szerencsés találkozás következtében a maffia szolgálatába áll „szobafestőként” – ez utóbbi a hivatalos kód a bérgyilkosra. Frank megbízható káder, egy szociopata nyugalmával lő arcon bárkit, mindenkit. Nincs benne hatalomvágy, igyekezett mindenkivel jóban lenni, így meg is élte a nyugdíjaskort. Az ír első másfél órája, noha profin megrendezett szegmens, kicsit olyan, mintha egy korábbi Scorsese film újrája lenne, sem nem jobb, sem nem rosszabb a Casino vagy a Nagymenők expozíciójánál – csak éppenséggel sokkal részletekbe menőbb. Azonban nem csak emiatt ez a leggyengébb pontja – az amúgy kimagasló – produkciónak, hanem mert Martin Scorsese hozott egy vitatható direktori döntést. A karakterek fiatalkori jeleneteire nem szerződtetett fiatal színészeket, inkább elhitte, hogy a CGI csodákat művelhet. Nos, az adott alapanyag, a Franket alakító hetvenhat éves Robert De Niro arcából rajfilmbe illő digitális gesztusok szinte leesnek olykor a vászonról, de ez talán még megszokható. Az már viszont kifejezetten kínos szcéna, amikor a Frank kiráncigál egy boltos és elver az utcán, mert, hát, a fiatalított arcú De Niro mozgása pont olyan, mint egy hetven plusszos emberéé.
Persze, totálisan érthető Scorsese dilemmája, amikor Az ír grande drámába csap át. Frank, aki szép lassan mászik felfele a szamárlétrán, személyes barátságot köt Jimmy Hoffa (Al Pacino) munkásmozgalmi és szakszervezeti vezetővel. Hoffa sem egy ártatlan alkat, a szakszervezet pénzét megforgatja a maffia kaszinóinak finanszírozása céljából nyújtott kölcsönökkel, mindemellett végletesen büszke és arrogáns figura. Az ellentétek pedig vonzzák egymást Frank és Jimmy között az érdekbarátságon túl igazi emocionális kötődés alakul ki. Erre alapul a mű második fele, jelesül, amikor Frank két tűz közé kerül, miután Hoffa börtönben töltött periódusa után nem élvezi tovább a család támogatását, hogy újra szakszervezeti vezető lehessen. Scorese a két órás érzelmi és suspense dolgozata bombasztikus erejű, köszönhető a tökéletes dialógusoknak és annak, hogy immár De Niro végre CGI nélkül alakíthat nagyot, illetve Hoffaként Al Pacino átütő – nincs is szükség további jelzőkre. De, ami a meghökkentő, hogy nem Pacino Az ír legnagyobb meglepetése, hanem a finom modorú Buffalinót játszó Joe Pesci. Ugye, őt a jól megérdemelt nyugdíjból hívta vissza Scoresese, és a színész lenyűgöző finomságokkal teszi az alakítását filmtörténeti jelentőségűvé. Na, és persze ezzel a filmet modern klasszikussá.
Az ír
Bemutatja a Netflix
nemzetközi, magyar
