Bár az első komolyabb politikai sikert az elhíresült Torgyán paktum hozta meg Orbán Viktor számára, nem lett „hivatalból” a kétfordulós választási rendszer barátja... Amikor másodjára kormányra került, első dolga volt, hogy a „királycsináló” kétfordulós választást likvidálja.
Orbán, mint tudva levő, nem egy kiköpött demokrata. Viszont többnyire jól számító politikus, aki nyíltan hangoztatta: „Egyszer kell nyerni, de akkor nagyon!” S miután a gazdasági-pénzügyi világválság is a kezére játszott, önmagának 2010-ben szabad kezet adott.
Rendes jogállami körülmények között az egyfordulós választási rendszer természetesen nem ördögtől való. Legfeljebb akkor, ha bevezetésének célja az, hogy a Fidesz soha többé ne veszítsen választást. Márpedig a fékek és ellensúlyok kiiktatásával az akkoriban nyélbe ütött Alaptörvény is elsősorban a kormánypárt közhatalmi hegemóniájának megőrzését szolgálta, szolgálja.
És sokáig valóban úgy tűnt, mintha a centrális erőtér populista szellemi hordalékára épülő NER-rendszernek nem is volna ellenszere. Így az ellenzék választási összefogásra buzdító kísérleteit a hiábavalóság szinonimájaként kezdték emlegetni. Az első valódi áttörését az idei önkormányzati választás jelentette. Budapestet elvesztette a Fidesz.
A közvélemény-kutatók cáfolják azt a tévhitet, hogy a kormányzat csupán a Borkai-ügynek köszönhette vereségét. Inkább a hatalmi arroganciája, a korrupt parvenük ellenszenves életvitele miatt büntették a választók a Fideszt. Csakhogy az ellenzék „váratlan” sikerének van egy kevéssé ismert dimenziója is, amelyre hiba volna nem fölhívni a közfigyelmet. Mert ha az ellenzék még nem is ébredt tudatára, a NER-rendszer egyik – ha nem legerősebb ellenszerét – a „kétfordulós választásban” megtalálta.
Tényleges visszaállításához persze aligha lesz partner az Orbán-kormány, amely az egyfordulós szisztéma haszonélvezője. Törvényhozó hatalom híján tehát a demokratikus ellenzéknek (egyelőre) be kell érnie az „előválasztással”.
Tagadhatatlan: kezdetben igen sok fenntartás fogadta ezt a választás-technikai újítást. Úgy tartották, egy reprezentatív közvélemény-kutatással összevetve nem is állná ki a próbát. Ám mára megváltozott a helyzet: komoly politika versenyelőnyhöz juttatta az előválasztást az a kivételes képessége, hogy alkalmas a választók mozgósítására.
Amíg ugyanis a kérdezőbiztosok fejlett tudományos módszerekkel, de zárt ajtók mögött teszik a dolgukat, a fővárosi közterekre kitelepült ellenzéki képviselő- és polgármester-jelöltek az előválasztások időszakában (fokozódó média-érdeklődés mellett) képesek voltak közvetlenül megszólítani a lakosság széles rétegeit. Amit az általuk képviselt közügyek demokratikus vitelében érdekelt fővárosi polgárok jól honoráltak.
A sikeresen honosított előválasztás közjogi olvasata világos: bár az egyfordulós rendszer névleg, „de jure” fideszes megalkotói szolgálatában áll – a demokratikus ellenzék Budapesten már „de facto” visszaállította a kétfordulós választást.
A Fidesz most, a veszett fejsze után kapva, megpróbálja a maximumot kihozni saját választási vereségéből. De mára az ellenzék is megtanulta a leckét, és ideje szélesebb körben élnie az előválasztás kínálta új politikai lehetőséggel. Nem utolsó sorban azért, hogy e „részben szabad” országban a választási eredmény visszanyerje közakarat jellegét.
A szerző jogász, újságíró