Solymosi Bálint: Vakrepülés (regényrészlet)

1977. Szeged. A tiszazugi tanyavilág nyomorában felnőtt, érettségi előtt álló fiú küzd az életért, egy sajátért. Kíváncsi, tehetséges és tehetetlen, értelmes és értetlen; „szabadsággyakorlatai” miatt egyre inkább kitett. Az alföldi, majd a fővárosi terepen vívott gerillaharcát hosszú évekkel később próbálja rekonstruálni egy megint az összeroppanás határán álló elme – a fiúból lett férfié. Solymosi Bálint a Kalligram Kiadónál december elején megjelenő új regénye, az Életjáradék (2007) méltó folytatása.

Valami miatt átkozottul jókedvű vagyok, Isten bocsássa meg nekem ezt a derűt, nem erre teremtett, azzal tisztában vagyok, de hát mit tehetnék, minden olyan érthetetlen; és minél érthetetlenebb, életörömöm annál inkább érthető. Nagy valószínűséggel átadta magát az elmém magának a poézisnek, ahogy a régiek mondták, ha valami fölfoghatatlan megfogalmazásába kezdtek. Nem jött el a megbeszélt találkozóra sem Nyina, sem az ő állítólagos új barátja, aki szédületes elme és persze rendkívül tehetséges gitáros; nem ez keltette föl az érdeklődésemet, hisz neki mindenki szédületes elme, és rendkívül tehetséges gitárosnak meg éppenséggel mindenki az, nem tudsz negyedórát kint lenni az utcán úgy, hogy ne kellene hallanod, vagy negyedórát üldögélni egy házibuliban, hogy meg ne mutatná valaki, milyen bámulatosan játszik. Aztán a másik is megmutatja. Így megy egész reggelig. Azt hihetnénk, megpihennek, ám tehetségük nem hagyja. Meglátok hímzett válltartóval egy dobgitárt vagy valaki kezében egy másikat vászon gitártokban – bárki lehet Nyina új fiúja. A szerelme úgyis én vagyok, ez az érthetetlen része a kapcsolatunknak, de nem, minden része az; be szokta mutatni az új fiúit. Helyes fiú, szoktam mondani. Maradt azért némi aberrált és tán irigylésre méltó kíváncsiság bennem, hisz az a fajta relativitás, át- vagy elhallás érdekel, ami egy ilyen furcsa csaj eseteiből egyfelől rám, másfelől egy átfogó férfiképre vonatkoztatható.

(…)

Ritkán vagy sohanapján éreztem ilyen nyugalmat és derűt magamban, szinte már félelmetes. Mitől van ez? Hogy bepasizott, úgy rendesen, minden volt csajom. Micsoda megnyugvás! És derű. Azt a gyönyörű látványt megvárni, amikor majd kiöltöznek, egymás kezét fogják egy ideig, aztán majd elengedik, de azt már nem várjuk meg, emezt se, nem valószínű, amikor majd nyoszolyólányok lesznek egymás esküvőjén, előbb az egyik fogja a menyasszony uszályát, aztán a másik, és felragyognak még utoljára, még mielőtt velük együtt megváltozik az öltözetük is, és fáradt barack lesz, vagy unott kék. Pasztell.

(…)

Nem örülök más humorának, viccesnek találom néhány pillanatra, ha valaki más humoros, de nem azért, gondolom most váratlan, mintha efféle helyzet fenyegetne, hogy egy humoros ember társaságát kéne elviselni, csak hirtelen felötlött. Amikor azt mondom, az én humorom keleti, az nem azt jelenti, hogy másé nyugati vagy északi, hanem hogy nem elfogadható, elviselhetetlen. Tegyük fel, mondom, az én humorom déli; nem azt jelenti, hogy másé megcsillanhat a lenyugvó nap sugaraiban. Igazából elviselhetetlen, és mint elviselhetetlent találom viccesnek, már ha humoromnál vagyok. A múzeum előtti szökőkúttól délkeletre állok, ha se Nyina, se az új fiúja nem jön el a találkozónkra, akkor jöhet Andrzej. Elmegyek vele cukrászdázni, és akkor végre megszabadulok ettől a szerencsétlen tértől, ahová annyira szeretnek randevúkat megbeszélni.

Szólt Andrzej tegnap, hogy találkozzunk ma délután, rendben, válaszoltam, már csak azért is, mert így le tudtam volna lépni Nyinától és az új fiújától, ha eljöttek volna ide, a szobrok és a fák szomorú hűvösébe. Andrzej új hóbortja a fotózás, ezért szerethet délutánonként sétálni, imádja a kora alkonyi fényviszonyokat, Paál László festészetét. Nemkülönben megveszik a sarokházért és a rigójancsiért; nekem is ugyanazt kell kérni, mert ő fizet; egy sarokház és egy rigójancsi, eszpresszó és kiskonyak. Élvezem. Ezt a menüt egy kis kerek márványasztalra pakoljuk a kedvenc cukrászdánkban, ahol ilyenkor rajtunk kívül szinte senki nincs, majd helyet foglalunk. Vigyorog. „Na?! Mi?! Apám! Ez nem piskóta!” Mind a ketten igényesen megválasztott barna kordzakóban, az övén mindig van valami ámulatos jelvényféle, kitűző. Szemüvege teknőckeretű, rálehel, és az erre a célra elkülönített zsebkendőjével megtörli. Még nem nyúltunk semmihez, hiszen alig kezdődött meg a ceremónia, és a desszert elfogyasztása mintegy mellesleg történik majd, amikor bármi előzetes nélkül hatalmas harapásokkal lát neki. „Nyárfák!”, ordít fel. Elkalandozunk. Sűrűn redőzött homlokába húzza Agócs a kék svájcisapkáját, egészen az orrtövéről fölfutó két mély ráncra, azokkal táncoltatja, lovait hosszú ostorral zavarja be a nyárfák övezte tó sekélyébe a meredek lejárón, mellettük üget egy sárga kiscsikó. A kölyök fönt ül a bakon, az apja helyén, az apja nemrég ugrott le, borért ment valakihez, farzsebében a bicskája, kése és fésűje. Azt kiáltja utána Pali, üdvrivalgó haraggal, hogy: „Addig meglovagoltatom a gyereket!” A szája sarkából köp egyet, senki más nem tud így. Meglovagoltatja?

Az apja hagyja, hogy nélküle? A fiú megriad. Alig örült valaminek ennyire. A zsebrádiójának. A tőrének. A kórháznak.

Kint ébredek egy krumpliföldön, nem lehetek túl messze Szabadka határától, fagyos sár bakancsomon és ballonomon, elindulok vissza. Varjak. Hajnal. Nem kérdezem, hogy kerültem oda, hoznak, visznek a szerek. A városba megérkezve elfáradok, és felszállok egy villamosra. A rendőrök a sínek közt állva találnak rám, kapaszkodok bal kezemmel a levegőbe, azt mondogatom, hogy dodeszka-den, dodeszka-den, az első járat öröme.