Mag a mélyben - Interjú Karafiáth Orsolyával

„Finomodik, árnyalódik az ember, de a hozzáállás, az indulat, az ösztönös reakciók maradnak… alapvetően még mindig a primér dolgok irányítanak… úgy hiszem, 5-6 éves korom óta nem változtam alapvetően semmit” – vázolja személyiségének vonásait és mélységeit Karafiáth Orsolya, aki az Amikor a mama lelegelte a papa haját című első tárcakötetében éppen azokat a pontokat próbálja elcsípni, amelyek ebből a szempontból fontosak. Az írót Pozsonyban értük utol, ahol egy ösztöndíj keretében már az új regényét írja.

A könyvborítón lévő kép ferde, az oldalak tördelése messze nem 90 fokos dőlésszögű – már a kötet vizuális kialakítása is egyfajta instabilitást mutat. Ez a kizökkentettség aztán az olvasásmódra is igaz lesz, többszörösen is. Mi adta ezt a furcsa ötletet, hogy felkészítse ekképpen az olvasót?

Először, amikor felkértem a közös munkára Koronczi Endre képzőművészt, még teljesen más elképzeléseim voltak a könyv kinézetével kapcsolatban: egy színes, képekben sokkal gazdagabb, csillivilli album lebegett a lelki szemeim előtt. Bármilyen fertelmesen is hangzott a terv, a kiadó is rábólintott, Endre pedig elkészítette ezek alapján az első fejezetet. Szembesülhettem vele, mennyire bazári az ízlésem. Dobtuk is az ötletem. Endre ekkor arra kért, fogalmazzam meg, mit is jelent nekem a szöveg, és én azt tartottam a legfontosabbnak, hogy a könyv dizájnja tükrözze, mennyire el akarom vonatkoztatni a leírtakat a személyemtől és a valóságtól is. Ő erre ezt a döntött tördelést készítette el, amire rögtön rá is bólintottam.

Az emlékmozaikokból építkező tárcákból álló kötet egy sorozat nyitánya. Mi a koncepció az egészre, mi erre, a már megjelent könyvre vonatkozólag?

Több oldalról éreztem egy kis nyomást, hogy adjuk ki a tárcáimat végre egy kötetben, de mindig elzárkóztam ez elől. Most, hogy 20 éve írok különféle lapoknak tárcákat, végül beadtam a derekam. Szembesültem vele, hogy több mint 1000 ilyen rövid írásom halmozódott már fel, elkezdtem hát válogatni. De mivel nem tetszettek már, így is csak a történetek magját vagy egy-egy jó megfogalmazást tartottam meg belőlük, a többségét újraírtam. Egy évig naponta közöltem egy részüket, közel százötven teljesen újjal kiegészítve, 365 cím alatt a Facebookon, mintegy személyes blogként. Itt is volt egy eredeti elképzelésem, hogy mindezt egy kötetben adjuk ki, ám az egy igen vaskos könyv lett volna, ekkor merült föl, hogy tematikus válogatások jelenjenek meg. Jelen állás szerint háromkötetes lesz a sorozat. És mivel még mindig nem tudtam leszakadni a felnövés és gyerekkor kérdéskörétől, úgy gondoltam, nosza, legyek túl rajta, legyen ez az első kötet, az Amikor a mama lelegelte a papa haját. Mit ne mondjak, persze azóta sem hagy nyugodni a téma, az új, íródó regényemnek szintén ez a problematikája. Szóval menthetetlen vagyok.

A politikai-közéleti tárcái is önálló kötetet kapnak?

Bár jó részüket ma is érdekesnek és aktuálisnak tartom, egyelőre nem tervezem kiadni őket.

Milyen időközönként várhatóak az újabb kötetek?

Korábban úgy gondoltam, félévente jelennek majd meg, de borultak a tervek, mert közben elkészült az új verseskötetem, amit a könyvhétre szeretnék kihozni.

Az alkotó nem pihen, de még ennél a kötetnél maradva: hogyan működött az emlékezet(re)konstrukció? Először a ládafiába, szekrényébe túrt bele, majd az emlékezetébe, milyen történetek is kapcsolhatók az adott gyerekkori „talált” tárgyhoz?

Ez volt az egyik módszer, mivel én mindent elteszek, de tényleg! Iszonyú ládákban gyűlnek az emlékek – amiket aztán soha nem veszek elő, vagy legalábbis jó ideig. A gyerekkori cuccaimmal épp így voltam – nem csak szép és cukorka emlékeim vannak –, ezért ezeket sem nézegettem évekig. A nagyi hatalmas fekete albuma például ott hevert bezacskózva, spárgákkal át- meg átkötve. Vannak, amikhez most sem nyúltam, nem merek beléjük nézni. Cetlik, naplók, útinaplók, rengeteg minden. Ám tavaly annyira magam alatt voltam, hogy vettem egy nagy levegőt, és mégis elkezdtem szisztematikusan rendezgetni, nézegetni őket. S menet közben rá kellett jönnöm, hogy míg korábban elhittem magamról, vacak a memóriám, hát egyáltalán nem az, nagyon is jó, csak jól elnyomom az emlékeim egy részét.

Szóval elővettem, és továbbgondoltam az emlékeket szövegekké, de vigyázat!, ezek jó része nem igaz, nem a valóságot idézik fel. Ez nem volt fontos, inkább az, hogy érdekesnek találjam a történeteket. És annak ellenére, hogy nem hiszek az írásban mint terápiában, azt tapasztaltam, mégis egyfajta gyógyító erőként működött a dolog. Végre úgy foglalkozhattam magammal, hogy eközben nem láttam magam körül vádló tekinteteket. A történetek szereplői ugyanis jórészt már meghaltak, nem kellett senkire sem tekintettel lennem – most először.

Ez az antikváriusi, gyűjtögetői hajlam egészen elképesztő. Akár igaz, akár nem, a könyvben leírt iskolai pad alatti levelezések papírjainak eltevése, lefűzése…

Ez pont igaz!

…egészen agyrém. De mi az, ami mégis hiányzik, mert annak idején mégsem őrizte meg?

Az anyámmal való viszonyom elég terhelt volt, ő aztán egyáltalán nem bírta ezt a gyűjtögetést, és miután Halásztelekről Pestre költöztünk, az általános iskola első öt osztálya idejének dokumentációját szemétre dobta – leveleket, szülinapi meghívókat, emlékkönyveket stb. –, mondván, a lakás nem raktár. Ezeket nagyon sajnálom, ám miközben a levelek az enyészeté lettek, a levelezőtársaim neve és címe máig a fejemben van. A gimis dolgaim viszonylag jól dokumentáltak, ahogy a Sárkányfű irodalmi folyóirat kezdetei is… Ha azok véletlenül napvilágra kerülnének, azt hiszem, nem csak én kerülnék cikis helyzetbe.

Nocsak-nocsak, egy kis zsaroló potenciál a ma már népszerű és híres írók-költőkkel szemben?

Rendelkeztem már róla, ha meghalok, elsők között vessék tűzbe. (nevet)

Talán nem jár úgy, mint Kafka Max Broddal. És mi az, amitől viszont eleve magától megszabadul?

A saját kudarcaimmal vagy azzal, amit rosszul csinálok, fura a viszonyom. Ezek a sötét vagy szégyenletes dolgok a naplómban is feketével vannak áthúzva. Miközben persze ezek maradnak meg a legmélyebben, hiába irtom őket. Vagy például megvan az összes szerkesztői levél, ami a nagyszerűségem ecseteli, ellenben az elutasítások – volt ez is szép számmal – miszlikbe aprítva végzik a kukában. Noha azok mindig érdekesebbek.

Többször említette a valóságtól való elrugaszkodás tényét, ám ebben a kötetben is Karafiáth Orsi az elbeszélő, bár az „emlékeiből” akár több gyerekkor is kitelne. A borítón is olvasható: A valósággal való minden egyezés a véletlen műve! Az írói játék és móka ellenére sokan mégis mindig önéletrajzként olvassák a könyveit. Most akkor ki játszik és mit?

Nem tudom. A Kicsi Lili idején leszbikus társfüggőnek gondoltak… Mivel minden történetet egyes szám első személyben fogalmazok, így tudok írni, ez egy csapda. Az említett új regényemről beszéltem a minap valakivel, amiben az egyik főszereplőm a családja zsidó gyökereit keresi – máris jött a kérdés: hát te is zsidó családból származol?...

Visszatérve a most megjelent könyvre, a személyiség kialakulásának időszaka, mit gondol, életünk hány évét öleli fel úgy igazán?

Rengeteget gondolkodom ezen. Abban biztos vagyok, hogy ami 16-17 éves korunkig történik velünk, az határoz meg minket, de az is igaz, hogy én, úgy hiszem, 5-6 éves korom óta nem változtam alapvetően semmit. Ebben a könyvben épp azokat a pontokat próbáltam elcsípni, amelyek ebből a szempontból fontosak, számítanak.

A múlt akár effajta írói újrarendezése szolgálhat alapjául egy személyiségváltozásnak?

Az alapok nem változnak. Finomodik, árnyalódik az ember, de a hozzáállás, az indulat, az ösztönös reakciók maradnak. Saját magamban is rémületesnek tartom, hogy hiába tanultam meg kezelni őket – hogyan kell viselkedni, hogy nem feltétlenül mondom ki, amit gondolok –, mégis alapvetően még mindig a primér dolgok irányítanak. Ugyanazok mozgatnak kicsi korom óta. Hiába élek élményekben gazdag életet, a mélyben a magot semmi meg nem érintette.

Az anyjával való kapcsolatának árnyoldalait már említette, a könyvet olvasva nekem az anya figurája kapcsán mégis hiányérzetem volt, mintha nem annyira lenne az emlékezet része, ahogy azt várná az ember. Nehéz róla írni szereplőként is vagy nem része a koncepciónak?

Íróként csak arról tudok beszélni, amit már megértettem, az anya figuráját vagy azt, ami nekem az anyát jelenti, valószínűleg még nem tudtam fel- és megfogni. Nem is nagyon szeretek róla gondolkodni, mint ahogy az elzárt mappák egy részét sem mertem még kinyitni. Illetve szeretnék gondolkodni róla, de abban a pillanatban, érzem, lehull a függöny az agyamra, befelé fordulok. Még nem megy. Ezt a határt még nem sikerült átlépnem.