Előfizetés

Mag a mélyben - Interjú Karafiáth Orsolyával

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2019.11.17. 13:00

Fotó: Legát Anna Franciska
„Finomodik, árnyalódik az ember, de a hozzáállás, az indulat, az ösztönös reakciók maradnak… alapvetően még mindig a primér dolgok irányítanak… úgy hiszem, 5-6 éves korom óta nem változtam alapvetően semmit” – vázolja személyiségének vonásait és mélységeit Karafiáth Orsolya, aki az Amikor a mama lelegelte a papa haját című első tárcakötetében éppen azokat a pontokat próbálja elcsípni, amelyek ebből a szempontból fontosak. Az írót Pozsonyban értük utol, ahol egy ösztöndíj keretében már az új regényét írja.
A könyvborítón lévő kép ferde, az oldalak tördelése messze nem 90 fokos dőlésszögű – már a kötet vizuális kialakítása is egyfajta instabilitást mutat. Ez a kizökkentettség aztán az olvasásmódra is igaz lesz, többszörösen is. Mi adta ezt a furcsa ötletet, hogy felkészítse ekképpen az olvasót?  Először, amikor felkértem a közös munkára Koronczi Endre képzőművészt, még teljesen más elképzeléseim voltak a könyv kinézetével kapcsolatban: egy színes, képekben sokkal gazdagabb, csillivilli album lebegett a lelki szemeim előtt. Bármilyen fertelmesen is hangzott a terv, a kiadó is rábólintott, Endre pedig elkészítette ezek alapján az első fejezetet. Szembesülhettem vele, mennyire bazári az ízlésem. Dobtuk is az ötletem. Endre ekkor arra kért, fogalmazzam meg, mit is jelent nekem a szöveg, és én azt tartottam a legfontosabbnak, hogy a könyv dizájnja tükrözze, mennyire el akarom vonatkoztatni a leírtakat a személyemtől és a valóságtól is. Ő erre ezt a döntött tördelést készítette el, amire rögtön rá is bólintottam. Az emlékmozaikokból építkező tárcákból álló kötet egy sorozat nyitánya. Mi a koncepció az egészre, mi erre, a már megjelent könyvre vonatkozólag?  Több oldalról éreztem egy kis nyomást, hogy adjuk ki a tárcáimat végre egy kötetben, de mindig elzárkóztam ez elől. Most, hogy 20 éve írok különféle lapoknak tárcákat, végül beadtam a derekam. Szembesültem vele, hogy több mint 1000 ilyen rövid írásom halmozódott már fel, elkezdtem hát válogatni. De mivel nem tetszettek már, így is csak a történetek magját vagy egy-egy jó megfogalmazást tartottam meg belőlük, a többségét újraírtam. Egy évig naponta közöltem egy részüket, közel százötven teljesen újjal kiegészítve, 365 cím alatt a Facebookon, mintegy személyes blogként. Itt is volt egy eredeti elképzelésem, hogy mindezt egy kötetben adjuk ki, ám az egy igen vaskos könyv lett volna, ekkor merült föl, hogy tematikus válogatások jelenjenek meg. Jelen állás szerint háromkötetes lesz a sorozat. És mivel még mindig nem tudtam leszakadni a felnövés és gyerekkor kérdéskörétől, úgy gondoltam, nosza, legyek túl rajta, legyen ez az első kötet, az Amikor a mama lelegelte a papa haját. Mit ne mondjak, persze azóta sem hagy nyugodni a téma, az új, íródó regényemnek szintén ez a problematikája. Szóval menthetetlen vagyok. A politikai-közéleti tárcái is önálló kötetet kapnak?  Bár jó részüket ma is érdekesnek és ak­tuálisnak tartom, egyelőre nem tervezem kiadni őket. Milyen időközönként várhatóak az újabb kötetek?  Korábban úgy gondoltam, félévente jelennek majd meg, de borultak a tervek, mert közben elkészült az új verseskötetem, amit a könyvhétre szeretnék kihozni. Az alkotó nem pihen, de még ennél a kötetnél maradva: hogyan működött az emlékezet(re)konstrukció? Először a ládafiába, szekrényébe túrt bele, majd az emlékezetébe, milyen történetek is kapcsolhatók az adott gyerekkori „talált” tárgyhoz?  Ez volt az egyik módszer, mivel én mindent elteszek, de tényleg! Iszonyú ládákban gyűlnek az emlékek – amiket aztán soha nem veszek elő, vagy legalábbis jó ideig. A gyerekkori cuccaimmal épp így voltam – nem csak szép és cukorka emlékeim vannak –, ezért ezeket sem nézegettem évekig. A nagyi hatalmas fekete albuma például ott hevert bezacskózva, spárgákkal át- meg átkötve. Vannak, amikhez most sem nyúltam, nem merek beléjük nézni. Cetlik, naplók, útinaplók, rengeteg minden. Ám tavaly annyira magam alatt voltam, hogy vettem egy nagy levegőt, és mégis elkezdtem szisztematikusan rendezgetni, nézegetni őket. S menet közben rá kellett jönnöm, hogy míg korábban elhittem magamról, vacak a memóriám, hát egyáltalán nem az, nagyon is jó, csak jól elnyomom az emlékeim egy részét. Szóval elővettem, és továbbgondoltam az emlékeket szövegekké, de vigyázat!, ezek jó része nem igaz, nem a valóságot idézik fel. Ez nem volt fontos, inkább az, hogy érdekesnek találjam a történeteket. És annak ellenére, hogy nem hiszek az írásban mint terápiában, azt tapasztaltam, mégis egyfajta gyógyító erőként működött a dolog. Végre úgy foglalkozhattam magammal, hogy eközben nem láttam magam körül vádló tekinteteket. A történetek szereplői ugyanis jórészt már meghaltak, nem kellett senkire sem tekintettel lennem – most először. Ez az antikváriusi, gyűjtögetői hajlam egészen elképesztő. Akár igaz, akár nem, a könyvben leírt iskolai pad alatti levelezések papírjainak eltevése, lefűzése…  Ez pont igaz! …egészen agyrém. De mi az, ami mégis hiányzik, mert annak idején mégsem őrizte meg?  Az anyámmal való viszonyom elég terhelt volt, ő aztán egyáltalán nem bírta ezt a gyűjtögetést, és miután Halásztelekről Pestre költöztünk, az általános iskola első öt osztálya idejének dokumentációját szemétre dobta – leveleket, szülinapi meghívókat, emlékkönyveket stb. –, mondván, a lakás nem raktár. Ezeket nagyon sajnálom, ám miközben a levelek az enyészeté lettek, a levelezőtársaim neve és címe máig a fejemben van. A gimis dolgaim viszonylag jól dokumentáltak, ahogy a Sárkányfű irodalmi folyóirat kezdetei is… Ha azok véletlenül napvilágra kerülnének, azt hiszem, nem csak én kerülnék cikis helyzetbe. Nocsak-nocsak, egy kis zsaroló poten­ciál a ma már népszerű és híres írók-költőkkel szemben? Rendelkeztem már róla, ha meghalok, elsők között vessék tűzbe. (nevet) Talán nem jár úgy, mint Kafka Max Broddal. És mi az, amitől viszont eleve magától megszabadul?  A saját kudarcaimmal vagy azzal, amit rosszul csinálok, fura a viszonyom. Ezek a sötét vagy szégyenletes dolgok a naplómban is feketével vannak áthúzva. Miközben persze ezek maradnak meg a legmélyebben, hiába irtom őket. Vagy például megvan az összes szerkesztői levél, ami a nagyszerűségem ecseteli, ellenben az elutasítások – volt ez is szép számmal – miszlikbe aprítva végzik a kukában. Noha azok mindig érdekesebbek. Többször említette a valóságtól való elrugaszkodás tényét, ám ebben a kötetben is Karafiáth Orsi az elbeszélő, bár az „emlékeiből” akár több gyerekkor is kitelne. A borítón is olvasható: A valósággal való minden egyezés a véletlen műve! Az írói játék és móka ellenére sokan mégis mindig önéletrajzként olvassák a könyveit. Most akkor ki játszik és mit?  Nem tudom. A Kicsi Lili idején leszbikus társfüggőnek gondoltak… Mivel minden történetet egyes szám első személyben fogalmazok, így tudok írni, ez egy csapda. Az említett új regényemről beszéltem a minap valakivel, amiben az egyik főszereplőm a családja zsidó gyökereit keresi – máris jött a kérdés: hát te is zsidó családból származol?... Visszatérve a most megjelent könyvre, a személyiség kialakulásának időszaka, mit gondol, életünk hány évét öleli fel úgy igazán?  Rengeteget gondolkodom ezen. Abban biztos vagyok, hogy ami 16-17 éves korunkig történik velünk, az határoz meg minket, de az is igaz, hogy én, úgy hiszem, 5-6 éves korom óta nem változtam alapvetően semmit. Ebben a könyvben épp azokat a pontokat próbáltam elcsípni, amelyek ebből a szempontból fontosak, számítanak. A múlt akár effajta írói újrarendezése szolgálhat alapjául egy személyiségváltozásnak?  Az alapok nem változnak. Finomodik, árnyalódik az ember, de a hozzáállás, az indulat, az ösztönös reakciók maradnak. Saját magamban is rémületesnek tartom, hogy hiába tanultam meg kezelni őket – hogyan kell viselkedni, hogy nem feltétlenül mondom ki, amit gondolok –, mégis alapvetően még mindig a primér dolgok irányítanak. Ugyanazok mozgatnak kicsi korom óta. Hiába élek élményekben gazdag életet, a mélyben a magot semmi meg nem érintette. Az anyjával való kapcsolatának árnyoldalait már említette, a könyvet olvasva nekem az anya figurája kapcsán mégis hiányérzetem volt, mintha nem annyira lenne az emlékezet része, ahogy azt várná az ember. Nehéz róla írni szereplőként is vagy nem része a koncepciónak?  Íróként csak arról tudok beszélni, amit már megértettem, az anya figuráját vagy azt, ami nekem az anyát jelenti, valószínűleg még nem tudtam fel- és megfogni. Nem is nagyon szeretek róla gondolkodni, mint ahogy az elzárt mappák egy részét sem mertem még kinyitni. Illetve szeretnék gondolkodni róla, de abban a pillanatban, érzem, lehull a függöny az agyamra, befelé fordulok. Még nem megy. Ezt a határt még nem sikerült átlépnem.

Együtt rezgés a múlttal - Interjú Finy Petrával

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2019.11.16. 11:48

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Egy el nem gyászolt, itt ragadt szellem, aki a lányának és az unokáinak segít helyrezökkenteni az életét és közben igazságot szolgáltat önmagának is – Finy Petra Marlenka című regényében a nagymama egészen addig kíséri és kísérti családját, amíg be nem teljesíti feladatát e világban. A feladat nehézségeiről és a múlt árnyairól a szerzővel beszélgettünk.
Városmajor, 1944, nyilas terror, Kun páter – a regénye szereplőinek sorsában kulcsfontosságú történelmi momentumok. Korábban az irodalmi közbeszédbe Zoltán Gábor könyvei – Orgia, Szomszéd – révén kerültek be nagy hangsúllyal. Önnek és a Marlenkának milyen a viszonya az író kolléga műveihez?  Megkerülhetetlen dokumentumok, Zoltán Gábor rengeteg ténynek, névnek utánament, szépirodalomként viszont nyers, zsigertépő szövegek, tehát vértezze fel a lelkét az, aki olvasni akarja őket. A megjelenésükkor többen is ajánlották elolvasásra, de én a témájuk miatt sokáig hárítottam, ösztönösen távol tartottam magamtól mindkettőt, talán már akkor éreztem, ezzel a korral feladatom lesz, nehéz feladatom, ami megvisel majd. Az a hatalmi kontroll nélküli ámokfutás, és annak a borzalomnak a történetei, amit ezek a könyvek hatalmas dózisban adnak vissza. De bármennyire is sokkoló, amit Zoltán Gábor leír, nagyon fontos szerepet játszik abban, hogy lehetővé teszi a megtörténtekről való beszédet. Azt gondolom, minden helynek van aurája, egyfajta kisugárzása, és tudtam, amikor a Városmajorról, erről a látszólag kedves és kellemes budai környékről írok, a múltját sem hagyhatom el. A Vérmezőt például, ami a leszállópályája révén kiemelt hadászati helyszín volt, és minden ottani építkezésnél előbukkanhat a földből egy páncélos roncsa vagy emberek csontváza… Mintha a múlt ott rezegne a talpunk alatt. A regényben kibomló háromnemzedéknyi családtörténetben bőven ott rezeg a múlt: nemcsak hogy mindenki így vagy úgy sérült és terhelt lelkileg, szellemileg, de egyben az elhunyt családtagok kísértetei is sűrűn látogatják őket, konkrétan akár beleszólnak az életükbe is. Az egyéni és családi boldogságuk és boldogulásuk tekintetében azonban csak a múltjuk árnyai felelnének?  Részben valóban kiszolgáltatottak a múltjuknak, részben azonban ők maguk is tehetnek a boldogtalanságukról. Egyszerre áldozatok és elkövetők önmagukkal szemben. Marlenka, aki egész életét nárcisztikus emberek hálójában szenvedte végig, 77 éves korában jön rá, valójában mi is történt vele, így a felelőssége sem elhanyagolható. Ahogy anyaként abban sem, hogy a három gyereke szintén képtelen igazi felnőttként élni. Hiába tudjuk, hogy milyen borzalmakon ment keresztül az édesanyja, hogy ő is többszörös identitásvesztésen van túl, hogy keresi önmagát és a gyökereit, nem ilyen idősen kellene szembesülnie és utánajárnia a saját múltjának. Bár a legtöbben még ebben a korban sem teszik meg, ezért hozzájuk képest Marlenka szembenézése örömteli – de csak közösen, a családjával együtt tudnak túljutni a problémán. Hiszen az unokák a nagymama lelki terheit kapták örökségül szétosztva. A regény szerint a pszichés traumák öröklődnek a családban – a valóságban is?  Elsőre talán sokaknak ezoterikusnak tűnik, de ez megkerülhetetlen pszichológiai jelenség: genetikusan is, de epigenetikusan is hordozzuk elődeink hagyatékát. Ez lehet akár parancs, tiltás, babona, félelem, bármi, ami a sejteken túl ott van bennünk. Manapság kevesebb időnk és lehetőségünk van a kapcsolati problémáinkkal vagy a múltunkkal foglalkozni, és emiatt egyre több pszichés tünettől szenvednek az emberek. Ezzel előbb-utóbb szembesülni kell, mert sokszor ezek a múltbéli traumák állnak a hátterében. Ahogy említette is, a címszereplő Marlenka „a földet adja a nárcisznak”, azaz mindig nárcisztikus személyiségek irányítják az életét: az apja, a férje, a barátnője. Kitörhet-e bárki is ezen uralom alól, megváltozhat-e a jelleme, hogy ez megtörténjen?  Teljesen nyilván nem, de ha résen van, ha tudatosan közlekedik a saját kapcsolataiban, ha időben felismeri a nárcisztikus viselkedést, akkor van rá esély. Mert a nárcisztikus személyiség könnyen és hamar felismerhető. Igaz, az empata is olyan függőségi viszonyba kerül tőle, mint az a bántalmazó-bántalmazott kapcsolatára jellemző, amikor egy idő után már a bántalmazott nehezen tud elszakadni az őt bántótól, mert még a szeretetlenség is egyfajta kapocs köztük. A legjobb módszer, ha felismertük a nárcisztikus embert, jó messzire elkerülni, mert úgysem lehetséges vele zöld ágra vergődni. Miért csak a nagymama szelleme szólal meg elbeszélőként a regényben, a többivel – a férjjel, a barátnővel – szemben?  A nagymama egy nem elgyászolt, itt ragadt szellem, akinek még feladata van ebben a világban: a lányának és az unokáinak segít helyrezökkenteni az életét és közben igazságot szolgáltat önmagának is. Így, a többiekkel ellentétben, az ő jelenléte sokkal jogosabb, s ezért az ő hangja a leghangosabb. Ugyanakkor a történelmi hátteret, a nyilas terrort ő tudja a leghitelesebben elmesélni, első szám első személyben, néha már lírába átcsapva. És nemcsak lírai a hangvétel, de imitt-amott mesei is. Mindezek a durva téma lágyítására szolgálnak?  Igen, abszolút tudatosan írtam így, nem arról van szó, hogy a meseírói énem tört fel belőlem. Annyira megrázó, ugyanakkor fontos a téma, hogy írni is nehéz volt, de megkerülhetetlen, és ezért ha nem is versbe kerekíteni, de fontosnak tűnt elemelni a történet nyersességétől. Ahogy előző regényeiben – Madárasszony, Akkor is –, itt is egy nőt helyez a középpontba. A férfifejekbe nehezebb belelátni?  A Marlenkában Cipzár, a galerivezető fiú figuráját is központinak tartom, ő egy érdekes és jól körüljárható férfialak. De valóban, amit tudok és szeretek, azok a női sorsok megjelenítése, ez foglalkoztat, valahol mindegyik regényem erről szól. És rajtuk, a problémáikon keresztül, a didaktikusságot mellőzve, van bennem egy segítő szándék is azok felé, akik hasonló cipőben járnak. Ebben a regényében is feltűnően sok a madárcsicsergés, a természetközeliség funkcióval bíró beemelése a szövegtérbe. A személyes életében mekkora szerepet kap mindez az egyre urbánusabb környezetben?  A szövegekben a természet a lírikus énemhez kapcsolódik leginkább, szimbólumokként hasznosítom az elemeit. És igen, van egy madarász férjem, aki rengeteg dolgot tud és mesél a természetről. Ha kirándulni megyünk – és gyakran megtesszük! –, a gyerekekkel már mi is felismerjük a fákat vagy a madarakat a hangjukról, általa jóval többet érzékelünk és élvezünk a természetből. Egy feketerigóról tehát nem írok le bármit, hanem csakis az igazat, hiszen rendelkezésemre áll egy házi szaklektor. +1 kérdés   A könyvben nem derül ki, hogyan találkozott Marlenka és a férje, Andrej. Az én olvasói fantáziámat azért izgatja. Miért e hiátus?  Marlenka éppen hogy megpróbálja száműzni a tudatából Andrejt, szabadulni akar az emlékétől is. A szerelmet jelentő alakot egy másik férfi töltené be nála – ám ő másé lett. Andrejt egyébként egy itt állomásozó orosz katona gyerekének képzelem, ami azért is érdekes, mert ez a fajta karakter már a Madárasszony című regényemben is felbukkan, tudattalanul visszatérő elem tehát, ott is egy orosz katona születő gyermekéből lesz szereplőm, igaz, ő erőszakban fogant.

Hallgatni anyanyelven (Molnár T. Eszter: Teréz vagy a test emlékezete)

CS. O.
Publikálás dátuma
2019.11.16. 10:05

Helyes kislány vagy, mi a kedvenc tárgyad? Beszélgetsz velem? – Amikor apa barátja egy regény kezdő soraiban alázatos, kissé lihegős hangon ilyeneket kérdez egy kislánytól, automatice görcsbe rándul az ember gyomra, és nem csak a téma terheltsége okán. Mert egyfelől persze tudjuk, hogy vannak az életnek azok a nem kellene, hogy legyenek, kibeszélhetetlenül kegyetlen, szégyenpecsétes, mély sebeket vájó velejárói, melyeken, ha már megestek, ugyan semmi, még a legharciasabb #metoo-mozgalom sem enyhít, viszont a bűn leleplezésével legalább a titok nem nehezedik teljes súlyával az áldozatra. Másfelől kellemetlen újra és újra szembesülni azzal a végtelenül nyomasztó tehetetlenséggel, ami önkéntelenül is hatalmába keríti az embert, ha gyerekmolesztálásról, családon belüli erőszakról, tettleges vagy akár „csak” manipulatív, szóbeli abúzusról hall. A kritikus hajlamos akár odáig is merészkedni gondolatban, hogy puszta irodalmi felvetéssé degradálja a témát, és egyszerű statisztika alapján – az elmúlt egy-két évben vagy egy tucat hasonló problémával foglalkozó hazai kortárs regény jelent meg Kiss Noémi Sovány angyalaitól Hercsel Adél Láthatatlan poklán és Kalapos Éva Veronika F mintjén keresztül Péterfy-Novák Éva Apád előtt ne vetkőzz című regényéig – gyártson „már megint…” kezdetű előítéleteket. Már megint ugyanaz a lemez, egy bántalmazásokkal, megcsalásokkal, megszégyenüléssel, bűnnel és bűntudattal kitapétázott korkép, melyet az e témájú írások csak tovább színeznek, cizellálnak. És ha jók, ha igazán jók, csak akkor érzékenyítenek, nyitnak kapukat, programoznak újra hozzáállásokat. Molnár T. Eszter két dolgot nagyon tud: egyfelől olyannyira átlényegül a szereplőivé, hogy már-már dokumentarista hitelességgel bocsátja útjára az egyébként számtalan valós történetből összeillesztett fikciót; másfelől pedig érti és beszéli az irodalom nyelvét, ekképpen az egyes szám első személy ellenére elemel a realitástól, épp csak annyira, hogy kellő távolságból lehessen szemlélni a fent taglalt problémakörök szinte mindegyikét. Korábbi regényében, a Szabadesésben már láthattuk, milyen érzékenységgel képes belebújni egy negyvenes ügyvéd apa bőrébe, de hogy egy regényen belül is váltani tud a mindvégig egyes szám első személyű Terézek személyiségeinek hangjai között, az már-már írói bravúr. Adott egy lemoshatatlan bűn, egy gyerekkori abúzus – apa barátja, aki alázatosan kérdez, közben a nyakába liheg a lánynak –, és három Teréz, három életalternatívával, melyek a test könyörtelen emlékezete révén érnek össze. Az egyik Teréz a megcsalatottságában, megalázottságából Dina lányával külföldre menekülő idősgondozó; a másik a szintén külföldön, csak épp egy falusi idillben élő orvosnő, aki a megtörhetetlen és elviselhetetlen, „minden rendben” hallgatásából veti magát, szintén Dinával, egy nála is migránsabb arab fiú karjaiba; a harmadik pedig a magányos patológus. Egy olyan Teréz, aki a folyamatos erőszakból csak az egyedüllét védelmébe menekülést látta megvalósíthatónak. Gyereke nincs, ha lenne, Dina lenne. Mindhárman elhagyták a hazájukat, hogy idegenek között keressék a szabadság és a felejtés lehetőségét. Hogy három nyelven hallgathassák el a gyerekkor emlékeit és állíthassanak mementót az életükkel egy trauma élethosszig tartó utóéletének. A Teréz afféle példázat megannyi Terézről, akik azt képzelik, hogy a szerelem kénytelen-kelletlen agresszióval, fájdalommal és meg nem értettséggel jár. Megannyi Terézről, akik inkább elhagyják a hazájukat és dadognak életük végéig egy idegen nyelven, csak hogy ne szembesüljenek vele nap mint nap, mennyire mélyen és fájdalmasan hallgatnak az anyanyelvükön. (Prae, 2019. 202 o.)