Szántó T. Gábor: Mese és valóság, 1973

Publikálás dátuma
2019.11.23. 14:58

Szeretem a kávészemek ropogását és illatát, ahogy papi apróra őrli őket a kézi darálóval. Én is kipróbálhatom, csak nem szabad a daráló és a kávéfőző mellé szórni. Otthon elektromos kávédarálónk van, én főzök kávét anyunak és apunak vasárnap reggel, míg ők alszanak. Még tejszínhabot is készítek patronnal, bár azt nem szeretik, ha egyedül csinálom. Az előző esti vendégségből maradt sajtos rolót is megmelegítem kicsit a sütőben, és a két végébe apróra vágott újhagymákat dugok, hogy még finomabb legyen. Beviszem nekik tálcán. Örülnek, nagyon megdicsérnek, de a hagymákat kiköpdösik, és aztán ugyanazt akarják, mint mindig, hogy menjek velük múzeumba vagy kiállításra. Papi lassan, komolyan tölti a kávéfőzőt, úgy, ahogy a gyűrűket is készíti meg a láncokat, és szép laposra simítja a darált kávét kiskanállal. Én is így szeretném csinálni. Apu nem tud főzni, ő mindig különféle papírokkal, hivatalos ügyekkel van elfoglalva. Azt is szeretem, ahogy papi pucolja a halakat a Balatonon. Pikkelyezni mami is szokott, viszont ha nyúzni kell, akkor néha fogó is kell hozzá, ezért mami egy idő után mindig begurul, és kiabál neki: Gyere már, csináld te, nekem elegem van! És akkor a papi megnyúzza a halat. Bemetszi késsel körbe a nyakánál, és erősen húzza a bőrét a farka felé. Hallani, ahogy elszakad a hal húsától, az elég rossz, hirtelen fázni kezdek. Ha hirtelen csap a farkával, újból fejbe kell vágni, amiért sajnálom, de tudom, a maminak nincs nyugdíja, a papi meg csak titokban dolgozhat a műhelyében, ha lebukna, megbüntetnék, ráadásul nincs is mindig munkája, jól jön, ha fog valamit, és nem kell húst vásárolni. Ha papi későn jön be a mólóról, mert sokáig keszegezett, a mami már nem hajlandó megpucolni a halat, mert a teraszon sötét van, a mami rosszul lát, csípik a szúnyogok, és akkor a papira marad. Én segítenék neki, de nem szeretném, hogy a mami úgy érezze, haragszom rá, mert nem segít a papinak, ezért kettejük között szaladgálok, hogy összekössem őket, mert ha összevesznek, akkor néha napokig nem szólnak egymáshoz, és az nekem nagyon rossz. Szerintem nekik is. De akkor miért csinálják? Otthon anyu a fehér ajtóra vetít, és mint egy igazi mesemondó, nagyokat hangsúlyozva mondja a képek alá írt történetet. Amikor viszont könyvből mesél, hiába hangsúlyozza, mint egy színész, akkor is érzem, hogy mindjárt befejezi, mintha sietnie kellene valahova, nehogy valami baj történjen, és akkor nem tudok elképzelni semmit. A mami viszont ráér, és ha nem értek valamit, akkor újra elmondja, és szívesen hallgatja azt is, amit én mesélek, és nem mondja azt, hogy ugyan már, hogy találhatok ki ilyet. Ha tudom is, hogy nem igazak a mesék, amiket mond, akkor is el tudom őket képzelni. Például az Öreg néne őzikéjét, amiben az egyedül élő néni befogadja a beteg gidát, akinek nincs családja, meggyógyítja, felneveli, de tudja, hogy az őzike egyszer elhagyja. És az őzike tényleg elmegy, és mind a ketten szomorúak. Egyszer viszont újra feltűnik, hozza a kicsinyeit, és az öreg néne háza megint vidám lesz. Féltem a papit és a mamit, mert a papi cukros, érszűkületes, és meg fog halni, ha nem diétázik rendesen, és akkor a mami is egyedül marad. Akkor biztos hozzá költözöm, hogy ne legyen egyedül. Lehet, hogy már most hozzájuk költözöm, ha anyu és apu megengedi, mert itt nagyobb szükség van rám, mint otthon. A mami rosszul lát, a papi is beteg, mégis egész nap dolgoznia kell a kuckójában, és nincs semmi szórakozásuk és segítségük, csak én. Majd én segítek nekik, mert a mami a kezembe adja a kést, és pucolhatom a krumplit, sőt még hagymát is szeletelhetek, és kevergethetem a tűzön az ételt, nem úgy, mint otthon, ahol anyu siet vagy félt, és nem érti meg, hogyha segítenék neki, könnyebben menne a főzés. Én nem fogom elhagyni a mamit, mint az őzike az öreg nénét, mert az nem szép tőle, még akkor sem, ha csak azért megy el, hogy gyerekeket szüljön, mert úgy megy el, hogy nem mondja meg az öreg nénének, hogy visszajön. És ha visszajön, akkor sincs jó vége a történetnek, mert majd a kicsinyei is felnőnek, és azok is elmennek. Igaz, azok is szülhetnek kicsinyeket, és akkor az már olyan, mintha az öreg nénének igazi nagy családja lenne, és akkor nem lehet, hogy legalább valaki ne akarjon közülük abban a faluban élni. Nekünk is vannak állítólag rokonaink külföldön, és néhány itthon is. A mami és a papi nem a rokonaink, de mégis olyanok, mintha igaziak volnának. Csak ne énekelné azt állandóan a mami, hogy Nekem nincs apukám, anyukáááám, csak egy fél kifli az uzsonnááám. Hiába dolgozok, érte pénzt nem kapok, s hogyha egyszer meghalok, felvisznek az éééégbe az angyaloook, mert én nem akarom, hogy ne legyen mit enniük, hogy a mami meghaljon, nem akarom azt se, hogy a papi meghaljon, és az apu és az anyu, akiknek nincs is apukája, és senki se haljon meg és ne is éhezzen a világon, mert az igazságtalanság, és ha meghallom, akkor sírnom kell, ezért kiabálom, hogy ne énekeljen, ne énekelje pont ezt a dalt.
Témák
múltidéző mese

Kis-nagy emberek egymás közt (Csabai László: A vidék lelke)

Publikálás dátuma
2019.11.23. 13:01

Kevesen tudhatják magukénak azt a fajta irodalmi érzékletességet, mely mintegy VR-szemüvegként befolyásolva az olvasó látását, akár egyetlen mondatával feladja ránk a szerepjáték gúnyáját. Sűrű szövésű, nehéz szövet, az igaz, mégsem vágyja levenni az ember, inkább maradna benne az utolsó bekezdés után is, tudva ugyan, hogy ahogyan Csabai László fogalmaz: „a történelem aljas fickó, nem sokáig engedi az embert boldogan élni”, ám az a kis méz, amit nyalat vele, megédesíti a szinte törvényszerűen felszolgált feketelevest. Másképp mondva: az író nem külső és passzív szemlélővé teszi olvasóját, hanem közeli szemtanúvá, ami néha kínosan kényelmetlen ugyan, mégis nagyobb az élvezeti értéke, mint a puszta fogyasztásnak. A szerkezetileg a Száraz évszak című, úgynevezett duovellákat sorakoztató korábbi elbeszéléskötete mentén, most már hármas egységekben (triovella) továbbgondolkodó Csabai ezúttal is a beregi-nyírségi kis- és nagyemberek életének apró rezdüléseibe avat be, motivációikban és viszonyrendszereik alakulásában kísértetiesen maivá téve a történelem elmúlt nagyjából 70-80 évén átívelő történeteiket. Ha egy-egy adott sztori önmagában – mind időben, mind pedig térben – távol is állna az olvasótól, a hatalmi játszmák hierarchián alapuló ismétlődései, a társadalmi különbségekből fakadó kiszolgáltatottságérzés koroktól függetlenül újra- és újrateremtődő jelensége húsba vájóan ismerőssé teszi a kondás apró stiklijeit éppúgy, mint a pártvezető ok-okozatiságon alapuló kedélyes fenyegetőzését. Van még valami, ami Csabai szerint állandó: a tenyészkanok, amióta világ a világ, termékenyítenek, az anyakocák fogannak s fialnak, a malacok szopnak szorgalmasan, a süldők pedig erősödnek. „A sertéseket ­egyáltalán nem érdekli az országos politika, a békeharc hullámhegyei és hullámvölgyei, a nemzetközi helyzet fokozódása.” A civilben történelemtanár író gondosan ügyel a szociografikus hitelességre, ugyanakkor olyan irodalmi zamatossággal, nem utolsósorban pedig humorral szövi a valószerű – többnyire fikciós, néhol valósághű – történeteit, hogy a mondatai szó szerint etetik magukat. Abbahagyhatatlan kalandozást nyújtva a Vesuvio bártól, ahol a táncosnő úgy teszi-veszi magát, hogy kilátszanak a csöcsei, a szerző Szindbád-regényeiből már jól ismert Nyárligeten át a szibériai internálótáborokig. Egyszerre abszurd és nyomasztó az a világ, melynek működésén csak nevetni, az egyes ember nyomorán viszont üvöltve sírni volna kedvünk. Ma éppúgy, mint 70 éve. A lényeg a gyakás: akinek nincs párja, annak kerítenek, egy varrónőbrigádot összehoznak egy hegesztőbrigáddal. Pankotai Gizella a Konzervgyári Nők Munkás Testedző Körét tréningezi; az állatforgalmi megyei vezetője, Scweinemann Oszkár Kossuth-díjas közgazdász vegetáriánus; Amerikában nejlonharisnya-kollekcióból van a kerítés, nálunk meg sütőtőkből és citromsavból a narancslé. Sokszor mondatok sem kellenek, elég egyetlen szó, egy beszédes titulus, és értünk mindent: exalfőtörzs. Ugye? Kuknyó Robi körzeti megbízott, a gonosz újabb követe, az ávós pribékek és terménybegyűjtők méltó utóda, aki a rendszerváltáskor eltűnt ugyan, de „most mondják, hogy megint a megyében van, parkolási kft.-t alapított. Valamelyik városban ő béreli az önkormányzattól az összes parkolóhelyet…” A három – vagy több – különböző nézőpontból körbejárt történetek és szereplősorsok a jelenhez közelítve, a Terítés című triovellában szépen egymásra futnak – az elbeszélés főhősét a társadalmi és politikai rendszerek kisemberek számára megépített Via Dolorosájának 14 stációján viszi végig Vince kereszt, a keresztapa, az udvar végi pöcegödör mocskától a kapitalizmussal és korrupt körzeti megbízókkal feldúsított, lecsengő szocializmusig. S hogy mennyire igaz a minden mindennel összefügg tézis, az nemcsak a társadalmi berendezkedésektől függetlenül ugyanolyan hierarchiába rendeződő emberi viszonyokon tetten érhető, hanem Csabai detektív figuráján, Szindbádon is, aki imitt-amott felbukkan az elbeszélésfüzérben is – hogyne tenné, nyárligeti ő is, benne van a történelemben. – Ő az a Schiffer, aki Szibériában járt? – hangzik el egy látszatra semmitmondó asztali csevegés során a kérdés. „– Nemcsak járt, de dolgozott, nyomozott is. – szól a válasz. – Igazán érdekes dolgokat élhetett át. – Hátha lesz majd valaki, aki megírja a kalandjait. – Azt a könyvet elolvasnám.” Egy helyen pedig a végén, előrevetítve a Csabai-univerzum jövőjét, felbukkan egy másik Schiffer, Szindbád fia is, aki a tényleges jelenben a nyárligeti rendőrség bűnüldözési osztályának nyomozója. Különös figura, mint az apja. „Például Ugornyán nem hekket evett, hanem sült keszeget. És annak is csak a fejét.” (Magvető, 2019. 240 o.)
Szerző
Frissítve: 2019.11.23. 14:59

Mesterházy Balázs készülő verses regényéből

Publikálás dátuma
2019.11.23. 12:47

III. Töröcske 16. Töröcske Ha az ember Kaposvárról kifelé, déli irányba halad, akkor pár kilométerrel, agglomerációszerűen, a város alatt található a kis falu, vagy inkább falusias városrész: Töröcske. Anyum, amikor az első napokat követően meglátogatott, a következőképpen írta le bejövetelünket, kérdeznem kellett, merthogy nem emlékeztem lényegében semmire az útból. Kaposvárról kifelé a buszmegállók mentén haladva, a megállók nevei: Névtelen, Gyertyános, Kertbarát felső, Kertbarát alsó, Szőlőskert, Célgazdaság, a busz fordítója. A falut patak szeli ketté, a patakon kis híd, téglából rakva, ezt láttam aztán én is, amikor egy hét után a boltba mentem ki gyalog. Kaposvárról jövet, ha a híd után balra kanyarodok, akkor az út jobb oldalán a vegyesbolt, vele szemben a kocsma, Hangoló presszó, mellette rendezett park. A park melletti betoncsík felfelé tart, felfut a bujazöld domboldalra. Ha pedig a híd után a másik irányba fordulunk, jobbra, akkor az vezet ki az intézethez, buszmegálló az elején, Fenyves utca. Amúgy érdekesen, folyamatosan van házszámozva, a bal oldalon elmegy ötvenhatig, ott a Célgazdaság megálló, a buszforduló, már bent az erdőben, az utca is visszakanyarodik és úgy folytatódik a számozás, a másik oldalon, egészen a hídig. A buszforduló után házak már nincsenek, de egy töredezett betonsávval, egy autónyi szélesség, az út folytatódik, valami fatelep jobbkéz felől, horrorfilmek szoktak bedurvulni ilyen erdőszéli helyeken, majd maga az Intézet területe, az első, lakatlan épületen túl: Somogy Megyei Oktató Kórház. Pszichiátriai és Addiktológiai Centrum. Az egyik szárnyban a nappali kórház, hogy ez mit jelent, nem tudom, a másik szárnyban, nekem ide kellett jönnöm, a Szocioterápiás Egység. Ahányszor meglátom a bejáratnál a táblát, a Most múlik pontosan-t dúdolgatom, arról anno azt mondták, hogy azt valami ilyesféle helyen írta a Kisstibi. 18. Ráhanyatlás Tehénszaros kis élet ez így, fasz se tudja, mihez kezdjek vele. Azért hiányoznak a szerek, hogy ne kelljen ezzel foglalkozni. Baudelaire csarnokokat emleget, zárójelbe tett, könnyű létet, Ady is érti, hogy mi az a saját Pimodán, apám, földhözragadt kis paraszt, mondta erre, jobb volna, könnyebb, néha bután, filozófián erre mondták, hogy ráhanyatlás a létre, talán Kierkegaard. A napok egyhangúan telnek, a benzodiazepán-kezelések mellett kis tv, alig bírok bármire is figyelni, evés, szarás, meg naponta, bár rühellem, de kötelező: csoportos foglalkozás. Ez az egész nem én vagyok már, alig marad belőlem valami, olyan balfasz-amerikás ez az egész, csomó elmebeteggel összeülni, naponta, kész röhej: ki nem szarja le, hogy kinek mi a baja, hagyjanak békében engemet, adják vissza a Körútat! Azt hallom, hogy találjak magamnak az életben célokat, józanul élhető és élvezhető értékeket, bla-bla-bla, baromság, ha beültetnek hülyék közé, elkezd az ember azonosulni velük, hülyévé kezd válni tényleg, szinte már csak azért, hogy a helyének, amit kijelöltek neki, megfeleljen. Embertelen körforgásban végül oda jut, ahova az előítélet szánta: gyogyóba, zárt osztályra. Mi másra gondoljon az ember, amikor olyanok közé kell beülnie nap mint nap, amilyen ez a színes cérnával foltozott zoknis ember (mit mondjak, ha volna kedvem viccelődni, azt mondanám: Hoppácska, érdekes balesettel van itt dolog), az a fix meggyőződése, mániája, hogy felbérelte, megbízta egy titkos feladattal, küldetéssel a NASA. 20. Hangoló Presszó A bolttal szemben, a kis patak partján áll a helyi kocsma, Hangoló Presszónak hívják, előttünk zárva, nem is szabad bemennünk, de a nővér azt mondja, ha bemennénk, sem szolgálnának ki. Gondolom, ez a megállapodás a két műintézmény között. Amikor egyszer én mentem a boltba, két figura kint sörözött az egység előtt és éppen arról beszéltek, hogy este is lejönnek, közösen és BL-meccset néznek majd, és milyen jó lesz, összejönnek, néhány fröccs, semmi nagy megfejtés, csak néznek egy kis focit, és ez elég a boldogsághoz, hogy nézik Messi cseleit, meg ahogy Ronaldo szlalomozik. Azt hiszem, irigylem őket, szívesen cserélnék, hogy ennyi nekik elég. Jó azért az ilyen alacsonyabb horizont, szívesen leheverednék én is valami ilyesmi alá, csak az állandó gyomorgörcs múlna, csak tudna valami olyannal szolgálni a világ, ami megérkezés, kikötő, kilégzés, megpihenés volna, akkor megállnék, ledőlnék, sóhajtanék, hogy köszönöm, de jó is ez, viszont amíg nincs ilyen fogódzóm, addig megyek, a szerek pedig annyiból segítenek, hogy többé-kevésbé sikeresen becsaphatom velük magam.