Szántó T. Gábor: Mese és valóság, 1973

Szeretem a kávészemek ropogását és illatát, ahogy papi apróra őrli őket a kézi darálóval. Én is kipróbálhatom, csak nem szabad a daráló és a kávéfőző mellé szórni.

Otthon elektromos kávédarálónk van, én főzök kávét anyunak és apunak vasárnap reggel, míg ők alszanak. Még tejszínhabot is készítek patronnal, bár azt nem szeretik, ha egyedül csinálom. Az előző esti vendégségből maradt sajtos rolót is megmelegítem kicsit a sütőben, és a két végébe apróra vágott újhagymákat dugok, hogy még finomabb legyen.

Beviszem nekik tálcán. Örülnek, nagyon megdicsérnek, de a hagymákat kiköpdösik, és aztán ugyanazt akarják, mint mindig, hogy menjek velük múzeumba vagy kiállításra.

Papi lassan, komolyan tölti a kávéfőzőt, úgy, ahogy a gyűrűket is készíti meg a láncokat, és szép laposra simítja a darált kávét kiskanállal. Én is így szeretném csinálni. Apu nem tud főzni, ő mindig különféle papírokkal, hivatalos ügyekkel van elfoglalva.

Azt is szeretem, ahogy papi pucolja a halakat a Balatonon. Pikkelyezni mami is szokott, viszont ha nyúzni kell, akkor néha fogó is kell hozzá, ezért mami egy idő után mindig begurul, és kiabál neki: Gyere már, csináld te, nekem elegem van!

És akkor a papi megnyúzza a halat. Bemetszi késsel körbe a nyakánál, és erősen húzza a bőrét a farka felé. Hallani, ahogy elszakad a hal húsától, az elég rossz, hirtelen fázni kezdek. Ha hirtelen csap a farkával, újból fejbe kell vágni, amiért sajnálom, de tudom, a maminak nincs nyugdíja, a papi meg csak titokban dolgozhat a műhelyében, ha lebukna, megbüntetnék, ráadásul nincs is mindig munkája, jól jön, ha fog valamit, és nem kell húst vásárolni. Ha papi későn jön be a mólóról, mert sokáig keszegezett, a mami már nem hajlandó megpucolni a halat, mert a teraszon sötét van, a mami rosszul lát, csípik a szúnyogok, és akkor a papira marad. Én segítenék neki, de nem szeretném, hogy a mami úgy érezze, haragszom rá, mert nem segít a papinak, ezért kettejük között szaladgálok, hogy összekössem őket, mert ha összevesznek, akkor néha napokig nem szólnak egymáshoz, és az nekem nagyon rossz. Szerintem nekik is. De akkor miért csinálják?

Otthon anyu a fehér ajtóra vetít, és mint egy igazi mesemondó, nagyokat hangsúlyozva mondja a képek alá írt történetet. Amikor viszont könyvből mesél, hiába hangsúlyozza, mint egy színész, akkor is érzem, hogy mindjárt befejezi, mintha sietnie kellene valahova, nehogy valami baj történjen, és akkor nem tudok elképzelni semmit.

A mami viszont ráér, és ha nem értek valamit, akkor újra elmondja, és szívesen hallgatja azt is, amit én mesélek, és nem mondja azt, hogy ugyan már, hogy találhatok ki ilyet. Ha tudom is, hogy nem igazak a mesék, amiket mond, akkor is el tudom őket képzelni. Például az Öreg néne őzikéjét, amiben az egyedül élő néni befogadja a beteg gidát, akinek nincs családja, meggyógyítja, felneveli, de tudja, hogy az őzike egyszer elhagyja. És az őzike tényleg elmegy, és mind a ketten szomorúak. Egyszer viszont újra feltűnik, hozza a kicsinyeit, és az öreg néne háza megint vidám lesz.

Féltem a papit és a mamit, mert a papi cukros, érszűkületes, és meg fog halni, ha nem diétázik rendesen, és akkor a mami is egyedül marad. Akkor biztos hozzá költözöm, hogy ne legyen egyedül. Lehet, hogy már most hozzájuk költözöm, ha anyu és apu megengedi, mert itt nagyobb szükség van rám, mint otthon. A mami rosszul lát, a papi is beteg, mégis egész nap dolgoznia kell a kuckójában, és nincs semmi szórakozásuk és segítségük, csak én. Majd én segítek nekik, mert a mami a kezembe adja a kést, és pucolhatom a krumplit, sőt még hagymát is szeletelhetek, és kevergethetem a tűzön az ételt, nem úgy, mint otthon, ahol anyu siet vagy félt, és nem érti meg, hogyha segítenék neki, könnyebben menne a főzés.

Én nem fogom elhagyni a mamit, mint az őzike az öreg nénét, mert az nem szép tőle, még akkor sem, ha csak azért megy el, hogy gyerekeket szüljön, mert úgy megy el, hogy nem mondja meg az öreg nénének, hogy visszajön. És ha visszajön, akkor sincs jó vége a történetnek, mert majd a kicsinyei is felnőnek, és azok is elmennek. Igaz, azok is szülhetnek kicsinyeket, és akkor az már olyan, mintha az öreg nénének igazi nagy családja lenne, és akkor nem lehet, hogy legalább valaki ne akarjon közülük abban a faluban élni. Nekünk is vannak állítólag rokonaink külföldön, és néhány itthon is.

A mami és a papi nem a rokonaink, de mégis olyanok, mintha igaziak volnának.

Csak ne énekelné azt állandóan a mami, hogy Nekem nincs apukám, anyukáááám, csak egy fél kifli az uzsonnááám. Hiába dolgozok, érte pénzt nem kapok, s hogyha egyszer meghalok, felvisznek az éééégbe az angyaloook, mert én nem akarom, hogy ne legyen mit enniük, hogy a mami meghaljon, nem akarom azt se, hogy a papi meghaljon, és az apu és az anyu, akiknek nincs is apukája, és senki se haljon meg és ne is éhezzen a világon, mert az igazságtalanság, és ha meghallom, akkor sírnom kell, ezért kiabálom, hogy ne énekeljen, ne énekelje pont ezt a dalt.