Mesterházy Balázs készülő verses regényéből

Publikálás dátuma
2019.11.23. 12:47

III. Töröcske 16. Töröcske Ha az ember Kaposvárról kifelé, déli irányba halad, akkor pár kilométerrel, agglomerációszerűen, a város alatt található a kis falu, vagy inkább falusias városrész: Töröcske. Anyum, amikor az első napokat követően meglátogatott, a következőképpen írta le bejövetelünket, kérdeznem kellett, merthogy nem emlékeztem lényegében semmire az útból. Kaposvárról kifelé a buszmegállók mentén haladva, a megállók nevei: Névtelen, Gyertyános, Kertbarát felső, Kertbarát alsó, Szőlőskert, Célgazdaság, a busz fordítója. A falut patak szeli ketté, a patakon kis híd, téglából rakva, ezt láttam aztán én is, amikor egy hét után a boltba mentem ki gyalog. Kaposvárról jövet, ha a híd után balra kanyarodok, akkor az út jobb oldalán a vegyesbolt, vele szemben a kocsma, Hangoló presszó, mellette rendezett park. A park melletti betoncsík felfelé tart, felfut a bujazöld domboldalra. Ha pedig a híd után a másik irányba fordulunk, jobbra, akkor az vezet ki az intézethez, buszmegálló az elején, Fenyves utca. Amúgy érdekesen, folyamatosan van házszámozva, a bal oldalon elmegy ötvenhatig, ott a Célgazdaság megálló, a buszforduló, már bent az erdőben, az utca is visszakanyarodik és úgy folytatódik a számozás, a másik oldalon, egészen a hídig. A buszforduló után házak már nincsenek, de egy töredezett betonsávval, egy autónyi szélesség, az út folytatódik, valami fatelep jobbkéz felől, horrorfilmek szoktak bedurvulni ilyen erdőszéli helyeken, majd maga az Intézet területe, az első, lakatlan épületen túl: Somogy Megyei Oktató Kórház. Pszichiátriai és Addiktológiai Centrum. Az egyik szárnyban a nappali kórház, hogy ez mit jelent, nem tudom, a másik szárnyban, nekem ide kellett jönnöm, a Szocioterápiás Egység. Ahányszor meglátom a bejáratnál a táblát, a Most múlik pontosan-t dúdolgatom, arról anno azt mondták, hogy azt valami ilyesféle helyen írta a Kisstibi. 18. Ráhanyatlás Tehénszaros kis élet ez így, fasz se tudja, mihez kezdjek vele. Azért hiányoznak a szerek, hogy ne kelljen ezzel foglalkozni. Baudelaire csarnokokat emleget, zárójelbe tett, könnyű létet, Ady is érti, hogy mi az a saját Pimodán, apám, földhözragadt kis paraszt, mondta erre, jobb volna, könnyebb, néha bután, filozófián erre mondták, hogy ráhanyatlás a létre, talán Kierkegaard. A napok egyhangúan telnek, a benzodiazepán-kezelések mellett kis tv, alig bírok bármire is figyelni, evés, szarás, meg naponta, bár rühellem, de kötelező: csoportos foglalkozás. Ez az egész nem én vagyok már, alig marad belőlem valami, olyan balfasz-amerikás ez az egész, csomó elmebeteggel összeülni, naponta, kész röhej: ki nem szarja le, hogy kinek mi a baja, hagyjanak békében engemet, adják vissza a Körútat! Azt hallom, hogy találjak magamnak az életben célokat, józanul élhető és élvezhető értékeket, bla-bla-bla, baromság, ha beültetnek hülyék közé, elkezd az ember azonosulni velük, hülyévé kezd válni tényleg, szinte már csak azért, hogy a helyének, amit kijelöltek neki, megfeleljen. Embertelen körforgásban végül oda jut, ahova az előítélet szánta: gyogyóba, zárt osztályra. Mi másra gondoljon az ember, amikor olyanok közé kell beülnie nap mint nap, amilyen ez a színes cérnával foltozott zoknis ember (mit mondjak, ha volna kedvem viccelődni, azt mondanám: Hoppácska, érdekes balesettel van itt dolog), az a fix meggyőződése, mániája, hogy felbérelte, megbízta egy titkos feladattal, küldetéssel a NASA. 20. Hangoló Presszó A bolttal szemben, a kis patak partján áll a helyi kocsma, Hangoló Presszónak hívják, előttünk zárva, nem is szabad bemennünk, de a nővér azt mondja, ha bemennénk, sem szolgálnának ki. Gondolom, ez a megállapodás a két műintézmény között. Amikor egyszer én mentem a boltba, két figura kint sörözött az egység előtt és éppen arról beszéltek, hogy este is lejönnek, közösen és BL-meccset néznek majd, és milyen jó lesz, összejönnek, néhány fröccs, semmi nagy megfejtés, csak néznek egy kis focit, és ez elég a boldogsághoz, hogy nézik Messi cseleit, meg ahogy Ronaldo szlalomozik. Azt hiszem, irigylem őket, szívesen cserélnék, hogy ennyi nekik elég. Jó azért az ilyen alacsonyabb horizont, szívesen leheverednék én is valami ilyesmi alá, csak az állandó gyomorgörcs múlna, csak tudna valami olyannal szolgálni a világ, ami megérkezés, kikötő, kilégzés, megpihenés volna, akkor megállnék, ledőlnék, sóhajtanék, hogy köszönöm, de jó is ez, viszont amíg nincs ilyen fogódzóm, addig megyek, a szerek pedig annyiból segítenek, hogy többé-kevésbé sikeresen becsaphatom velük magam.

Légrádi Gergely: Rokonság (novella)

Publikálás dátuma
2019.11.23. 11:12

Fotó: Draskovics Ádám
Egyik előadás követte a másikat. Programszerűen álltak fel a kutatók és mutatták be, mire jutottak. Volt, aki a genetika oldaláról közelített. Más a nyelvtörténet összehasonlító eredményeit sorolta fel. Egy professzor a népvándorlást és a korai temetkezési szokásokat vizsgálta. Mindegyikük a maga területén logikus érveket vetített ki a diákra. Közben a szinkrontolmácsok igyekeztek lépést tartani a különböző szakkifejezésekkel és bonyolult összefüggésekkel. Az előadók felváltva képviselték egyik, majd másik nemzetet, így a hallgatók, akik szintén ezen két nemzet képviselői voltak, hol levették, hol felhelyezték fülhallgatóikat. A konferencia címe már előre bejelentette a lényeget. A szervezők nem bíztak semmit a véletlenre, pontosabban a professzorokra. Hiszen a két nemzet kormánya, kissé megelőzve az előzetesen kidolgozott ütemtervet, már a konferencia előtt közös közleményben állt ki ország-világ elé: eleddig csak sejthető volt, most már bizonyosság, hogy a két nemzet rokon, méghozzá közeli. Habár több ezer kilométer választja el egymástól a két nép fiait (olyannyira, hogy más-más kontinensen élnek), a két nemzet egy tőről fakad. Ha pedig a nagy bejelentés megtörtént, mire várjanak a konferenciaszervezők: megváltoztatták a konferencia címét adó mondat végén a központozást. Kérdés helyett álljon kijelentés. Mit kijelentés? Kikiáltás. Így került a kérdőjel helyére egy függőleges vonal és alá egy pont. Minden terület professzora a saját előadásának végén közölte (ki fennhangon, ki unottan és motyogva, de olyan is volt, aki elérzéke­nyülve), hogy két nemzet megkérdőjelezhetetlenül rokon. A hallgatóság – voltak vagy négyszázan – minden tőle telhetőt megtett, hogy higgyen a tudósoknak. Ha nem is értették pontosan a levezetést, a nyelvészeti vagy éppen antropológiai terminusokat, a ­végkövetkeztetést megpróbálták a magukévá tenni. Nem volt könnyű dolguk. A maguk módján hamar észrevették, hogy a két nemzet nyelve betűkészletében, hangzásában, dallamában, de még hangképzésében is jelentősen eltér egymástól. Arról nem beszélve, hogy egyetlen közös szót sem találtak (már ami nem angolszász alapú és a globalizációnak köszönhető). Ha egymásra néztek az előadások csendes tanúi, azt láthatták, hogy igen eltérő a fizimiskájuk, a bőrszínük, az általános testfelépítésük. Ez sem segítette őket abban, hogy elfogadják a kutatók egyöntetű véleményét. Többen – akiket előzetesen erre nyomatékkal megkértek – népviseletbe öltöztek és így hallgatták az elő­adásokat. Ruházatuk színe, mintázata, szabása annyira különbözött, hogy csodálkozva bámulták egymást. Néhányan, akik a hallgatóság közül jár­tasabbak voltak a történelemben, megszeppenve figyelték, ahogy a korábbiakhoz képest némileg eltérően mászkáltak az őseik a térképen, mielőtt végleg letelepedtek volna a két nemzet által mai nap is elfoglalt területeken. Közben a professzorokat szállító sofőrök unatkoztak és iszogattak. Megtehették, hiszen csak másnap kellett a tudós urakat és hölgyeket haza és a reptérre vinni. Aznap mindenki a konfe­ren­ciának is otthont adó szállodában maradt. Az iszo­­gató társaságba vegyült néhány biztonsági őr is. A két nemzet kiszolgálószemélyzete jókat nevetett, és két tolmács segítségével vicces történeteket mesélt egymásnak, különösen a kutatók bolondos világáról. Az idő előrehaladtával aztán inkább ittak, röhögtek és kevesebbet beszéltek, lévén berúgtak. Ekkor történt, hogy valamelyikük, akárcsak egy kocsmában, énekelni kezdett. A saját nemzetéből valóak vele tartottak. Valami népdal volt. Hangosan kántálták. A refrénnél aztán arra lettek figyelmesek – már amennyire a tetemes mennyiségű alkohol elfogyasztása után figyelmesnek lehet lenni –, hogy a másik nemzetből valóak is énekelnek. Bár érthetetlen nyelven, de ugyanazt a dallamot. Ugyanazt a nótát. Így történt, hogy az este hátralévő részében a professzorok többször fel-felébredtek az artikulálatlan ordítozásra, amelyet a sofőrök és a biztonságiak kórusa adott, a két nemzet régről jött közös dalla­maira. Hajnalra a részeg társaság elhalkult, a tudósokat pedig elnyomta az álom. Reggel az előadók fáradt szemmel, mégis büszkeséggel újságolták a sofőröknek hazafelé menet, hogy milyen jól sikerült a konferencia, különösképp a két nemzet rokonságának bizonyítása. A legtöbb sofőr halk dúdolás mellett vette tudomásul a professzori beszámolókat.

Solymosi Bálint: Vakrepülés (regényrészlet)

1977. Szeged. A tiszazugi tanyavilág nyomorában felnőtt, érettségi előtt álló fiú küzd az életért, egy sajátért. Kíváncsi, tehetséges és tehetetlen, értelmes és értetlen; „szabadsággyakorlatai” miatt egyre inkább kitett. Az alföldi, majd a fővárosi terepen vívott gerillaharcát hosszú évekkel később próbálja rekonstruálni egy megint az összeroppanás határán álló elme – a fiúból lett férfié. Solymosi Bálint a Kalligram Kiadónál december elején megjelenő új regénye, az Életjáradék (2007) méltó folytatása.
Valami miatt átkozottul jókedvű vagyok, Isten bocsássa meg nekem ezt a derűt, nem erre teremtett, azzal tisztában vagyok, de hát mit tehetnék, minden olyan érthetetlen; és minél érthetetlenebb, életörömöm annál inkább érthető. Nagy valószínűséggel átadta magát az elmém magának a poézisnek, ahogy a régiek mondták, ha valami fölfoghatatlan megfogalmazásába kezdtek. Nem jött el a megbeszélt találkozóra sem Nyina, sem az ő állítólagos új barátja, aki szédületes elme és persze rendkívül tehetséges gitáros; nem ez keltette föl az érdeklődésemet, hisz neki mindenki szédületes elme, és rendkívül tehetséges gitárosnak meg éppenséggel mindenki az, nem tudsz negyedórát kint lenni az utcán úgy, hogy ne kellene hallanod, vagy negyedórát üldögélni egy házibuliban, hogy meg ne mutatná valaki, milyen bámulatosan játszik. Aztán a másik is megmutatja. Így megy egész reggelig. Azt hihetnénk, megpihennek, ám tehetségük nem hagyja. Meglátok hímzett válltartóval egy dobgitárt vagy valaki kezében egy másikat vászon gitártokban – bárki lehet Nyina új fiúja. A szerelme úgyis én vagyok, ez az érthetetlen része a kapcsolatunknak, de nem, minden része az; be szokta mutatni az új fiúit. Helyes fiú, szoktam mondani. Maradt azért némi aberrált és tán irigylésre méltó kíváncsiság bennem, hisz az a fajta relativitás, át- vagy elhallás érdekel, ami egy ilyen furcsa csaj eseteiből egyfelől rám, másfelől egy átfogó férfiképre vonatkoztatható. (…) Ritkán vagy sohanapján éreztem ilyen nyugalmat és derűt magamban, szinte már félelmetes. Mitől van ez? Hogy bepasizott, úgy rendesen, minden volt csajom. Micsoda megnyugvás! És derű. Azt a gyönyörű látványt megvárni, amikor majd kiöltöznek, egymás kezét fogják egy ideig, aztán majd elengedik, de azt már nem várjuk meg, emezt se, nem valószínű, amikor majd nyoszolyólányok lesznek egymás esküvőjén, előbb az egyik fogja a menyasszony uszályát, aztán a másik, és felragyognak még utoljára, még mielőtt velük együtt megváltozik az öltözetük is, és fáradt barack lesz, vagy unott kék. Pasztell. (…) Nem örülök más humorának, viccesnek találom néhány pillanatra, ha valaki más humoros, de nem azért, gondolom most váratlan, mintha efféle helyzet fenyegetne, hogy egy humoros ember társaságát kéne elviselni, csak hirtelen felötlött. Amikor azt mondom, az én humorom keleti, az nem azt jelenti, hogy másé nyugati vagy északi, hanem hogy nem elfogadható, elviselhetetlen. Tegyük fel, mondom, az én humorom déli; nem azt jelenti, hogy másé megcsillanhat a lenyugvó nap sugaraiban. Igazából elviselhetetlen, és mint elviselhetetlent találom viccesnek, már ha humoromnál vagyok. A múzeum előtti szökőkúttól délkeletre állok, ha se Nyina, se az új fiúja nem jön el a találkozónkra, akkor jöhet Andrzej. Elmegyek vele cukrászdázni, és akkor végre megszabadulok ettől a szerencsétlen tértől, ahová annyira szeretnek randevúkat megbeszélni. Szólt Andrzej tegnap, hogy találkozzunk ma délután, rendben, válaszoltam, már csak azért is, mert így le tudtam volna lépni Nyinától és az új fiújától, ha eljöttek volna ide, a szobrok és a fák szomorú hűvösébe. Andrzej új hóbortja a fotózás, ezért szerethet délutánonként sétálni, imádja a kora alkonyi fényviszonyokat, Paál László festészetét. Nemkülönben megveszik a sarokházért és a rigójancsiért; nekem is ugyanazt kell kérni, mert ő fizet; egy sarokház és egy rigójancsi, eszpresszó és kiskonyak. Élvezem. Ezt a menüt egy kis kerek márványasztalra pakoljuk a kedvenc cukrászdánkban, ahol ilyenkor rajtunk kívül szinte senki nincs, majd helyet foglalunk. Vigyorog. „Na?! Mi?! Apám! Ez nem piskóta!” Mind a ketten igényesen megválasztott barna kordzakóban, az övén mindig van valami ámulatos jelvényféle, kitűző. Szemüvege teknőckeretű, rálehel, és az erre a célra elkülönített zsebkendőjével megtörli. Még nem nyúltunk semmihez, hiszen alig kezdődött meg a ceremónia, és a desszert elfogyasztása mintegy mellesleg történik majd, amikor bármi előzetes nélkül hatalmas harapásokkal lát neki. „Nyárfák!”, ordít fel. Elkalandozunk. Sűrűn redőzött homlokába húzza Agócs a kék svájcisapkáját, egészen az orrtövéről fölfutó két mély ráncra, azokkal táncoltatja, lovait hosszú ostorral zavarja be a nyárfák övezte tó sekélyébe a meredek lejárón, mellettük üget egy sárga kiscsikó. A kölyök fönt ül a bakon, az apja helyén, az apja nemrég ugrott le, borért ment valakihez, farzsebében a bicskája, kése és fésűje. Azt kiáltja utána Pali, üdvrivalgó haraggal, hogy: „Addig meglovagoltatom a gyereket!” A szája sarkából köp egyet, senki más nem tud így. Meglovagoltatja? Az apja hagyja, hogy nélküle? A fiú megriad. Alig örült valaminek ennyire. A zsebrádiójának. A tőrének. A kórháznak. Kint ébredek egy krumpliföldön, nem lehetek túl messze Szabadka határától, fagyos sár bakancsomon és ballonomon, elindulok vissza. Varjak. Hajnal. Nem kérdezem, hogy kerültem oda, hoznak, visznek a szerek. A városba megérkezve elfáradok, és felszállok egy villamosra. A rendőrök a sínek közt állva találnak rám, kapaszkodok bal kezemmel a levegőbe, azt mondogatom, hogy dodeszka-den, dodeszka-den, az első járat öröme.