oktatás;pedagógus életpálya-modell;

2019-11-24 08:00:00

Az iskola elvesztette a versenyt

Minden szempontból kudarcot vallott a pedagógus-életpályamodell, a béremelés mára teljesen elinflálódott, ezért a pálya presztízse sem nőtt, a minősítési rendszer pedig éppen a minőségi munkát nem értékeli. A rossz tanár nálunk pont ugyanannyit keres, mint a jó. Az iskola elvesztette a versenyt, ami a jó képességű, művelt, nyelveket beszélő szakemberekért folyik – véli Polónyi István oktatáskutató.

Újabban minden tanév elején rituálé a számháború, amit a sajtó és a független szakértők folytatnak a kormány tagjaival arról, hogy vajon hány pedagógus ­hiányzik az oktatási rendszerből. Kásler Miklós október végén lezárta a vitát azzal, hogy nincs pedagógus­hiány, mert a nyugdíjba vonulókat pótolják a frissen végzettek. Ön szerint mekkora a baj?

A Közoktatási Információs Rendszer statisztikái szerint 2010-től 2017-ig kétszeresére nőtt a pedagógushiány, ekkor az óvónőket is beleértve 6126 állás nem volt betöltve, ami még mindig csak körülbelül négy­szá­za­lé­kos hiányt jelent. Ez két éve volt, és nem olyan óriási szám, de ezt a statisztikát ők készítették, nem tudjuk, mennyire torzít. Az viszont tény, hogy az 1953–55-ben született Ratkó-generáció most vonul nyugdíjba, és ha megnézzük a pedagógusok korfáját, azt látjuk, hogy sehogy nem akar fiatalodni. Pedig abból, hogy egyre többen mennek nyugdíjba, értelemszerűen ez következne, ha ­fiatalok lépnének helyettük a pályára.

És vajon miért nem lépnek?

Könnyen elképzelhető, hogy igaz, amire bizonyos fórumokon panaszkodnak a pedagógusok, vagyis hogy a fenntartó nem engedi a nyugdíjba vonult kollégák helyét betölteni. Amikor 2013 elején a közoktatást államosították, egy olyan fajta irányítási rendszert vezettek be, ami mindent elfed. Csupán a költségvetés számaiból derül ki, hogy ezzel párhuzamosan nagyon komoly összegeket vontak ki a közoktatásból, különösen az alapfokú képzésből, vagyis az általános iskolákból. Amikor azt lehetett olvasni, hogy az intézményfenntartó nem fizeti be a számlákat, az nem azért volt, mert hülyék, hanem azért, mert tényleg nem volt pénzük. Az akkor KLIK-nek nevezett fenntartó bevezetésével megspórolt pénzt pedig a szakképzésbe fektették.

A szakképzésen látszik ez a pénz, amit ráköltöttek?

Az látszik, hogy elkezdtek többféle ösztöndíjat fizetni a tanulóknak, az oktatókat és a vállalatokat is próbálják így motiválni, de valójában nem igazán sikerül. Az elmúlt 5-6 évben három különböző szakképzési koncepció volt terítéken, de sehogy sem sikerült a tanulók számát növelni, sőt. A szülők nem hajlandók a szakképzésbe adni a gyerekeiket, mert ők is pontosan tudják, hogy egy pályakezdőnek nagyobb esélye van az elhelyezkedésre érettségivel, mint anélkül. Az adatok egyértelműen cáfolják a kormányzati kommunikációt, amely szerint a gimnáziumi végzettség kevesebbet ér, mint egy szakma.

Visszatérve a pedagógus-utánpótlásra, a sikerpropaganda egyik visszatérő eleme, miszerint a pedagógusképzés az egyik legnépszerűbb felsőoktatási képzés.

A helyzet ellentmondásos, mert a képzés valóban népszerű, más kérdés, hogy alacsony pontszámokkal is be lehet jutni. Európában alapve­tően­ kétféle pedagógusképzést látunk. Az egyik csak annyi embert képez, amennyire az oktatásnak szüksége van, ilyen például a finn. Ezzel szemben Magyarországon egy általános értelmiségiképzés, ami különösen a vidéki, alsó középosztály körében számít keresettnek. Ebben próbált elmozdulást elérni a kormány az életpályamodell és az osztatlan pedagógusképzés bevezetésével. Az első időben, 2015–2017-ben a bejutási pontszámok valóban megemelkedtek, ami egyfajta presztízsnövekedést is mutatott. Azóta viszont visszacsúszott az utolsó helyek egyikére népszerűségben, mert kiderült, hogy az életpályamodell humbug.

Miért? Az életpályamodellhez kapcsolódó béremelésről annyit beszéltek a politikusok a sajtóban, hogy általános vélekedés szerint soha nem kaptak még ekkora emelést a pedagógusok, így nincs is ­miért panaszkodniuk.

Vegyes a kép, a legjobban az óvodapedagógusok és a tanítók jártak, az ő fizetésük valóban javult a többi szakmához viszonyítva. Viszont a többieket nem sikerült felzárkóztatni, mert bár eredetileg volt olyan szándék, hogy a béreket a minimálbérhez kötik – vagyis minden minimálbér-emelés alkalmával a pedagógusok bére is nőtt volna –, ettől később visszakozott a kormány. Ennek az lett a következménye, hogy a kétségtelenül jelentős, majdnem 50 százalékos emelés mára elinflálódott, mivel a nemzetgazdaságban átlagosan is nőttek ennyit a diplomásbérek. Nem sikerült a pedagógusszakma anyagi presztí­zsét növelni, így nem is a legjobb diákok jelentkeznek képzésre.

Pedig közismert tény, hogy akkor lehetne a magyar oktatás helyzetén javítani, ha a lehető legjobb fiatalok választanák a pedagógusi pályát, és ők a lehető legjobb képzést kapnák. Ehhez pedig az OECD átlagának megfelelő béreket kellene társítani. Nálunk ezek közül egyik feltétel sem teljesül.

Rétvári Bence tavasszal mégis óriási sikernek nevezte az életpályamodellt.

Neki az a dolga, hogy dicsérje ezt a lovat, ami nyilvánvalóan döglődik. Az életpályamodell mára egyértelműen megbukott, pedig én nagyon drukkoltam a sikernek, mert fontos eleme lett volna a minőségi szempontok érvényesítésének. Setényi János oktatáskutató kollégám szerint a pedagóguspályával az a baj, hogy egymás mellett tanít a nagyon jó tanár és a nagyon rossz tanár, és mind a ketten ugyanannyit keresnek. Vagyis az oktatás minősége, a pedagógus teljesítménye semmilyen módon nem jelenik meg a bérekben. Az eredeti szándék szerint az életpályamodell ezen is változtatott volna, de a megvalósítás nem sült el jól.

Miért nem?

A különböző szintek – például Pedagógus I., Pedagógus II., Mestertanár – közötti lépések fontos eleme lenne a minősítés, vagyis az az értékelési rendszer. De ez sem működik jól, a közvélekedés szerint iszonyú bürokratikus. A pedagógusok nem szeretik a szakmai portfóliókészítést, szükségtelen adminisztrációnak látják, pedig a felsőoktatásban például teljesen mindennapos dolog. De az tényleg nem jó, hogy az értékelési szempontok igencsak szubjektívek. Az egész nem a mérhető dolgokról szól, például, hogy milyen továbbképzéseken vett részt, milyen eredményeket érnek el a diákjai a kompetenciaméréseken vagy milyen arányban tanulnak tovább. Ha a minősítési rendszer jól működne, az azt feltételezné, hogy a rossz teljesítménynek van következménye, vagyis kiszűri a rossz tanárokat. De a mi közoktatási rendszerünkben egyáltalán nincs minőségi szelekció.

Nem is lehet, hiszen a jelen helyzetben nem tudnák pótolni a kiszűrt alkalmatlanokat.

Ha nagyon akarnák, tudnák. Mert pedagógushiány lehet, hogy van, de pedagógusképzési hiány nincsen. Másfélszer-kétszer annyi tanárt képez a felsőoktatás, amennyire szükség van, és biztosan van közöttük sok jó is, de az már más kérdés, hogy sikerül-e őket az iskolákba csábítani. Az iskola egyértelműen elvesztette azt a versenyt, ami a jó képességű, művelt, nyelveket beszélő szakemberekért folyik.

Biztosan minden évtizedben így gondolták, de most különösen fontosnak tűnik, hogy a jövőben előttünk álló kihívásokra valamilyen módon reagáljon az oktatás, és felkészítse a gyerekeket. A szavai alapján ezzel sehogy nem állunk.

A társadalmi elit képes euró­pai színvonalon iskoláztatni a gyerekeit, de a magyar oktatási rendszer iszonyúan inhomogén. A PISA-eredmények alapján a gyerekek 20 százalékának gyakorlatilag alig van esélye – aki ma egy kistelepülési általános iskolába jár, szinte biztosan nem tanul meg egy idegen nyelvet, nem szerez érettségit. Növekszik a korai iskolaelhagyók aránya is, évente körülbelül 60 ezer gyerek hagyja el az oktatást 18 éves kora előtt, mióta lecsökkentették a korhatárt. Ebben az uniós országok között az utolsók között kullogunk, pedig a legtöbb helyen még csak nem is magasabb a tankötelezettségi korhatár. Náluk mégsem esnek ki ennyien az iskolából idő előtt, a mi oktatási rendszerünk viszont nem tud mit kezdeni ezekkel a gyerekekkel. A mai magyar oktatáspolitika az elittel foglalkozik, és a gyerekek körülbelül negyedét otthagyja az árok szélén, pedig pont a hátrányos helyzetű települések iskoláira kellene nagyon sok pénz.

Hogyan illeszkedik ebbe a képbe a nulladik évfolyam ötlete, vagy éppen a hatéves kori kötelező iskoláztatás?

Ezek nemtörődöm kísérletek a probléma megoldására. A Fidesz oktatáspolitikája gyakran jó kérdéseket tesz fel, csak éppen rossz válaszokat ad rájuk. Ilyen rossz válasz például a kancellári rendszer az egyetemeken, vagy ez a félresikerült pedagógus-életpályamodell is. Hiszen ezek mögött az ötletek mögött az a szándék húzódik, hogy a nulladik évfolyamon a hátrányos helyzetű gyerekeket erőszakkal szocializálják, felkészítsék őket az iskolára. Erre persze rögtön elindul a vita arról, hogy ez csak akkor demokratikus, ha mindenkire nézve kötelező. De a nulladik évfolyamnak semmi értelme nincs egy budai elit kerületben. A rendszer viszont képtelen programokban gondolkozni, a problémákra fókuszálni, mindent univerzálisan, mindenkire kiterjesztve akarnak bevezetni.

Ilku Pál, aki 1958 után a leghosszabb ideig volt oktatásért felelős állami vezető, és egy igazi fafejű kommunista barbár volt, azt szerette, ha reggel fél 9-kor ránézett az órájára, pontosan tudta, hogy Kőtelken testnevelésóra van, a II. kerületben meg matek. Mindenkiről mindent tudni akart. A mai magyar oktatási rendszer pont így működik. Elképzelhetetlen, hogy sokféle program működjön párhuzamosan, és nulladik évfolyam csak ott legyen, ahol tényleg szükség is van rá.