Arculat

Lezárult a Kossuth tér átalakítása, 1944 előtti arculatának visszaállítása – jelentette a hivatalos közlemény. A parlament elnöke felavatta, az egyházak képviselői megáldották a szörnyűséges giccsművet, amelyet a Tanácsköztársaság áldozatainak állított a Horthy-rendszer. A sors iróniája, hogy az emlékmű körül Kövér László elvtárs, az MSZMP Központi Bizottsága Társadalomtudományi Intézet ifjúságkutató csoportjának egykori (segéd)munkatársa ügyködött. Akkor még nem volt antikommunista. Akkor sem volt antikommunista (legalábbis nem hangsúlyozta), amikor a MISZOT egyik alelnöke volt - egy másik pedig Gyurcsány Ferenc.

Az arculat visszaállítás természetesen túlmutat magán. Pártjuk és kormányuk nem csupán a Kossuth tér (és a hozzá nem tartozó Vértanúk tere) 1944 előtti állapotát kívánta visszaállítani, hanem azt az 1944 előtti állapotot (nevezhetjük ideológiának), amely a giccsművet 1934-ben odaállította, és amely nyílegyenesen vezetett 1944-hez. Erről a folyamatról és eredményeiről jó hosszú, sok lábjegyzettel ellátott tanulmányt is lehetne írni. Amíg egy bátor elemző elkészíti, nézzük át vázlatosan kik és mit vittek, illetve hoztak.

A Kossuth teret illető egyenlet: - Károlyi + Tisza István - Nagy Imre + antikommunista szörnyület + Trianoni alagút – József Attila = ?

Ami a történelmi tényeket illeti mind a vörösterrorként emlegetett Tanácsköztársaságnak, mind azt követő fehér terrornak 500-600 halálos áldozata volt. Ha nagyvonalúak vagyunk, eltekinthetünk attól, hogy a Tanácsköztársaság 90 napig, a Horthy rendszer pedig 25 évig akasztott és a végelszámolása egymillió halottról szól.

A rendszerváltás után először világnézeti űr támadt. A túlélők és a feltámadt politikai formációk, szocdemek, liberálisok, keresztény-konzervatívok képtelennek bizonyultak korszerű tartalommal feltölteni. Ekkor kezdtek nyomulni az ideológiát elutasító fiatal demokraták. Párttá alakulásuk hónapjaiban komolyan mérlegelték, hogy a Szocialista Internacionáléba kérik felvételüket, kiszorítva az ugyancsak oda tartó MSZP-t. Rövidesen irányt váltottak, a Liberális Internacionálénál kötöttek ki, Orbán Viktor tüstént alelnöki posztot kapott. A Fodor Gábor nevével jelzett értelmiségi csoport előre látta, hogy az új, jobbközép célon azonnal túllőnek, s távozásuk után több kanyar következett: volt a Fidesz plebejus, polgári, nemzeti, majd keresztény-konzervatív. Az Európai Parlamentben a Néppárthoz csatlakoztak, amelynek többsége mérsékelt konzervatívokból áll. Tavaly nem ők kívántak a Néppártból távozni, a mérsékelt többség elégelte meg mértéktelenségüket.

A helyzet az idei választások után sem változott. A Néppárttól jobbra EU-ellenes, az uniót belülről bomlasztó csoportok állnak, köztük újfasiszták. A 90-es évek elején még a Fidesz volt az egyetlen antiklerikális párt anélkül, hogy baloldali identitást keresett volna. Orbán ma már minden lehető alkalommal elismétli, hogy Közép-Ázsiában, valamint Salvini és Strache társaságában érzi igazán jól magát, de a formális csatlakozás kockázatát nem meri vállalni. Koherens elvrendszer híján számára a kívánatos jövő a múlttal azonos. A magyar elemzőknél gyakran élesebb szemű külföldiek, oxfordi történészek, amerikai lapok munkatársai a kommunista és a Horthy-rendszer diskurzusából és gyakorlatából kotyvasztott vegyületként jellemzik a helyzetet.

Súlyos szavak, de nehezen cáfolhatók. A kommunista múlttal nem vádolható értelmiségiek kritikájára rendszerint a válasz, hogy az Orbán országlása alatt kialakult rendszer egyes elemei más országokban is megtalálhatók. A kritika azonban épp arról szól, hogy nálunk a máshonnan kölcsönzött, és egymással ötvözött elemek rendszert alkotnak. Ezért a mégannyira feltűnő jelzők alkalmazása, a rendszer nevén nevezése kevésbé fontos, mint az egyes elemek számba vétele.

Totalitarizmus. A gazdaságot az Orbán által „kinevezett” milliárdosok uralják. A csatornázástól a színházak és az operaház igazgatásáig, az alkotmánybíróságtól a jegybankig nincs olyan intézmény, amit ne a miniszterelnök megbízható emberei vezetnének. A fővároson kívül úgyszólván nincs, mert nem létezhet független média, az államosított sajtó a kormány vezérszavait harsogja. A trón és az oltár ismét szövetségre lépett.

A múlt átírása. Eddig lassabban, utalások, félszavak formájában haladt – kivéve Schmidt Máriát, aki már évekkel ezelőtt kijelentette, hogy a Horthy-rendszer "normális demokrácia” volt. Úgy tűnik a legutolsó parlamenti választás sikerén felbátorodva pártjuk és kormányuk magasabb fokozatra kapcsolt. Orbán Viktor kivételes államférfinak minősítette Horthy Miklóst, Lázár János hős katonának és hazafinak. Ma már nem annyira a szélsőjobbtól elhódítandó választókhoz szólnak, mint eddig titkolt, őszinte érzelmeiket fejezik ki.

Lázas őskeresés. A történelmet a hatalom kívánságlistája szerint írják újra. Az etnogenezis (nemzetté alakulás) több mint száz éve nyugvópontra jutott vitáját újra nyitják. A finn rokonság ismét „halszagú”, képzelt türk ősökkel kell helyettesíteni. Orbán Közép-Ázsiában Magyarországon élő (nem hajdanvolt!) kipcsak törzsekkel házal, elnökségüket egy ottani despotának ajánlja fel.

Ellenségkeresés. Ismét a Nyugat védőpajzsa szerepére ajánlkozunk, felkérés nélkül. Ha nincs tényleges vészhelyzet, amely hősöket kíván, képzelt is megteszi. A veszélyérzet elhallgattatja a belső ellenfelet, készpénzre váltható csodálatra készteti a szövetségeseket – vélik kommunikációs tanácsadók. Ha az éléskamránkat és hálószobánkat elözönlő sötét bőrüek képzete nem elég félelemkeltő, felbujtóként jól jön a bolygó zsidó. Ugyanez a sötét bőrű, ha néhány tízezer dollárt fizet, nyugodtan jöhet, még útlevelet is kap.

Gyűlöletsulykolás. A minden mástól különböző, zárt etnikum fenyegetettségének hangsúlyozása az iskolázatlan, történelmi ismeretekkel nem rendelkező tömegeknek szól – és megteszi hatását. Adorno számos felméréssel bizonyított tétele, hogy, aki a létező embercsoportokat gyűlöli, ugyanilyen hévvel gyűlöli a nem-létezőket (például pirézeket). A közvélemény-kutatásokban évről-évre nőnek az idegengyűlölet, az antiszemitizmus mutatói és ezzel egy ütemben a magyarok elutasításától, megvetésétől tartó, „egyedül vagyunk” érzése.

Irracionális külpolitika. Bármennyire vitatható az elvekkel szembeállított, kizárólag érdektől vezetett külpolitika, a gyakorlatban ez sem valósul meg. Ugyan milyen gazdasági érdek fűződik Orbán közép-ázsiai útjaihoz, mivel ellentételezi Oroszország a számára monopóliumként fenntartott piacokat (Paks 2, 3-as metró, egyiptomi vasutak)? Éppen az ellenkezője történik: Orbán ideológiai alapú külgazdasági stratégiája jelentős károkat okoz, adósságcsapdába hajszolhatja a magyar gazdaságot.

Mindezt átgondolva, felesleges a magyar demokratáknak és a politikatörténettel foglalkozóknak azon töprengeni, milyen meghatározás fedi le pontosabban Orbán rendszerét, milyen modellhez hasonlít leginkább. A közbeszédben a náci és a fasiszta kifejezés szinonimaként jelenik meg, ahogy a szovjet megszállás, illetve befolyás alatt tartott országokat se jellemzi pontosan a kommunista jelző. A XXI. században sokszor úgy tűnik, mintha a heisenbergi bizonytalansági tényező a politikai folyamatokban is érvényesülne. A szörnyállamok helyének rögzítésénél ezért fontosabb fejlődési (vagy visszafejlődési) irányuk meghatározása.

Orbán illiberális demokráciája, mint politikai beszédének szinte minden eleme, humbug. Magyarországon a szövőlány ismét cukros ételekről álmodik, nem tud kartelekről. Az éhezők általában nem szavaznak, vagy nyomorúságuk okozóira adják voksukat. Sokszor, sokáig. De nem mindig, nem örökké.

Ha liberális demokrácia útján, választásokon nem tudják eltávolítani a fölöttük zsarnokoskodókat, más utat találnak. A szerencsés zsarnokot „csak” elkergetik, összeharácsolt vagyonának maradékát is viheti. Ha kevésbé szerencsés, rövid úton végeznek vele, mondhatnánk - kipcsázzák…